Lux Erik

Bejegyzések, kommnetek csak a forrás feltüntetésével és az oldalra mutató aktív hivatkozással (www.alomfejto.hu) vehetőek át, vagy idézhetőek!

2008. 07. 15. II/1 Müködésünk módjáról (főként Szondi Lipót alapján): A kielégítetlen vágyak (S, h) durvaságként (S, s); ha ez nem lehetséges, hisztériaként (P, hy), majd a durvaság brutalizálódásaként (P, e); ha pedig az sem, új szokásokként (C, m) (melyek ismétlődéseik során mániákká kövesedhetnek); majd hamis gondolatokként (Sch, p) keresnek maguknak utat. Ezeket a lehetőségeket váltogatjuk tudattalanul és gyakorlatilag folyamatosan. A mániák mellett a cselekvés más lehetőségei halványulnak mind elérhetetlenebbé (C, d), a hamis gondolatok mellett pedig a “valóság” (Sch, k). Az álmokban hamis elképzeléseink szokásokként (és viselkedésekként), szokásaink kegyetlenségekként, kegyetlenségeink pedig pőre vágyakként válnak láthatóvá. Bár a fentebb leírtaknál kétségtelenül, némileg bonyolultabb útvonalon (és főként módon). (A gondolatmenet folytatása a régi felületen Nők álmai nőkkel 20-as kommentjében, kiegészítése ugyancsak a régi felületen a Furcsa egybeesések (szinkronicitás) 6-os kommentjében olvasható.) A vágyak brutalizálódásának lehetséges mechanizmusáról a kultblogom 28-as kommenjétben.

2009. 06. 22. II/2. Érzettorzulásaimról és lehetséges hasznukról:
Érzettorzulás I: sok éve napokig a Metropolitan múzeum folyosóin bolyongtam nagyrészt festményeket bámulva, s csak olykor be-be térve a múzeumba hordott és újra felépített város és palota-, utcarészletek, templom belősk, és egy kolostor) egésze. Azt hittem, hogy a kiállítás elképesztő gazdagsága és ezáltal a múzeum pompája van rám nagyobb hatással, aztán a negyedik, vagy ötödik napon kiderült, mégsem. Elkezdtek a napok óta nézett festmények alakjai jönni szemben velem a folyosón. Modern ruhákban, de az arcuk, és a testalkatuk!
Tényleg mintha a festményekről léptek volna ki!
Akkor elnevettem magam, annyit néztem a festményeket, gondoltam akkor, hogy - sajnos, mint akkor hittem, csak átmenetileg, de - átalakították a látásom: átrendezték némileg, hogy mire figyeljek (egy arcon). (Ne csak, ne annyira csak a szemre, mert nemcsak az a lélek tükre - teszem hozzá most.)
Érzettorzulás II: más képtárak, más remekművek, de semmi. Mert az egyébként látottnál egy sokkal szebb világot pillanatottam meg a Metben, ha olykor eszembe jotott, azzal vigasztaltam magam, hogy talán a hosszú hétvégeken eltöltött -2-3 nap kevés, hogy átállítsa a látásomat.
Kiderült azonban, hogy mégsem, az élmények akkumulálod(hat)nak.
Talán a 49-es (talán másik) villamoson utaztam éppen, amikor észrevettem, hogy egy El Greco kép (lehetséges) alakja néz. Nem engem, (már nem emlékszem, talán) maga elé (talán valaki mást, talán ki csak ki az ablakon). Aztán, ahogy másokat (szemérmetlenebbül, mint kultúránkban szokás, tehát nem lopva, és nemcsak főként a szemét, tehát nem nézni, hanem szinte) bámulni kezdtem, a fáradt arcok vonásait Brueghel, Franz Hals (és így tovább) festményeinek megfelelő (nem azokról ismerős, nem azokkal azonos, hanem “csak” azoknak megfelelő arcokká rendezte inkább elmém semmint szemem: azokként láttam (és ha akarom, látom) őket (is, és másokat is. Vannak olyan - nevezzük így - festői arcok is, akiknek még egyetlen változatát sem festették meg, de nem sokan. Csak néhány mester hiányzik az európai festészet történetéből).
Érzettorzulás III: tegnap délután egy presszóban ültem épp, amikor egy harmincas évei elején járó, feltűnően szétfolyó nő jött be, akiről picit később csodálkozva állapítottam meg, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem kövér. Aztán megjött a barátnője is motoron. Ő épp az ellentéte volt csontos, szikár, akiről picit később csodálkozva állapítottam meg, hogy tulajdonképpen egyáltalán nem sovány.
Elgondolkodtam, és szétnéztem (a presszóban). Váltott a szemem, de most nem festmények (potenciális modellejei), hanem a Szondi-teszt “képei“-t (az azoknak megfelelő típusok kép-viselőit) véltem magam körül látni, és látom, ha épp úgy tartja kedvem vélni. A bejegyzést alább folytatom, mert két olyan rövid bejegyzés következik, ami mintegy felvezet(het)i a folytatást.

Egy, kiegészítés: II/a Szondi Lipót és Freud felfogásának ellentéte: a fenti szöveggel mintegy az egyik ösztönkör működését átvezetem a másikba, és azt tovább - szemben Szondi Lipót álláspontjával, aki elfogadjatatlannak tartotta Freud libidó elméletének kiterjesztését, tehát éppen azt, amit fentebb teszek, hogy egyik ösztönkör energiáját egy másik mozgatójaként tárgyalja valaki.

II/b Az ellentét feloldásának egyik lehetséges módja: az ösztönkörök (illetve azoknak, amiket Szondi így nevez) (relatív) átjárhatatlansága alighanem a személyiség stabilitásának alapja. Az ösztönkörök (illetve azoknak, amiket Szondi így nevez) energiatelitettségének az egyedfejlődés korai szakaszában kialakuló rögzülési módja határozhatja meg, a perszónát, az egyén(re jellemző) stabilabb és instabilabb működési területeit.
Mert az, hogy a tesztfelvétel során elvileg bármelyik ösztönkör mutatkozhat telítettnek, majd üresnek, ám, hogy melyek azok, amelyek telitődés után viszonylagos rendszerességgel kiürülnek nemcsak azt mutatja, mint azt Szondi nemcsak helyesen, de zseniálisan észrevette, hogy az egyén milyen (lelki) rendellenességre hajlamos, vagy éppen szenved, de azt is, hogy melyek “energiaszintje” (és ezzel a vizsgált személy működése mely területeken) instabil(abb), hogy mely területekkel kapcsolatban (relatíve) “lyukas”, és ezáltal telítődésre, és kiürülésre is hajlamosabb.

2008. 07. 10. II/1 Müködésünk módjáról (Normális, beteg, beteges): a képzet definiálásával azt hiszem sikerült elválasztanom (hogy helyesen-e, az egy másik, nem itt, és nem általam tárgyalandó kérdés ) a lélek pszichotikus, neurotikus és tudatos (kevésbé neurotikus ) működési módját. Az elválasztásukhoz szükséges (egyelőre üres) linkekként megadott képzet típusok definiálásával azonban még várok kicsit.
Túl azon, hogy nincs (és nem is lehetséges) műszer, ami kimutatná, mérhetővé tenné őket, tehát maguk is csak projektív képzetek, az én képzeteim (attól persze még használhatóak lehetnek ugyanúgy, mint a legtöbb, végső soron a fenomenológia tárgykörébe tartozó képzetünk), túl egyszerű lenne, ha úgy lenne, ahogy definíciómból sejthető, hogy a verbális struktúrától való távolságuk arányában mélyülnének és csupaszodnának a késztetéseink neurotikus átmeneteken keresztül pszichózissá.
Ugyanis a bolondok is beszélnek (szerencsére, szerencséjükre nem is keveset!)
Talán a katatónia végfázisától eltekintve. Ez mutatja, hogy a fenti felvetésem (a verbális struktúrától való távolság döntene képzeteink minőségéről), ha fionomításra is szorul, talán helyes, de lagalább is használható, azaz megfelelő.
Mintha a verbális struktúra használata olyan transzformátor lenne, mely az individuális( érzés)t közössé (és a közösség által elfogadhatóvá, mert érthetővé) alakítja (alakíthatja), így az értelmes/értelmetlen határa egyrészt közösségiként lenne normatív.
Másrészt - és a katatónia mintha ennek lenne jele - az átalakítás meg is semmisítheti azt, amit csak transzformálnia kellene, de ennek (remélem, ki)bogozása már egy másik bejegyzésnek lesz tárgya.
A fentiekből akár az is következnék, hogy beteg, aki nem kommunikál, beteges, akinek kommunikációját a többiek annak nyilvánítják.

2007. 07. 11. II/2 Működésünk módjáról: A normális lakhelye: Nagyon leegyszerűsítve, mintha két rossz véglet között kellene/lehetne megtalálnunk a járható, és főként élhető utat.
Az egyik véglet képtelen kifejezni magát. Akár azért, mert “megkukult”, akár azért, mert az érthetetlenségig össze-vissza beszél. (Azonban ne feledjük, ha a kvantummechanika professzora rusztikus környezetben csak a kvantummechanikáról akar, akarna beszélni, akor hallgatói beszédét az érthetetlenségig össze-visszának minősítenék.
A másik rossz véglet, ha valaki annyira érthető, hogy (akár elviselhetetlenül) unalmas.
Az élhető és járható úthoz tehát ha nem is némi őrület, de a verbális struktúrától, annak üres kliséitől némi távolság tűnik szükségesnek. Mindezzel, ha nem is mondom azt, de azon gondolkodom, hogy az optimum valahol a tudatelőzetes (felsőbb, a verbális struktúrához közeli, de nem azzal azonos) rétegében keresendő.

2007. 07. 11. II/2/a A verbális struktúra és helye: eredetileg (még jóval 11-e előtt) arról akartam írni, hogy a nyelvi struktúra valahol a tudatelőzetes és a tudatos között lehet.
Amikor a bejegyzés témáját megtaláltam (körvonalazódni kezdett előttem), akkor arról, hogy a nyelvtudásunk sokkal inkább a tudatelőzetes/tudattalan struktúra, semmint a tudatos része.
Most úgy látom, hogy az, amit tudatnak/tudatosnak vélünk, az ugyanúgy (ugyanannak a dinamikának a mentén és szabályai szerint) működik, mint a tudattalan és a tudatelőzetes. (Nem más, külüön szabályok szerint.) Tudatos és tudattalan nem másmilyen (egymástól eltérő) szabályrendszerek működésnek a következménye. Ugyanaz a működés, csak a működés “felbontása” más, az egyik, illetve a másik esetbe. A tudat működése “csak” finomabb, nagyobb felbontású.
Ennek a nagyobb felbontásnak az eszköze a nyelv, mely (működésének eredményét tekintve kicsit) olyan, mint a mikroszkóp, és a távcső. Ugyanazt “látjuk” vele, csak más felbontással.
Ebből is következően, ahogy tudatos és tudattalanhatára nem egyértelmű (ezért is volt/van szükség a tudatelőzetes bevezetésére), a tudatos és a tudatelőzetes (pontos) elhatárolásával is kár bajlódni, pontosabban ennek határán nyílik jó esélyünk a nyelv(használatunk) megértésére.

