2010. 02. 24. Maurice Béjart tragédiája
Már megszámolni sem tudom, hányadszor néztem meg (sajnos csak videón) Béjart utolsó koreográfiáját, a 80 perc alatt a földkörül-t. Lassan már unom, mert annyira világos, ahogy az egyes népek hagyományaként megmaradt archaikus, elő-mitikus elemekből a színpadon újraépíti pszichés struktúránkat, mintegy újratáncoltatja annak kialakulástörténetét.
Nem újjá, újra.
Újra azt, ami egy-egy emberrel sosem egészen ugyanúgy születik és épül újra és újra. A színpadon (is) felépült (és újra és újra felépülő) pszichés struktúránk felépülése szempontjából releváns tapasztalatok teljességét (azaz gyakorlatilag minden jelenetet) (bölcs és zseniális módon) az (a főhős) éli (a színpadon táncolja) végig, aki egyik tapasztalatszerzésnél (és rögzülésnél) sem főszereplő.
Főszereplők jönnek (eltáncolják szerepüket, amit a többi jelenlevő is tapasztal, aztán) mennek (és ezáltal eltűnnek), de az egészet?!
Nyugtalanítóbb, mert sokkal pontosabb az a látásmód (és a főszereplőkkel az élethez hasonló módon kegyetlenebb), mint a tragédiának az a (pontatlanabb, mert gyermekdedebb, és ezáltal nagyképűbb) formája, amit Madách álmodott színpadra. (És jaj, ez mennyivel pontosabb! Fájdalmasan, olykor már lélegzetelállítóan az. Pontosabb.)
A másikról, a személyesebb tragédiájáról, vagy annak lehetőségéről (csak regisztrált felhasználóknak elérhető módon) itt írok.