Most az foglalkoztat (csak és főként elsősorban), hogy a nyelvtanulás során az érzésként elkülönített érzeteink párokká rendezését tanuljuk el, és ezeket az érzetpárokat az emlékezetstruktúránkban rögzítjük (ezek rögzítését tanuljuk meg). (Valamilyen érzet kapcsolódik egy hangalak kiváltotta érzethez, majd a látott, a leírt hangalak, a szó, a szavak keltette érzethez.)
Olyasmiken gondolkodom, hogy:
a/ az érzetpárok (majd az írásbeliség után érzethármasok) rögzítik, szilárdabbá teszik az érzet(ekhez kapcsolódó, azokon kiépülő emlékezet)struktúrát (az emlékezetstruktúrának azt a részét, amely érzetpárokból, majd hármasokból épül), mert egy érzet, pláne az ehhez kapcsolódó állapotváltozás, az érzés nemcsak felette változékony, folyamatosan változik is. Talán nehezebben változik, és ezáltal szilárdabb (”körvonalú”), ha egy másik érzettel való összekapcsolása megtörténik, és a kapcsolat szilárd.
b/ Ebben az esetben nem egyszerűen érzetpárokról, de redezett(érzet)párokról célszerű talán beszélni.
c/ a nyelvhasználattal tehát nem egyszerűen a rend “fogalma” jelenik meg (az vagy kialakul vagy nem, vagy előbb, vagy később), hanem a struktúrája. Abban az értelemben, hogy rendeződés veszi kezdetét.
d/ Ez az előző pontban említett “rendeződés”, pontosabban ennek érzete lehet talán a forrása mindazon képzetünknek, vagy azok egyrészének, amelyeket talán nem mindíg helyesen azonosítunk, hol a tudatos gondolkodással, hol annak vélt instrumentumairól alkotott képzeteinkkel (a matametikán keresztül a logikán át. Jelenleg a fene sem tudja még, meddig, és hová, és honnantól).
e/ A gondolkodás talán csak azáltal különbözik (ha egyáltalán) az átkötéstől, hogy verbális (is, de csak is!), de mindenképpen verbalizálható következménye van, és főként az (átkötés) irányára, illetve a szükségességére vontkozó képzetek a verbális struktúrán kersztül is módosulhatnak. Módosulhatnak, de a nyelv által közvetített, így idegen, külső eredetű módosulás lélektanilag vagy lehetséges, vagy nem. (Ha lehetséges, vagy azonnal, vagy csak később.) Tehát tanulásunknak, és főként tanulékonyságunknak az ismeretleméletiek mellett individuális korlátai is vannak, amelyek éppen mert individuálisak, egyénenként eltérőek.

2008. 07. 15. II/2/b A nyelvi rendeződés módja, hatása és kétarcúsága:

2008. 07. 16. Módja: a folytonosan változó, kaotikus érzésvilág egy része ismétlés, és az ezáltal kiváltott utánzás révén (amit tanulásnak nevezhetünk) érzetpárokba rendeződik. Az érzésvilág el-elkülönülő elemei egy ismétlődő hangsorhoz (szó) való kapcsolódásukkal, a hangsorral együtt az emlékezetstruktúra részévé szilárdulnak. Így és verbális emlékezetünk által lépünk át a saját (érzés)világunkból a többiek, elődeiktől szavak által örökölt, és szavak álta által létező, a saját világot egyszerre kezelhetővé tevő, és elfedő világába.
Ez a folyamat évezredek, vagy inkább tízezredek alatt zajlott le egyrészt. Másrészt ez (és) a(z erre épülő) folyamat(ok) szinte minden ember életében (az agy, és/vagy hallás, illetve beszédszervi károsodással születettek kivételével) néhány hónap alatt megismétlődik.
Nem egyszerűen a(z “anya”)nyelv alapjait sajátítjuk el ilyenkor. Azt tanuljuk meg (a nyelvvel együtt), hogy mi említhető (ami jóval erősebb annál, hogy az érzésvilágban viharzó érzettengerből mi említésre méltó). Nagyon kis túlzással szólva világot tanulunk. Amit nem jelölnek szavak azok nemcsak nem részei (ennek) a világnak, de (oly jelentéktelenek, hogy szinte) nincsenek (is).

2008. 07. 16. A nyelvi rendeződés hatása: a nyelvvel (feltehetően már a szavakkal) tehát az érzésvilágban az érzettenger elkülönülés nemcsak szilárdabbá, mert tartósabbá - a nyelv(használat) által fenntartottá -, de közössé válik. Ha beszélnek, ugyanarról a (külsőnek gondolt)világról (valójában) az érzettengerről, mert ugyanazokkal a szavakkal beszélnek.
De ugyanazt mondják-e?
Feltehetően nem.
Talán ezért (is) beszélnek.
A beszéd világok találkozása. Érzésvilág szól érzésvilághoz. Az érzettengerről beszélnek, szavaikkal annak hullámait korbácsolják - és a tenger talán így válik “hajózhatóvá”. Átjárhatóvá a “szigetek” között, melyeket magányos lakói “világ“-nak gondolnak és hisznek.

2008. 07. 16. A nyelvi rendeződés kétarcúsága: Környezetünk, még akkor is, ha semmit sem teszünk, vagy éppen alszunk, viselkedésként értelmezi (jelen)létünket. (A példánál maradva a szeretetteljes elaludttól, aképes volt ilyenkor elaludni-ig.) szándék akaratmentén

2008. 09. 09. III. Tiziano működésünk módjáról:

2008. 09. 09. III/1. Bevezető (Miért a fenti képet választottam Pszicho.blogomhoz):
Mert tetszik - és aligha véletlenül. Talán azért, mert minden eleme megfeleltethető annak a (verbálisan közvetlenül Jungtól eredeztethető) szerkezetnek, ami alapján (és időhiány miatt csak) a regisztrált felhasználók álmait értelmezem, és amit ezen a blogomon árnyalni igyekszem, és aminek (vélt és valós) eredményeit/következményeit Filo-, és Kult.blogomon alkalmazom.
Nem ezért tetszett meg a kép, és nem is a legjobban. Még 2003-ban Londonban találkoztam vele, blogjaim később készültek, de eszembe sem jutott, hogy ezt a képet válasszam hozzájuk. Csak most, ahogyan a különböző, és egymástól elkülönülő blog felületekhez kerestem képet, csaptam a homlokomra, ha a belső történések (lehetséges képeként) nézzük a festményt:

2008. 09. 09. III/1/a A kép értelmezése: a kép bal oldalán az ellentétes nemű lélekrészt fedezhetjük fel, amint az elfojtott (azonos nemű) késztetések megszemélyesítőjével összeolvadni készül: fogadja udvarlását, de inkább csábítja őt.
Már ha férfi lelkének képeként nézzük a festményt - és Tiziano férfi volt.
(Ha azonban egy női lélek megértéséhez akarunk közelebb jutni, használhatjuk ugyanezt a festményt, csak annyi változtatásra van szükség, hogy ilyenkor a bal oldali férfi alakot tekintsük “ellenkező nemű lélekrésznek”, animusznak, és a jobb oldalit az elfojtott nőiesség, az árnyék (”a nőiesség elfojtott része”) megtestesülésének.)

Négy alak van még a képen (a három angyali puttó, és a háttérben koponyákkal mérlegelő aggastyán), ám csak egyetlen (közvetlenül Jungtól származó) kategória, a Selbst.
Esetleg felhasználható lenne még “képmásiságunk” is, amelyről azt írta Jung, “talán ez rejlik az egésznek” a fentebb is említett hármas struktúra (Árnyék, Animusz/anima, Selbst) “a mélyén”, de (egyelőre? ) ne ragadtassuk el magunkat ennyire!
Induljunk ki inkább abból, amiről ebben a bejegyzésben föntebb már írtam is, hogy a (Jungnál is még meglehetősen homályos) Selbst Heinz Kohutnál, ha nem is pontosan, de mintegy fejlődés lélektani kategóriaként, szelfként (némileg) visszaköszön. Ha a lélek (szerkezetének) képeként nézzük a festményt, az angyali puttókat egész nyugodtan (és főként lélektanilag reálisan!) tekinthetjük gyerekkori maradványnak, szelfnek (lelkünk azon és kreatív részének, a változások forrásának, ami nemcsak szeretni, de olykor még rajongani is képes. Miként az angyalok. Ha egyre rövidebb időkre is. Már általában).
Mert lelkünk mélyén (még jóval a képmásiságunkon “innen” ) sem vagyunk angyalok. Halandók vagyunk, ahogy ezzel (és ennek következményeivel) vet (talán) számot a háttérben üldögélő vén, aki (talán) nemcsak életkori okok miatt nem szerelmes (miként a kép baloldalán levő két ifjabb alak), és nem (is úgy szeret(het) (ahogyan az angyalok, ha önmagán kívül valakit szeret egyáltalán). Bizony, számomra ő a bölcs öreg, a Selbst, akiben ugyanúgy benne van (a szerencsés esetben egymásnak udvarló) árnyék és ellenkező nemű lélekrész, ahogyan ő is része annak, akinek hozzá hasonlóan része a(múlandósághoz képest végképp angyali) gyerekkor, de aki alig tud róla, de ő mindenképpen többet arról, akinek pedig része -, ahogy - és épp ezért - az ő része az, akiről tud: egyek. Egymással is, a szerelmesekkel is, és az angyali gyermekekkel is. Azonban mindnyájan (a szerelmesek is, és az angyali gyermekek is) közelebb vannak hozzá, és ahhoz is, akinek mindannyian része, mint amilyen közel van egymáshoz a bölcs öreg, és az, aki(nek) kezdettől része(: a kép festője- és nézőjeként). (Kicsit bonyodalmasan fogalmaztam meg az előzőeket, de így is lényegesen egyszerűbben, mintha az individuálisról és kollektívről ismételtem volna meg az álláspontom, akik között ráadásul a műalkotások is - és ez a festmény kitüntetett módon - közvetítenek.)
Mielőtt a fentiek, és a közvetlenül alább következők lehetséges relevanciáját mérlegelném, vessünk még egy-egy pillantást az alakokra (és csak másodlagosan figyelve arra, amiről fentebb már írtam, az egymással való lehetséges összefüggésükre) balról jobbra haladva!

Férfialak: (férfi lelkében) az árnyék. Bágyadt és élveteg, mint egy nő orgazmus után, a képen még a fuvoláját sincs ereje tartani, a nő veszi kezébe még ezt a dolgát is. Nem csoda, hogy (ez a) férfiatlan enerváltság (elfojtódott, és ezzel:) árnyékba került. (Női lélekben az életvitelért felelős animusz, ennek is megfelelően olyan határozatlan is, amilyennek egy nőt vélnek a férfiak.)

Nőalak: (férfi lelkében) az ellentétes nemű lélekrész, az anima. Férfiasan határozott céltudatossággal teremtene partnerével szinkronitást: könnyít a másik (”fuvolányi”) terhén (segít viselni a férfiasság terhét), és közös “zenélésre” tör(ekszik) talán arra biztatja partnerét.

A férfi- és a nő alak együttese:
1/ Kettejük beállítása éppen fordítottja, ellentétük pedig megegyezik az Égi és földi szerelem címet viselő vásznon láthatóéval, amelyet külön tanulmányban értelmezek. Az ott leírtakból is következően ezen a képen a férfi képviseli a szerelem földi, míg a női alak az égi aspektusát.
2/ : Ha szexuális elő/közjátéknak tekintjük a két alak interakcióját, nem a titkos férfi (hogy egyszer ne ő, hanem őt, de úgy) vágyak, és (az egyik, az előbb említett férfiúitól eltérő) női vágyálom (hogy úgy használja, és viszonylag hideg fejjel partnere testét, és a furulyákat), hogy ezáltal partnere is kezes hangszer legyen) megtestesülését láthatjuk-e a kép ezen részén?
3/ Túlzás-e azt gondolni és állítani, hogy az együttlétek ilyen (ezeknek a lélek, és a lelkek mélyén lakozó) vágyak kivetítései konkrét személyre és személyekre. Nem ez-e az a szemüveg, amelynek variánsain keresztül látjuk saját kapcsolatainkat, és szemléljük másokét? (Nem okkal mondaná-e Jung, hogy ennek a képnek ez a része a párkapcsolat archetípusát teszi láthatóvá? (Hogy milyen variációi jönnek/jöhetnek létre, és miért, arról alább is, és másutt is írok. Majd.)

Az agg alakja: (a selbst egyik archetipikus, a “Bölcs öreg” változata): távol (és szinte túl) (és szinte mindenen,) mindentől. Láthatná a festmény előterében ülő párt, láthatná az anygali puttókat, mindent (szinte bármit) láthatna, de nem emeli fel tekintetét.
Kezeiben két koponya.
A nyakán a harmadikkal mérlegel.
Halál, és halál között választ.
(Utoljára talán a Théba kapuit megvédeni induló Eteoklész látott személyes - és nem mint a későbbi filozófusok típus - különbséget halál, és halál között. És ő is csak Aiszkhülosz drámájában.)
Azonban a képen az agg, a “bölcs öreg” a remény és a bölcsesség alakja. A reményé, mert tudhatja, hogy az utolsó pillanatban, az utolsó pillanatig sem mindegy.
Ezért mérlegel.
Tudhatja, tehát előbb, vagy utóbb - általunk, vagy utódainkon keresztül - (újra, és Eteoklésznél pontosabban) tudni is fogja. Ezért, a majdani - most és ott még csak lehetséges - tudása okán bölcs.

Az agg, valamint a férfi és a női alak együttese: Nem vesznek egymásról tudomást. A pár még az agg előtt van. Az agg pedig már nem méltatja figyelemre őket. Az egyetlen kapcsolatok - a közös téren túl - a két koponya az agg kezében. Onnan nézve, csak a koponyákra figyelve egyként mulandók, és a mulandóság megszünteti különbségüket.

Az angyali puttók:

Mint fentebb az agg alakjával kapcsolatban már említettem (és lentebb majd kifejtem, hogy ezt miként tartom lehetségesnek) Tiziano egy olyan lélektani realitás szimbólumait is megfestette a képen, amelyek az analitikus pszichológia számára részben Jung Selbst fogalmaként, részben Heinz Kohut Szelfre vonatkozó kutatásaiból ismerősek: az aggot, és a három puttót.
A három puttó azt a folyamatot (annak kezdetét ) teszi érzékletessé, ahogyan az álmok világából ébredünk, mely álmok a képen közösnek tűnnek, és amely folyamat talán életünk végéig tart. Csak egy idő után miként a képen a többi alak, már nem ébredésnek, hanem (miként a képen) előbb szerelemnek, azután megfontolásnak, a halál, halandóságunk megfontolásának véljük? Holott, és talán álmodjuk magunkat szerelmesnek, és halandóságunk tudatából fel sem ébredünk? Vagy arra ébredünk végül? (A kép - sok más mellett - azért is zseniális, mert mindkét értelmezést megengedi.)

Az angyali puttók és kép többi alakjának az összefüggései(ből néhány):
Vegyük észre, hogy az angyali puttók a képen egy hármasság három elemű részei.
Ahogy az agg a két koponyára, a pár tagjai egymásra, úgy figyel az álló puttó két szundikáló társára.
Közülük ketten álmukban egyek úgy, ahogy a kép jobb oldalán levő férfi és nő egymásról álmodja ébren, de a vágy révületében. A puttók hármasa tehát mintegy megismétli azt a hármasságot, amelyet a másik három alakja alkot nélkülük. Egy jelentős különbséggel!
A puttók hármasában egy figyeli a másik kettőt. A többi alak esetében ketten egymást figyelik, de a harmadikról nem vesznek tudomást, amiként a harmadik, az agg alakja csak önmagára, saját gondjára figyel. A másik kettő (a szerelmespár; és persze a puttók hármasa) nem létezik számára. Az angyali puttók hármasa tehát megismétli azt a viszonyrendszert, amelyet a többieket (a puttóból szeremespárrá, majd szerelmes pár tagjából, tagjaiból magányos aggot) érlelő idő módosít: a puttók esetében az éber(ebb) még az alvókra figyel, az alvók azonban csak álmaikra, mélyen alszanak.
A szerelmet álmodók a másikban látják álmaikat, míg a náluknál éberebb csak önmagát, önmaga gondját látja.

2008. 09. 09. III/1/b Az értelmezés következményei: ha a fenti értelmezésem helyes - és a festmény a lélek képe, úgy ez alapján a lélek lehetséges változásainak irányára és annak következményeire is következtethetünk.
Haladjunk ismét alakonként, és balról jobbra!

Férfialak:

a/ Több szexuális aktivitást mutat, és a pár szeretkezni kezd. (Mivel a pár a férfi lélek férfiasságának elfojtott része, vagy a női lélek ellenkező nemű lélekrésze, a lélekrész felfokozott szexuális aktivitása, vagy közvetlenül jelenik meg, “felszabadul”, vagy - női lélek esetében - rávetítődik egy valóságos férfire, és a nő azokra a gesztusokra kezd “reagálni”, amik valójában csak az ő lelkében történtek meg, de a csak vélt “reakció” ebben az esetben is valóságos aktivitáshoz vezet, tehát akár így, akár úgy a lélek által irányított test a valságban is szeretkezni kezd b/ a “férfialak” (a férfi lélek férfiasságának elfojtott része, vagy egy női lélek ellenkező nemű lélekrésze abba az irányba változik, amit a kép is sejtet:) elalszik. Ebben az esetben a (képen látható) angyali puttókhoz válik hasonlatossá. (És valóban. Az átlaghoz képest csökkent szexuális aktivitást nem ok nélkül gyerekes viselkedésként szokás értelmezni. Nem minden ok nélkül.) De vajon mit tesz ilyenkor a nőalak?

A nőalak:

a/ nagyobb szexuális aktivitást mutat, legyőzi a férfialak álmosságát, és vágyára ébreszti, ennek kimenetelét az előző bekezdésben taglaltam.

b/ Ha azonban a férfialak mégis elaludnék! (Ha a férfialak nem annyira férfi, mint azt a nő - a képen is látható módon elég jól elrejtett - vágyai kívánják!) Ekkor több kimenet is elképzelhető.
b/1 a nőalak mégis életre (és szexre) édesgeti a férfit. Ez azonos a fönti a/-val jelzettel, így ezzel a lehetőséggel fölösleges külön foglalkozni.
b/2 Életre édesgeti, de nem megfelelő módon, nem a férfi vágyát, hanem haragját ébresztve ezzel.
b/3 A(z “ébresztés” durvaságának függvényében a) veszekedés legkülönfélébb fokozatai (amelyek azonban nem a valóságos párkapcsolatban gyökereznek! A valóságos párkapcsolat csak fölerősíti, vagy gyöngíti a lélek mélyén dúló háborút, de a legtöbbször sem nem erősíti fel, sem nem gyöngíti: megjeleníti, -személyesíti. Hiszen épp ehhez keresünk a valóságban partnert. Az erre, a megszemélyesítésre való alkalmasságról alkotott elképzelésünk/sejtésünk tesz vonzóvá, vagy épp taszítóvá valakit számunkra).

A “veszekedés” lehetséges következményei:
b/3/1 alapesetben, mint a valóságban is, a veszekedés csak helyettesíti a szexualitást. (Amolyan pót szex, amit lefutásuk hasonlósága is valószínűsít: csúcspont - melyet követően a veszekedő felek elpillednek.) Azonban a veszekedés csak a legritkább esetben marad alapszinten, mert:
b/3/2 A lárma felver(het)i az angyali puttókat. Ilyenkor az ő (a puttók a fentebbi értelmezésének megfelelően) infantilisebb szólamai . Fokozva annak intenzitását akár addig, mignem úgy üvöltünk, ahogyan egyébként - és “normális” körülmények között - csak a csecsemők szoktak.
b/3/3 a veszekedés (különösen a felvert puttók üvöltésétől felerősített) lármája elérheti annak az alaknak is az ingerküszöbét, akit fentebb bölcs öregként emlegettem. Egyrészt - addigi tevékenységéből következően nagy valószínűséggel- a halál gondolatával gazdagítja a veszekedést; másrészt kiderülhet az is, hogy csak addig bölcs és öreg, amíg el nem veszíti a fejét, mert olyankor (esetleg) gyilkos szörnyeteg.

b/4 megeshet azonban az is, hogy a nőalak az alvó faun mellől egyszerűen elkóborol. (Férfilélek esetén ez a női lélekrész, nők esetében árnyék, a nőiesség elfojtott részeinek önállósulását, tudattalan aktivitását eredményezi, aminek férfiak esetében a homoszexualitás (a homoszexuális késztetések erősödése) lehet az eredménye, nők esetében talán az a viselkedés, amit némiképp alpárian “szűz kurvának” szokás talán mondani.

b/5 A homoszexualitás/szűzkurvaság lehetséges, elsődleges irányai: akármerre indul - és akár a melegedő (pontosabban melegítő) anima, akár a (szélsőséges mértékben elfojtott) árnyéka vezette “szűzkurva” (a festmény! azt valószínűsíti, hogy) vagy (láthatóan) idősebbet, vagy (láthatóan) fiatalabbat választ. Atyáskodóan, vagy kisfiúsan (kicsit kioktatóan, vagy eminens módon), illetve anyáskodóan, vagy kislányosan (túlfűtött szeretettel, vagy szeretet éhesen).

b/6 Összefoglalva: Tiziano festménye is láthatóan megerősíti azt a Jung által is vallott vélekedést, hogy a nők “keményebbek” (hiszen lelkük mélyén egy férfi, az animusz lakik, szemben a férfiakkal, akikéban egy nő, az anima. Érthetőbbé teszi továbbá azt a sejtést, hogy a mítoszok az életesemények alaptípusait/lehetőségeit örökítik (és olvasóiknak jelenítik) meg méghozzá nagyjából olyan logika mentén, amilyet föntebb leírtam, hogy tehát az életesemények a belső történések kivetülései, és a vetítéshez szükséges körülmények optimalizálásánál aligha lennének (sokkal) többek. (Mert a képen egy férfi és egy nő (talán egy faun, de biztosan nem egy nimfa) látható. A szerelmi beteljesülés/elalvás és/vagy veszekedés mellett az is csak az egyik, az eddigi logikát nem módosító, csak árnyaló lehetőség, hogy valamelyikőjükről az derül ki (vagy csak a másik azt hiszi), hogy isten, vagy istennő.)
Így a lélek alapállapotaként az idill, lehetőségként az attól való eltérés adódik.

Életkori változások (az életkor hatása a fent részletezett, és a festményen látható szerkezetre):
Úgy sejtem, hogy még közelebb kerülhetünk az igazsághoz, ha az angyali puttók mögött álló száraz fatörzset tengelynek képzeljük, amely körül a látvány mintegy forgószínpad szerűen elfordul:
Születésünket követően talán az anygali puttók vannak a kép előterében, a szerelmes pár csak távoli, még minduntalan, mindenkivel megvalósítani akart lehetőség. A halál gondolatával játsszó agg pedig olyan távoli, hogy akkor még talán nem is látszik, legfeljebb sejlik a képen. Aztán múlik az idő, fordul a kép, és talán:
Kamaszkorunk körül képzeljük olyannak, és elérhetőnek azt, ami a képen látható. És még nagyon soká, azonban múlik az idő, fordul a kép, és a legtöbbször észre sem vesszük, csak legkésőbb:
Halálunk óráján döbbebnünk rá, hogy elmúlt az idő, fordult a kép a szerelmespár elmúlt, és oly távoli lehetőség, hogy angyali puttókra hasonlító önmagunk derengő fényében már annyira sem látható, és annyira sem valóságos, mint amilyen távolinak kamaszkorunkban az aggot véltük. Aztán a koponyák is kihullanak a kézből, és a domboldal lankáján oly mélyre gurulnak, ahonnan már semmi sem látszik abból, ami a festményen még látható, ha felkeressük a képet. A valóságban, vagy lelkünk “furcsa bányamélyén”.

2008. 09. 09. III/1/c A fenti értelmezés helyénvalósága:
Tiziano elég nyilvánvaló módon nem arra gondolt, és nem azon gondolkodott, amit fentebb, képe kapcsán, annak értelmezéseként írtam: festett. Mitológia témájú képeket is, mítikus elemeket is felhasználva képein, mint sokan mások is. Előtte is, utána is.
Carl Gustav Jung a mítoszok (lélektani) relevanciáját (is) vizsgálta. Mint sokan mások is. Előtte is, utána is.
Tizano Tiziano volt, Jung pedig Jung. Azok, akik.
Lévén Tiziano Tiziano, Jung pedig Jung volt, és azok, akiknek tartjuk őket, számomra az lenne meglepő, ha az előbbi képe nem lenne kompatibilis az utóbbi gondolataival, és persze fordítva. Két okból is így vélem, ezt tartom természetesnek.
1/ feltehetően az is az egyik összetevője mind Tiziano, mind Jung nagyságának, hogy a közös, (hozzájuk képest a) régmúltban rögzült mitológiai anyaggal úgy bántak (kezdtek valamit), hogy bánásmódjuk kompatibilis.
2/ Jung az alkímiáról írt könyvében azzal az előfeltevéssel él, hogy az alkímia lélekteni tartalmak (és struktúrák) kivetítésének volt színtere, és eként - miként ő is tette és ezzel példát mutatott - haszonnal forgatható, és forghatandó.
Ha ennek mértéke talán talán változó is, nem vagyok abban biztos, hogy más tudományágakkal más lenne a helyzet, amiként a fokozott mértékben igaznak tartom megállaptását a műalkotásokra.

III/2 Az alomfejtő blogomhoz választott kép értelmezése

A fentebb értelmezett kép témájának variációsorozata, miként az életünk, és az azokat kísérő (szerencsés esetekben korrigáló) álmok.

Az álomfejtő blogomhoz választott festményen az “eredeti”, az “előző” képen lévő pár három variációja is látható:
Balra, közvetlenül az itt is a kép tengelyét alkotó fa mellett (az előző képen látottnál) egy picit álmatagabb férfi, és egy picit álmosabb nő. A férfi az ijját feszítő puttót figyeli, talán szerelemről fantáziál. A nőt, az ábrándozás, ha nem is untatja, álmosítja.
Jobbra tőlük ugyanennek az ábrándos férfi, unatkozó nő témának egy előrehaladottabb variációja: a nő elaludt, és az addig álmatag férfi megfelelője az alvót, annak arcába mélyedten ugyan, de ruháitól szabadítja.
Mindkét pár tagjairól elmondható, amit föntebb is, és ott is hivatkozott külön tanulmányban is részleteztem, az Égi és földi szerelem változatai; így itt nem ismétlem magam. Talán ugyanez elmondható a harmadik párról is:
Hátul középen (de inkább a puttó/Ámor nyilának hatókörében, a forgástengelyt alkotó fától jobbra) is egy pár látható, de alig kivehetően, így csak sejthetjük mi(lyen) az égi és földi szerelem egyesülése: a beteljesülés. Nem a párból, ők csak annyira látszanak, hogy tudjuk, vannak - és talán; ott, ahol a beteljesülés (csak) lehet (mert csak sejthető) mintha a nő testesítené meg a szerelem földi oldalát. Ő a ruhátlan, meztelen.

Azt, hogy milyen az égi és a földi egyesülése, csak sejthetjük tehát, abból, ami talán megtörténtet (hátul középen), és annak lehetőségeit (az előtérben, a fától jobbra és balra levő párokat) körülveszi.
Állatok levadászására való előkészület a kép bal oldalán. Kutyákkal, melyek az álmokban (nem állítom, hogy a festményen is, és főleg nem, hogy tudatosan) az elfojtott, “kutyába sem vett” vágyak megjelenítői.
Állatok küzdelme a párzásért. Alig kivehetően, ám mégis jól láthatóan a leplet emelő faún karja fölött a kép közepétől kicsit jobbra, és hátul.
Állatszelidítés (domesztikálás), amivé egy kapcsolat - inkább csak a házasság kötés után - silányulhat. Nem a szerelem - és főleg nem égi oldalának - megvalósulásaként.
Tekintrhetjükl véletlennnek is a három pár körítését, de mire megyünk vele?
Tekinthetjük egy idill szokványos elemeinek is, de ez nem a “mítosz”(-t éltető, és áthagyományozó emberek pszichodinamikailag megalapozott) (elem választó) bölcsességéről árulkodik-e, és nem éppen a fönti értelemben-e?
Hajlok arra, hoghy ez az állatias szexualitás (főként a jobb oldali pár) és az égi(es) szerelem (némileg a bal oldali, és talán főként a kép hátterében alig kivehető pár) egyensilyozó kép épp az állatati elemek hangsúylozásával és halmozásától kompatibilis.
Nem épp Jung felfogásával kompatibilis, de kompatibilis a Tiziano kora óta (nagyjából a romantikában kialakult, a keresztény középkorra csak visszavetített, és a viktoriánus kor óta többé-kebvésbé máig) uralkodó közfelfogással. Nem ez-e közfelfogással való kompatibilitás a számtalan mellett az egyik oka, hogy Tiziano nem Jung. Annyira sem ezoterikus.
És mi más, mint ez a látensből manifesztté vált közfelfogással való kompatibilitás-e az oka a Bécsben is, de főként Velencében a Tiziano gyűjteményes kiállításra várakozók hosszú, több százas sorának, a vásznai előtt zsúfolt termeknek.

Az íját feszítő puttó, és előzménye(i)

Első ránézésre toposz, közhely. Bár érdekes kérdés, hogy még csak felajzott íjával kire, és főként miért céloz?
A szatírra, hogy testi vágyát égiessé tegye?
Az angyali álomra szenderült nőre, hogy testi vágyaira ébreszze? A szatírra tűnik célozni.
Még érdekesebb, ha folyamatként fogjuk fel. Mi van, és - főként mit jelent - , ha álomfejtő blogomhoz választott festményen az “eredeti”, az “előző” kép egyik felébredt puttóját látjuk viszont? Aki vadászni indult!
A legérdekesebb azonban, ha közben arra gondolunk, hogy mindkét kép a lélek (belső) tájait mutatja!
Ha a szelfet (a beszédtanulás előtti időszakból megmaradt lélekrészt, aminek kialakulásáról Piaget aduálisként ír) önállónak tekintjük, úgy az eredeti kép alapján azt állapíthatjuk meg róla, hogy bár összetett (Tiziano szerint három elemű), de nagyrészt “alszik”.
A másik festmény alapján azt gyaníthatjuk, hogy ez a lélekrész időnként felébred. Felébred, és “vadászni indul”. Mindez egyrészt jó összhangban van az analitikus pszichológiának azokkal a megfigyeléseivel, amelyek a lelki zavarokat egy-egy lélekrész (nem feltétlenül a szelf!) önállósodásával, autonómmá válásával véli magyarázhatónak (és köztük a nagyjából az enyhe neurózistól a súlyos pszichózisig terjedő skálán az autonómia, az önállóság foka alapján tesz különbséget).
Másrészt a szerelem a a neurózistól a pszichózisig terjedő skálán elhelyezhető állapotként tűnik fel, amikor is a felébredő ( a csecsemőkor óta, de csak addig, a szerelem születési pillanatáig szunnyadozó) késztetések “megsebzik”, és ezzel “rabul ejtik a szívet”. (Mindebből sejthető, hogy az autonómmá váló, és a lélek egésze feletti irányítást átvevő lélekrész, a szelf ilyenkor (a szerelem pillanataiban és óráiban) a csecsemőkor óta mindinkább nélkülözött kényeztetés és gondoskodás visszaszerzésére tesz (gyakorlatilag reménytelen) kisérletet. (Gyakorlatilag reménytelent, mert a szerelem vagy viszonzatlan, vagy ugyanarra, a minél teljeseb, és feltétlenebb, “csecsemő szintű” gondoskodás megszerzésére irányul.)

III/2/b Kitérés a szerelemre

Kisérletet tesz, mert az angyali puttó nyilával, vagy a férfi alakot, vagy az alvó nőt célozza meg (agy az árnyékot, vagy az ellenkező nemű lélekrészt), és találja el (ha nem véti el a célt, de akkor újratölt).
Ha az árnyékot, az elfojtott késztetések “meghalnak”, azaz (többé nem árnyékként léteznek, hanem) miként a főnix életre kelnek. (Ez is oka, hogy a szerelmes mást láthat abban, akit szeret, mint a többiek. Mást is lát. A felszabaduló árnyékot, és annak megnyilvánulásait.
Ugyanez történik az ellenkező nemű lélekrész esetében is: férfi esetében, ha az anima szabadul fel, kiderülhet, hogy a férfi gyöngéd, és érzékeny: szeretnivaló. Nő esetében, ha az animusz, kiderülhet, hogy a nő milyen határozott, és okos, akivel remekül megértheti magát az ember, azaz szeretnivaló.
Kiderülhet, de nem feltétlenül, és nem minden esetben derül ki. Pontosabban és általában csak rövid időre - nem kiderül, hanem felvillan.
Mert a kép, lelkünk képe.
Mi vettjük ki (ha férfiak vagyunk) az érdeklődve és értelmesen mineket figyelő nő, (ha nők vagyunk a puszta látásunktól el( hm, monduk szépen: )aléló szatír képét, mi véljük viszontlátni a lelkünkben élő kép, pontosabban az ellenkező nemű lélekrészünk “földi mását”. Ennek vélt (valójában “csak” a kivetítés) látásától a mi viselkedésünk változik meg, leszünk hasonlatosabbá a felszabaduló árnyékunkhoz (ha nők vagyunk, az értelmesen figyelő női alakhoz, ha férfiak, az elalélt szatírhoz) - és főként mi izgzulunk, hogy észrevesz-e egyáltalán bennünket a másik, és mit szól megváltozott viselkedésünkhöz.

III/1/d Visszatérés a puttókhoz: a dühös, és az isteni angyal (lehetősége)
De mi van, ha a puttó kamaszkori ébredését követő “vadászat”, a nyilazás nem vezet eredményre? A szerelemi kudarcok okozta, azoktól felerősített frusztráció talán haragba fordul át, talán egy másik puttó úgy ébred fel képen (és kel életre a “képről” úgy), ahogyan azt csak az egyik legutolsó vásznán tudta láttatni valamelyest és csak Tizano. (Már ha erre vonatkozó értelmezéseim helytállóak. Amiben ugyan nem kételkedem, de értelmezéseim mégsem azonosak a festménnyel, csak annak leírásai.)
Talán ennek, a (dühös angyal, a démonok diktálta) viselkedésnek a képviselői, az együtt talán csak ezen a festményen látható emberen túli (isten, nimfák és szatírok), valamint az emberalatti (a kutyák és a démonok) összeolvdásaiként létező, szörnyeteg, mert “démoni” arcukat (is) mutató termetmények is (ebben az összeolvadt létmódjukban) láthatóak a Szent Lőrinc mártíromságáról festett képein. (Mindez persze azt feltételezi, hogy ami “bent” történik, azt elevenítjük “kint”.)
És még valami! (A két festményről részletesebben: itt.)
Akár a (csak a képzeletünkben, és talán a kép lelkünkben lévő “eredetijén”, és ennek nyomán a valóságban) másodikként felébredő putto, a “dühös angyal” ténykedéseinek megörökítését látjuk a szörnyűségeket ábrázoló festményeken, akár nem, a felébredt puttó, méghozzá (a másik?) kettő megjelenik (a kép tetején), hogy a kép végleges változatán átalakuljon, átváltozzanak.

III/1/e Az “anygali” puttók átváltozása

A tradícióban: a görög Erószból (akit feltehetően eredetileg egyenesen a Kháoszból eredeztettek, mint világot formáló erőt, majd feltehetően később Aphrodité, a szerelem és Arész hadisten nászából) először latin Cupido (és hozzá hasonlatos pufók gyerekek, puttók) lett(ek).
Ezek, a Cupidók és puttók (már jóval a kereszténységgel múló antikvitás újraéledése, a reneszánsz előtt) krisztianizálódtak. Diszítőelemként már a katakombafestészetben fel-felbukkanannak, és isteniként, az ember és Isten között (olykor közvetítő, olykor csak úgy létező) angyalokként kelnek megújult életre. Később/közben hierarchizálódtak és ketté is váltak: kivált belőlük a bukott angyalok csoportja.

Az addigi festészet Tizianóig ezt a tradícionális változást követte. A puttók az az átalakulással mintegy párhuzamosan angyallá lényegültek, hierarchizálódásuknak megfelelően fő(- és al-) angyalokként jelentek meg. A festményeken is szétváltak jó és bukott angyalokká, és az utóbbiak, önálló témává lettek.

Tiziano művészetében

Tiziano, az akkorra már hagyományossá vált angyal ábrázolások mellett (és nemcsak fentebb tárgyalt) festményein az eredeti formához, Cupido/Amor tér vissza, sőt a puttók is önálló, és vissztérő témává válnak festményein.

III/3 Tiziano az angyalok egymástól eltérő természetéről

Szent Lőrinc mártíromságát két, egymástól látszólag kevéssé eltérő (szinte csak az angyali puttók átalakítására, és ennek következményeire korlátozódó) módon is megörökítette. Szerencsére.
Mert csak így, a változatok összehasonlításával követhető (és ezáltal értelmezhető) az a változás, amely Tiziano festészetével - ha nem is máig ható, de máig érvényes módon - bekövetkezett. Ennek mértékét és erejét (személyes elfogultságom mellett) jelzi, hogy amikor sokadszorra néztem a második változatot érvényesnek tűnt ugyan, amit a képről először megállapítottam, és az is amit többedszerre, hanem a zene!
Az egyik legridegebben szép barokk templomban a kép (mely a valóságban a fotón jobb oldali, utolsó boltívben látható) “mélysége” mellett a zene, ha nem is úgy hatott, mintha egércincogás lenne, de idegesítő volt. Ugy, mint egyszer a Fráriban a zarándokok gitárral kísért kegyes éneke, pedig ez Bach volt!

Az első, Velencében láthatató változaton még nincs Hold (talán az épület tornyosul elé), mintegy a jobb oldalon látható fáklya kerül a képre.
És nincsenek angyali puttók!
Égi fénnyé van a helyükön. Égi fénnyé olvadnak össze. A festményen eként válnak láthatóvá. Ezért szerencsés, ezért szerencsénk, hogy a képet két változatban festettem meg Tiziano, és hogy két változatban maradt ránk. Ezáltal van fogódzónk, és kísérelhetünk meg válaszolni arra, mit jelent ez az átváltozás, mi a második változaton felderengő égi fény. (Mert amennmyire festményen ez egyáltalán lehetséges, égi a fény, hiszen egyrészt a hold eltüntetésével megszűnt az Escorialban található első változaton még a fáklya és a Hold fénye között meglévő kapcsolat, az égi és a földi (fény) összeköttetése. Ezen, a második változaton a a bal oldalon lobogó fáklya fényének egy másik, a jobb oldalon lobogó fáklya fénye a párja, és (ezáltal is hangsúlyozott módon) az égi fény a kép tetején önmagában - szó szerint - egyedül álló módon dereng.

A második, Escorialban található változaton talán a másik két (a kínzás gyötrelmétől/zajától felriadt) angyali puttó jeleik meg a kép tetején. Egy biztos. Nem a szerelmes és szerelmet adó Erósz/Amor/cupido, mert egyiküknél sincs nyil.
Egyikőjük, a felső szinte fordított tükörképe a szenvedő szentnek. Talán a kín emberfölötti volta, talán a kínzás emertelensége okozta döbbenettől rázuhanna, talán óvón vigasztalóan ráborulna a tüzes rácson szenvedő (későbbi) szentre.
Ám a másik, a függőlegesen lebegő megtartja annyira, hogy együtt szemlélői felülről a képnek, amelynek maguk is részei. Tőlük jobbra a Hold világít. Alattuk fáklya lobog.

Összegezve: a

III/1/f Az átváltozás értelmezése: Tizianó vásznain egy - a puttó árbárzolásoktól megerősített módon - a koragyerekkorból szerelemként visszaköszönő lélektani realitás a földi történéseket isteni magasság(hoz közelebbi pont)ból szemlélő, és azzal kapcsolatot biztosítható közvetítő( elemei)ként jelenik meg a Szent Lőrinc mártíromságát megörökítő festmény első változatán.
Ugyanennek a képnek a második, végleges(ebb) változatán a (talán) közvetítő(k) absztraktabb, embertől távolibb (fény) formát öltenek.
Ennyi az, amennyit (az alább következőknél) biztos(abb)an állíthatunk.

III/1/g Az értelmezés lehetséges keretei

Talán haladjunk visszafelé!
A fény:
1/ erősen kötődik az Erószból Cupidón és puttókon át angyalt teremtő kersztény tradícióhoz, annak keretein belül a fény tekinthető teophániának.
2/ És lehet hallucináció is, a tüzes rostra gyötört test látomása. A tüzes roston gyötört test szenvedése által kiváltott látomás.
3/ A fenti két értelmezés nem zárja ki egymást. Amiként nem zárnak ki a harmadikat sem:
Titokzatatos, és megmagyárzhatatlan fényjelenség a szent szenvedésekor. Olyan, amilyet (inkább később, és más eseményekkel kevésbé kitüntetett helyeken általában) UFO-ként próbálnak azonosítani. És amelyeket ezeket tárgyaló könyvében Jung(: Titokzatos jelek az égen) is valhol az elsőkként említett két lehetőség között próbált elhelyezni.
4/ Talán hasonló jelenség, amelyet Tiziano egy másik vásznán is érzékeltetett, de a kínzást ekkor még (hiszen a Szent Lőrinc mártiromságát mutató vászna korábbi a Marsyas megnyúzatását mutató vásznánál) annak hiányának következményeként gondolta el, ami a festmény tetején fénylik.
A fenti négy, az értelmezés lehetséges, és egymáshoz képest eldönthetlen kerete, noha kétségtelenül az 1/-gyel jelzett a kiindulási pont. Azonban vitatásukra, az “elsőség eldöntésére” kár szót vesztegetni. Nem viták, és nem szavak, pontosabban nem a festményen ragyogó fény mibenlétét és annak értelmét vitató szavak fognak dönteni, hanem azok, amelyek arról döntenek, minek véljük a fényt, mely a képen is, a múltban is, és olykar ma is, az égen is felragyog.
Az angyallá karakteresedő puttók a kép első változatán egyértelműen árulkodnak a második változaton látható fény jellegéről is, és eredetéről is. Jellegét fentebb (a másik három jelenlegi, kompatibilis jelentéskörrel együtt) tisztáztam, maradjunk tehát az eredetnél, mely a pogány Erósz/Cupido/Amor istenség jelentésből (átmeneti) puttóvá szekularizálódáson keresztül lényegült(ek) isteni angyallá. A festészet történetében is, és Tiziano művészetében is. Tiziano művészetében azonban egy olyan hármasság elemeiként is megjelennek, mely kompatibilitást mutat az emberi működésről azóta felhalmozódott, és rendszereződő ismereteinkkel.
Az egyik elemről, talán a legelőször, kamaszkorban felébredőről már megállapítottuk, hogy a szeremi vágy fellobbanásával/belső fellobbantójával azonos.
De mit csinál a másik kettő, akik a keresztény hagyomány részeként ébrednek és kelnek életre a festmény első változatán?
Az egyik Erosz/Cupido/Amorral (bátyjával? ) szemben ugyan látható vágy nélkül, talán a döbbenettől megdermedve, de szinte rázuhanna a szenvedő szentre.
A másik azonban a reprodukción szintén szenvtelennek tűnő, és emlékezetemben elhalványult arckifejezéssel meg( és ezzel távol )tartja.
Mielőtt lehetséges értelmezéseiket külön-külön kibontanám, maradjunk egy pillanatra párosuknál, mely tehát vonzódik, de a vozódás ellen ható erő nagyobb.
“Modern” XX. századi értelmezés: Ketten egy olyan magatartás megjelenítői, mely magatartás (nyilván nem előzmények nélkül, így épp a most tárgyalt festménnyel mintegy “előkészítve”) csak a XX. században lett maradandó szó vá (”Úgy segített, hogy nem segíthetett… ….Úgy van velem, hogy itt hagyott magamra.“), és emelkedettt átmenetileg újra isteni rangra, hogy a XXI. deszakraizálja (A Ray című filnek arra a jelenetére gondolok, amelyikbenr az anya, szeméből csorgó könnyekkel, de némán nézi éppen megvakult fia kínlódását, aki újra, immáron vakon tájékozódni, és ezzel élni tanul). (A verssel részletesebben a jegyzetek között foglalkozom: 1.)
Az embereknél talán, sőt nyilván nem XX/XXI században megjelenő, de csak ekkor tudatosodó, mert maradandó módon megörökítésre kerülő magatartás épp ezzel a képpel kompatibilis a megelőző, keresztény tradícióval.
Tradícionálisabb értelmezés: a képen - szemben a a XX-i verssel - nem isteni - de szemen a XXI. századi filmmel is, nem is emberi, hanem a épp a kettő közötti, “angyali” magatatásként jelenik meg (talán először).
Ez mit jelenthet?

A tradicionális vélekedés modosulása Tiziano képén: (túl az angyalok ambivalenciáján az egyik közelednék, a másik visszatartja) akár azt/olyasmit, hogy a közeledés elmaradásának külső (legalább az egyik angyalon kívüli) oka van. Mivel az egyik angyal épp az emberektől (nagy valószínűséggel a szenvedő szenttől) tartja vissza a másikat, ez a képen nem látható (csak kikövetkeztethető) ok ember(ek világa )fölötti: egy tiltás részleges (mert csak az egyik angyalra igaz) interiorizációját láthatjuk tehát a képen. Furcsa tiltás ez, hiszen a gondviselésre vonatkozó tradícióval éppen ellentétes (az arra érdemesen, a szenten nem segít, hanem megakadályozza a talán segítő, talán a kínban enyhületetet adó közbeavatkozást), vagy mégsem?
Mégsem lenne ellentétes?
Nem feltétlenül, de haladjunk sorjába!

Mindenek előtt állapítsuk meg, hogy ez a furcsa, a kép első változatán még angyalokként látható abivalencia (a későbbi megfogalmazás szerint “Úgy segített, hogy nem segíthetett” magatartás) ragyog a kép második változatán Isten(i fényként) angyaloknál is titokzatosabb (mert nehezebben értelmezhető) jelenléte-/jelenvalóságaként.
Ezt a Tiziano művészetében két változat megfestése közötti időszakban istenivé transzformálódó ambivalencia összhangban látszik lenni azzal a Tiziano utáni gondolkodástörténeti változásokkal, amelyeket jól, és megfelelő változtatásokkal, de többé-kevésbé egybehagzóan jelez akár:
a/ Lucien Goldmann (önmagában nem túl jelentős, de Pascal gondolataira építeni igyekvő, és Magyarországon az átlagosnál picit nagyobb visszhagot kiváltó, mert: jegyzet 2) Rejtőzködő Isten című könyvében összegződő felfogásával. (Mert a festményen ugyan látszanak az angyalok, a másikon pedig valamiféle isteni/titokzatos fény, viszont nem történik velük és általuk semmi, így akár káprázatok is lehetnek. Tehát a(z isteni) szereplők még nem rejtőzkődnek, de hatásuk/közbeavatkozásuk már igen).
b/ Martin Buber Gottesfinsternis-(Istenfogyatkozás-)ként is összegződő gondolataival.
c/ Jung Válasz Jób könyvére címmel összegzett gondolatira, amelyek a pietizmus, majd a romantika óta főként a gyermekek esti imáiban összgződő nagyon jó, és nagyon kedves Isten képet kissé zordabbra igyekeznek (nem teljesen függetlenül attól, és főként annak következményeitől hogy Jungot protestánsnak keresztelték: vissza)árnyalni.
d/ Mindezen modernitások - és éppen a kép alapján! - jól összhangba hozhatóak a tradicionálisabb teológiák felfogásmódjával:

III/1/h A keretek egyik lehetséges, tradícionális kitöltési módja

A szenvedés mindkét képen az isteni (vagy épp az első változatból egyértelműen isteniként sejthető) jelenlétében történik. Azonban a szenvedés történik, nem pedig annak enyhítése, vagy pláne nem az attól való megváltás, noha az első változaton megdermedő angyalról ilyesfajta folytatás sejthető, azonban a másik megtartja, és ezzel megakadályozza talán készülő kegyes cselekedetét.
Aligha járunk messze az igazságtól, ha mindkét angyalban a gondviselésként megnyilvánuló isteni bölcsesség talán két alapvető aspektusának a megtestesülését véljük felfedezni. A feltétlen, a másik vágyainak változását követő szeretetét, és az annak (az egyik angyalban láthatóan készülő) gesztusaitól való (a másik angyalban látható) időleges tartózkodásét.
Ebben az értelemben a (képen a roston sülő Szent Lőrinc alakjában megtestesül élet)szentség nem az Istenre hagyatkozó (a szenvedéstől az abból csodás kimenekítéssel megváltó), hanem az érte feltétlenül, a körülményektől függetlenül helytálló megatartásként tűnik fel. (Függetlenül attól, hogy ezt Loyolai Szent Ignác, esetleg Francisco Suárez, vagy mások eddig explicit formában megfogalmazták-e. Ha, akkor inkább az elsőként említett.) Nincs is ezzel semmi gond.
Ezzel.
Feltehető ugyanis a kérdés, ha (a köznapi élet véletleneitől eltekintve) még a szentek esetében sem esik egybe sem a tapsztalat, sem az ennek értelmezésére vonatkozó tradíció a kép megfestésénél kicsit később kialakuló okkazinalizmus (kb. isteni közbeavatkozás) kegyes értelmezésével, mit várhatnak a többiek? Ha a szenteknek ez jut…
Innen meglehetősen egyenes út vezet akár a fentebb már említett “istenfogyatkozás“-ról, akár ennek megfelelően “rejtőzködő isten”-ről, akár pedig Isten kevéssé emberbarát arculatának lehetőségeiről merengő teóriákhoz.
Tehát: ?

III/1/i A keretek tradícionális kitöltése, és a tradíció

A szentség fentebb vázolt, a “festményről leolvasott” értelmezése a lehető legproblémamentesebben illeszkedik a Tradícióhoz, egyenesen Jézus Főpapi imájához illetszthető: “Senki sem szeret jobban, mint az, aki életét adja barátaiért.“. (Azt, hogy a Tradíció fenntartása a barátokért is történik, nem szorul külön bizonyításra.)
Sőt, a képnek a festményen halványan derengő fénye a Főpapi ima egy másik sorával (”Nem azt kérem tőled, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy óvd meg őket a gonosztól“) a Mi Atyánk 6. kérését is megvilágíthatja. Kézenfekvőként mutatja a gonosztól való megszabadításnak az emberi gonoszság okozta szenvedéstől való megszabadításként való értelmezését.
Vitathatóbb, de egyáltalán nem zárható ki a hatodik kérésben említett kísértésnek a gonoszság lehetőségeként való értelmezése, hiszen épp a képen látható személyek - a roston sülő szent, és a távolabbról közelító két alak kivételével - látható módon, ha talán nem is feltétlenül vitettek egy ilyenként felfogott kísértésbe, de épp ennek a kísértésnek a “hívó szavára” fölötte fogékonyként mutatkoznak.
A képek tanulsága szerint Istenről beszélve a változás mintha nem a gyötrés és a gyötretés közötti választás szélsőségességének enyhültében, semmint a kertesztnek rostéllyá alakulásában mutatkoznék csupán.

III/1/j A keretek egy másik tradícionális kitöltési módja: a Tradíció

Ha a lélek képén még szunnnyadó két másik isteni lényt látjuk viszont a földi kíntól megdermedő, és a megdermedés következményeitől (az alázuhanástól) társát óvó angyalokkén, akkor a két kép összefüggése alapján (ahogyan az angyalokból égi fény lesz) két út valószínűsíthető:
a/ az, ami a két változat különbségéből látható: az angyalok visszaolvadása az isteni fénybe, ami távoztukként, távolodásukként is érthető, de értelmezhető
b/ az isteninek földi kín kiváltotta közeledéseként is (mely az angyalokat már visszafogadja), és inkarnációkáként az embereket is visszavezetheti. Ez a visszavehzetődés történnék épp a képen Szent Lőrinccel, aki az ikarnálódott példáját követné meglehetősen szélsőséges módon és formában.

III/1/k A keretek egy másik (lehetséges, kulturális) kitöltési módjai

Ady Endre 1908-ban megjelent Illés szekerén című kötetének nyitó versében (melynek szövegét jegyzetben adom meg: 3) a festmény második változatán is látható fény és forrása természetét is úgy értelmezi, hogy ezzel mintegy összegzi azokat a változásokat, amelyeket általában a romantikához és megszületéséhez szokás kötni.
Természetesen nem Tiziano festményét (annak ezt a részletét) “énekli meg” (és ezzel értelmezi), hanem mindkét alkotó egymással kompatibilis módon foglalkozi egy olyan jelenséggel (és ezáltal az annak értelmezésére vonatkozó hagyománnyal), melynek megörökítései nagyjából a Bibliától az UFO jelenségek leírásai között elhelyezkedő spektrumban szóródnak.
Mindkét értelmezés Tiziano festménye is, és az idézett vers is a bibliai hagyományhoz van közelebb, de távolkodik, mert eltér attól. A festő azáltal (is), hogy az első változat tradícionálisabb, és ezzel egyértelműbb jelentésű angyalait a titokzatosabb (talán mélyebb), de ezáltal tágabban értelmezhető fényre változtatja a második változaton. A vers azzal, hogy negyedik sorával metaforaként állítja a (képen láthatóhoz hasonló, hagyományos) fényjelenséget, ám ezzel részlegesen vissza is vonaja a világból (a lélek belső tájaira, ahol akár a metaforák is látszhatnak ugyan, de épp a festményekkel is, és a verssel is is érzékelhetővisszavonódás következtében a fényjelenségnek a világba való direkt - tehát nem műalkotásokban és műalkotásokon történő - visszahelyéződései a bibliai időknél jóval nagyobb valószínűsággel számíthatnak az őrület jelének, azaz hallucinációnak, semmint égi, főként pedig isteni fénynek).
A fényjelenség (a versben már csak) metaforikus jelentéséből következően a festményen még egyértelmű(bb) isteni jelenlét a romatikus felfogásban közvetetté és közvetítté válik (vagy “tüzes, gyors szivek”-et eredményezhető genetikailag, azaz biológialig, vagy szociális véletlenek folytán, illetve a kettő kombinációjaként, vagy számtalan más úton, de az elmúlt századok főként ezt a két elképzelést preferálták).
Ennél is jelentősebb változás a szentség (jelentésének) kiválasztottsággá, de inkább csak kiválósággá való átalakulása, amely még őrzi a kiválasztónak az angyal alakokból még csak sejthető, később a fentebb jelzett, explicitebb módon kifejteni igyekezett ambivalenciáját: “Ég felé“, de “jégcsúcson“, “hazátlanul“, de mégiscsak a “Sors” - igaz csak a - “szele” (Bár… Az, hogy nem maga a Soros, csak a szele, megfeleltethető éppenséggel annak a változásnak, ami a az esemény belsővé, és ezzel mintegy mataforikussá válása jelent, mintegy lehet annak következménye. És talán épp ezért még egyszer, mintegy hangsúlyozva a romantika nagy témáját, az egyébként feltétlenül célként tekintett egyediség/személyesség magányként is ismerős, inkább csak teherként való hangsúlyozását:) “bús-hazátlanul“, de mégiscsak a “Sors szele“, “Gonosz” és “hűvös“, ám mégis csak “szépségek fele“. Majd és végül maga fény forrása válik az ambivalencia hordozójává: “szánva“, ám csak “hideg“, ám “gyémánt“, ám csak “porral“.

Túl azon, hogy szeretem, azért Ady Endre versét választottam a Tiziano után eltelt időszak változásai összegzésének illusztrálásához, mert:
a/ mintegy összegzi azokat a túlnyomórészt romatikus (azóta nagyrészt közhelyeket), amivé a kiválasztottság, a szentség értelmezései “szóródtak” egy nem annyira Istentől elhagyott, semmint Istentől elforduló világban.
b/ az individualitás (a másoktól való különbözés) (ma is vágyott) következményeinek (máig) romantikusan szenvelgő, többé-kevésbé önsajnálóan szenvelgő, szentimentális szemléletének megfelelő ellenpontjának véltem Tizianó festményét. Annak az időszaknak az emlékeként, amikor valamivel - sportos kifejezést használva - (még) “keményebb volt a meccs”.
c/ Csak a szóhasználat szintjén, de a vers összekapcsolható a szintén idézett Józsaf Attilának a költészet mirevalóságáról vallott (és sokat idézett) véleményével (miszerint azért kell, hogy vers irassék, hogy ne görbüljön el a világ gyémánt tegelye). Egyrészt belátható, hogy amiként Lőrinc mártiromságának is nehezen adható értelme (A költészetnek még kevésbé. Pláne más irányból! A Tradíció maradványaként elgondolható. Talán).

III/1/l A keretek egy harmadik (lehetséges, kevésbé tradícionális, pszichológiai) kitöltési módja:

Ha a kép angyalait a fenti módon eredeztetjük (és másként nem nagyon lehet, mert akkor nem az európai festészet történetéről, és nem Tiziano művészetéről beszélnénk), akkor az angyalokban az alapvető (gyerekkori és/vagy gyerekkorból eredeztethető) késztetések megtestesüléseit láthatjuk.
De mik is ezek a késztetések (Tiziano szerint)?
Az egyik (talán az elsőként éledő) angyalt, a nyilazó Cupidóval azonosítottam, a szerelemmel. Tiszta sor.
Ám minek tekinthető a lélek képén szunyókáló két másik isteni lény, ha őket látjuk viszont a földi kíntól megdermedő, és a megdermedés következményeitől társát (az alázuhanástól) óvó, angyalokként?
Egyelőre az őket (mert nyilván nem az ébren nyilazó Erósz/Amor/Cupidót) ébren mutató festmény alapján nevezzük az egyiket dermedten zuhanónak, a másikat riadtan meneülőnek/menekítőnek, és vegyük sorra lehetséges variációjukat!
8 variációjuk képzelhető el:
1/ Mindhárom alszik.
Egy van ébren, kettő alszik, ezen belül:
2/ Csak az van ébren, akit egyértelműen Erósz/Amor/Cupidóként azonosíthatunk a másodikként, és sejthetünk az elsőként értelmezett képen.
3/ Csak az van ébren, akit dermedten zuhanóként azonosítottam a harmadikként értelmezett képen.
4/ Csak az van ébren, akit riadtan menekülőként/menekítőként azonosítottam a harmadikként értelmezett képen.
Kettő van ébren és egy alszik, ezen belül:
5/ Az Erosz/Amor/Cupudó figura alszik, és a másik kettő ébren van, mint a harmadikként értelmezett képen.
6/ Az a figura alszik, akit dermedten zuhanóként azonosítottam a harmadikként értelmezett képen.
7/ Az a figura alszik, akit riadtan menekülőként/menekítőként azonosítottam a harmadikként értelmezett képen.
8/ Mindhárman ébren vannak.
Mint látható a lehetséges variációkból Tizianó (jelenlegi ismeretim szerint) kettőt festett meg (a 2/-vel jelöltet kétszer is, és az 5/-ssel jelöltet).

III/1/l/1 Az angyalok lehetséges variációinak lehetséges pszichológiai jelentése

Ha valakinek kedve, és ideje van, valamint elfogadja azt a konstrukciót, amit fentebb vázoltam (vagy hasonló belátásra jut, hogy tehát a festmény(ek)nek lélektani relevanciája van, és abban az angyalok szerepe meghatározó) a lehetséges értelmezéseknek csak fantáziája, és ismeretei szabnak határt. A lehetséges értelemezések között pedig belátható (és némileg kiszámítható) módon azok kompatibilitása alapján létesül különbség.
A gyakorlatilag végtelen számú lehetséges értelmezés közül a fentiek alapján aligha meglepő módon azt állítom (de sokkal inkább választom) tehát, hogy mint azt valószínűsíteni is igyekeztem a mitikus témát megfestő Tiziano festményének elemei jól megfeleltethetőek nemcsak a mítoszok lélektani jelentőségét felismerő és teoretikus valamint gyógyító munkájában azt alkalmazó Jung lélekről alkotott “képe” (teóriája) eleminek (Nem csoda folytán, nem Tiziano extra zsenialitása révén, hanem azért, mert ugyanazzal a rendkívüli erejű, mítikus anyaggal foglalkoztak, és olymódon, hogy mindketten - és éppen ezért - kiemelkedő alakjai az erre a mítikus hagyományra épülő kultúrális hagyományunknak.):
Az ellenkező nemű lélekrész az árnyékkal kokettál a festmény bal oldalán (ahogy valóban kettőjük egymáshoz való viszonya határozza meg azt, amit viselkedésnek nevezünk).
Az pedig, amit Jung még elnagyoltan, de zseniálisan Selbstnek nevez, a festményen - ha lehet ennél is zseniálisabban két részre bontottan jelenik meg: a Jung teóriájából szintén ismerős (szintetizáló/összegző) “bölcs öreg” archetípusaként, másrészt a festmény jobb oldalán látható hérom angyalként, akikről úgy írtam fentebb, mint akik a festmény lehetséges történéseinek a dinamikáját erősíthetik.
Ezt most pontosítom: Az angyalok nem erősítik, hanem forrásai a lélek belső történéseinek! És reményeim szerint a fentebb vázolt variációk rendje szerint.
Kisérletet teszek annak a kompatibilitásanak a leírása általi kifejtésére, amiről és egyrészről, mint föntebb már írtam is, és ezzel a kompatibilitásnak ezt a részét már kifejtettem. Azt ami Erósztól Cupidón át, és angyalokon kersztül ívelő és változó hagyományt Heinz Kohut Szelf elméletéhez kapcsolja. Másrészről kísérletet teszek annak kifejtésére is, hogy micsodák, minek a megtestesülései (és szimbólumai) (is!) ezek az angyalok (és lehetséges variácóik).
Meglehetősen kézenfekvő, hogy merre, milyen irányba érdemes megpróbálni kifejteni a lehetséges kompatibilitást:
a/ Nemcsak a számbeli azonosság miatt (8 variáció, 8 ösztönfaktor) Szondi Lipót ösztöntanával. Főként azért, mert Szondi tanai ugyan nemcsak vitatottak, de egyenesen - és olykor - divatjamúltnak minősülnek, viszont működnek, máig az (egyik) legbiztosabb diagnosztikai eszköz a nevéhez fűződő tesz.
b/ Szoindi ragaszkodása az ösztönkörök önállóságához, amit a magam szerény eszközeivel, és szerény ismereteim alapján némiképp vitatok, meglehet annak szóvátétele, amit a személyiség stabiltásaként nemcsak ismerünk, de nagyon is óhajtunk, és aminek alapja - talán! - az anygalok lehetséges variációinak elrendeződésük utáni - 1-1 személyhez rendelt stabiltása, állandósága.
c/ A típusokon belül (amelykből vagy nyolc van, vagy nem, vagy a fenti okok miatt, vagy nem), mint tapasztalhatjuk, számtalan variáció van. Azonban amiként az sem kizárhaó, hogy a típushatárok szinte átjárhatatlanok számunkra, úgy az sem, és lehgalább egy próbálkozást megér, hogy ezek az alaptípusok nem rendelhetőek-e egy-egy istenalakhoz, amiként ezt Jung nyomán Jean Shinoda Bolen valószínűsítette.
A fenti három pontba (a/, b, c/) jelzett korántsem “szerény” program talán érthetővé teszi, hogy az első pontban jelzettekhez egyelőre csak a függelékben látok hozzá, a harmadikat pedig külön, nem ebben az írásban végzem.

III/1/m A keretek kitöltési módjának kompatibilitása

Úgy zseniális, ahogy festette, és azért zseniális, mert úgy festette, ahogy (önmagunkról is, Istenről is, és ezáltal helypünkről a világban) gondolkodunk (azzal, az átlagot jóval meghaladó módon kompatibilisen).

V/1/n Az átváltozás következménye, értelme és alapja: a pulzáló Isten lehetősége és visszavonnása Tizianonál:

A festményen Két alak, festő és a néző

A festményt övező világban: (jegyzet 4) Istenképe módosulása, hogy isteni, vagy lidérc rajtunk, nem rajtam és rajtad

III/2/c Az “(i)” (Az íját feszítő puttó, és előzménye(i)-ből):

:

Ha az ember érteni kezdi képeit, talán arra jár, talán csak bepillantást nyer arra tájra, ahol megszülettek.
Megéri, mert szép.
Szép és titokzatos.

Jegyzetek

1: az épp csak említett vers:

Négykézláb másztam. Álló Istenem
lenézett rám és nem emelt föl engem.
Ez a szabadság adta értenem,
hogy lesz még erő, lábraállni, bennem.

Úgy segített, hogy segíthetett.
Lehetett láng, de nem lehetett hamva.
Ahány igazság, annyi szeretet.
Úgy van velem, hogy itthagyott magamra.

Gyönge a testem: óvja félelem!
De én a párom mosolyogva várom,
mert énvelem a hűség van jelen
az üres űrben tántorgó világon.

Mondanom sem kell, hogy a vers a gyermekkori élményvilág (a korai szülő imágó) és az Istenre vonatkoztatott képzeteket olyan világossággal mutatja (pontosabban mondja), ahogy Tiziano fentebb tárgyalt festményeiből (inkább csak kikövetkeztethető). Ugyancsak fölösleges kiemelnem a vers 8. sorának (amelyet az első négy mintegy előkészít) és az alul levő, “függöleges” angyal magatartásának rokonságát.
Természetesen minden közvetlen összefüggést, direkt hatást kizárhatunk, de szinte mosolyogtató a 6. sor kompatibilitása a festmény második változatán derengő égi fénnyel, ha nem is (pont) annak, de olyannak (különösen ahhoz képest) megdöbbentő pontosságú körülírása (hogy az említett hatodik sor annyira sok mindent jelenthet, hogy az isteni fény jelentés megtalálása nélkül meghatározhatatlan(ul sok) értelmű.
A záró versszak mintegy visszatér az Erósz/Cupidó képzethez, amelyhez a 9. sorban említett félelem kevéssé illeszkedik.

2: Goldmann művének és gondolatmenetének más országokénál talán picit erősebb beivódása a magyar közgondolkodásba (ha egyáltalán, akkor) annak is köszönhető, hogy a egyáltalán egy csak lájtosan marxista mű megjelenhetett, és a gondolatmenetről maga - az újra, ugyancsak és ismét lájtosan a politikai mitosszá válás felé elinduló - Lukács György konzultált a szerzővel.

3:

Az Úr Illésként elviszi mind,
Kiket nagyon sujt és szeret:
Tüzes, gyors szíveket ad nekik,
Ezek a tüzes szekerek.
5:
Az Illés-nép Ég felé rohan
S megáll ott, hol a tél örök,
A Himaláják jégcsúcsain
Porzik szekerük és zörög.
9:
Ég s Föld között, bús-hazátlanul
Hajtja őket a Sors szele.
Gonosz, hűvös szépségek felé
Száguld az Illés szekere.
13:
Szívük izzik, agyuk jégcsapos,
A Föld reájuk fölkacag
S jég-útjukat szánva szórja be
Hideg gyémántporral a Nap.

4: övező világ

Függelék:

1/ Az III/1/l (A keretek pszichológiai kitöltési módjának) előkészítése

1/ III/1/l/1 Az angyalok rendjének és Szondi rendszerének illesztési nehézsége:

Igaz, hogy a az angyaloknak nyolc variációjuk van, ) van, és az is igaz, hogy Szondi rendszerében 8 ösztönfaktor magyarázza működésünket. Azonban a 8 variáció jelenleg végállapotnak (szerencsés esetben isteneknek megfeleltethető ős/alapperszónának tűnik, míg Szondinál a 8 ösztönfaktor (az emberi viselkedés minden addiginál teljesebb leírását lehetővé tevő) variációsorozat alapelemei.
A kompattibiltáshoz tehát variábilisabbá kell tennünk az angyalok elképzelt rendjét. Felmerül azonban a kérdés, nem egyszerűen egy értelmetlen prekoncepciót érvényesítek-e ezzel. Azaz, ha meg nem is erőszakolom Tiziano képét, de alaposan túlinterpretálom, és, ha sikerül is: minek? Ha így meg is feleltethető Szondi rendszerének esetleg, enélkül a megfeleltetés nélkül is tudtuk, hogy Tiziano nagy festő, ráadásul az is elég nyilvánvalónak tűnik, hogy nem azért a kompatibilitást miatt (tartják annak), amit csak most készülök kifejteni! Mi értleme (van/lehet) az erőfeszítésemnek (hiszen láthatóan csak egy prekoncepciót erőltetek)?

1/ III/1/l/1/a Az illesztés értelme:
Valóban prekoncepció(m) a megfeleltetés (a kompatibilitást kifejtése), ha azonban akarom, tekinthetjük a gondolkodás még Platón által (a VII. levelében) lefektetett harmadik szabályának a követésének/alkalmazásának is. Nevezetesen a dolog (ebben az esetben a lélek) képe megalkotásának.
A kép pedig azáltal különböznék (feltehetően) a prekoncepciótól, hogy az utóbbi a gondolkodó ügyességének és műveltségének mértékében érvényesül, és ezáltal (általában) torzítja a gondolkodást, mig a kép vagy pontos, vagy nem; ám épp pontosságának mérlegelése által lehetőséget teremt az addigi (Platónnál még a megalkotni előírt, ebben az esetben a már elkészült képnek általam megfeleltetni akart) gondolatok felülvizsgálatára. (A prekoncepció tehát szükíti, a képalkotás tágítja a gondolkodó lehetőségét.)

1/ III/1/l/1/b Az illesztés lehetséges módja
Még javában a kettővel fentebbi fejezetet írtam, amikor beugrott a megoldás (de ennek rögzítése előtt még az ezt közvetlenül megelőző fejezeten is át kellett vergődnöm):
Szondinál minden ösztönfaktor 13 állapotban lehet: hat aktív (nála manifeszet) és hat passzív (nála látens) mellett lehet üres is.
Az üresnek nyilvánvalóan megfeleltethető, amikor az “angyalok” alszanak. A két kép (angyalábrázolásának) különbsége alapján jól elválasztrható az akítív állapot nemcsak a Szond kifejezésével élve, az “üres”, azaz a képen alvó) állapottól, de a passzívtól is, amikor az angyalok (valamelyike) csak ébredeznek (ébredezik) attól, amikor az eredeti helyszínről eltávozva (vagy azt átalakítva ) aktívak.
Az antik mítoszok értelmezése során vált számomra meglehetősen egyértelművé, hogy a Tiziano festményén látható angyalok jól megfeleltethetőek a Szondi Lipót elméletében szereplő szexuális ösztönnek (az S vektornak), illetve annak két faktorának.
Talán úgy, hogy a harmadik akkor repül el/hat a világban Erósz /Amorként, amikor a másik kettő (mint az “előzmény” képen látható) alszik.
Azonban a másik kettő is lehet nemcsak éber, de el is hagyhatja a lélek eredeti (általam kiindulási, alapállapotnak tekintett) képét.
Az is világosnak tűnik számomra, hogy egyrészt a szerelem épp attól szerelem, hogy (a másik emberhez való) közelítés és távolodás roppant bonyolult (mert a másik személytől függő, és személyenként változó), a másik ember számára (is?) megfelelő váltakozását valósítja meg.
Másrészt a másik személyhez való (annak reakciójától független) közeledés első közelítésben az S-vektor h-faktora, második közelítésben gyilkos szeretet, azaz S-vektor s-faktora (szadizmus), harmadik közelítésben P-vektor e-faktora (nemcsak gyötrés, akár tényleges) gyilkosság. Annak tudatában, hogy az ösztönkörök Szondinál fügetlenek egymástól, de talán csak egy-egy személyiségtípus számára… És ez, a határtalan közeledés elég jól megfeleltethető az énkitágításnak, ami paranoid jelleget ölthet, ha nem váltakozik visszahúzodással, és ami ebből a szempontból talán lényegesebb, korrekcióval/tanulással.

Kis paranoid és a kis katatón egysége a h. Némi s-sel, ami k derivátum?! De mivel gestalt, az s e-vé duzzad(hat)?! C, ha személynél s>h? És s>h, ha k>p?

1/ III/1/l/2 Az angyalok rendje és az istenek: személyiségünk:
Most valahogy úgy képzelem, hogy a tudattalanunk szerkezetének az a kép felel meg, amelyet pszichoblogomhoz választottam, és fentebb értelmeztem, a szerkezet felszíne pedig személyiségünkkel lenne azonos.
Mit értsünk azonban felszínen?
A szerkezetnek a verbális sturktúrával (és kettejüknek a saját testtel) közös felületét. (Nagyjából úgy, és azokat a funkciókat ellátva, amit már kontextusként leírtam.) Ezáltal a felület által azonosíthatóak (többé-kevésbé) megnyilvánulásaink a saját megnyilvánulásainkként, ezáltal különböznek mások megnyilvánulásaitól, és vagyunk megkülönbözethetőek másoktól. A felület módosulásait és azok szabályszerűségeit külön vázolom, amiként egyelőre szintén csak vázlatként létezik a “felületek” (”személyiségeink”) módosulásának koorinálódása. A koordináció feltehetően azáltal történik, amit tipikus eseménynek nevezek.
Ennek a felületnek, személyiségünknek a felszíne azonban (össze)olvadt (a verbális struktúrával): változó, és változékony vélemények és vélekedések alkotják közvetlen felszínét.
A felszín változokonyságának (ha úgy tetszik személyiségünk flexibilitásának) határát a mélyebb, (ha úgy tetszik)szilárdabb(á dermedt) struktúrák határozzák meg. Ha úgy tetszik egy-egy (nem ránk, hanem sokkal inkább bennünk életünk során meg)kövesedő archetípus alkotja flexibilitásunk határát, és ezzel (fokozatosan) életünk keretét.
Jelenleg úgy sejtem (de tényleg csak sejtem!) hogy a mi kultúránkban ezek a határok és keretek (inkább) többé-(mint )kevésbé korrelálnak (megfeleltethetőek) az istenekként rögzült elképzelésekkel (elképzeléseknek).
Némiképp tehát az istenek, pontosabban, Istenre (és az istenekre) vonatkozó elképzelések között is rendet kell próbálnom tenni, mielőtt válaszolni tudnék arra az eddig fel sem tett kérdésre, hogy kikre is hathatnak azok az összetevők, amelyek feltérképezését még nemhogy nem fejeztem be, éppen csak elkezdtem.

2009. 01. 26. 2/ III/1/l A keretek pszichológiai kitöltésének kezdete

2009. 01. 25. Személyiségünk személytelen mozgatói: Sok minden történt a fejemben is, és a blogomon is, amióta ennek a fejezetnek az írását abbahagytam, de akit érdekel, és rég járt a blogomon, azt az alább hivatkozott bejegyzéseket alkotó írások dátuma eligazítja, és szerencsésebb talán, ha nem kereszthivatkozásokkal zsúfoltan, hanem érthetően írom azt, amit írni fogok. Vágjunk hát bele!
Tiziano egyik angyalábrázolása, és főként az annak lehetséges értelméhez vezető szellemi út, melynek végéhez közeledem, megerősítette sejtésem a Szondi Lipótot Freudtól elválasztó nézetkülönbség eltúlzott voltáról, és felsejlett az a lehetőség is, mellyel a két rendszer összemosása elkerülhető, és ezzel Szondi rendszerének, pontosabban az arra alapozott teszt példátlan hatékonysága megőrizhető.
Maradt azonban a kérdés, mire, mikre vezethetőek vissza, és milyen mértékben redukálhatóak Szondi (ma már nehezen tartható módon, mert álláspontja szerint ösztönöket megtestesítő) vektorai és faktorai.
Azt hiszem megtaláltam a választ, de legalább is egészen közel kerültem hozzá, és ebben Szondi Lipót terminológiája is nagy segítségemre volt, aki egoszisztoléról, és -diasztoléról beszél az “énes, a skizofrén” ösztönnel kapcsolatban, mintegy jelezve, hogy egy jóval általánosabb folyamat pszichológiai vetületéről, még pontosabban megjelenéséről lehet esetleg szó. Tiziano ezzel kompatibilis angyal ábrázolása mintegy bevéste fejembe ennek a gondolati iránynak a vélt helyességét, de csak most, világfelfogásunk/érzékelésünk rétegzettségének felismerése, és főként az utolsó, a “humán réteg” kialakulás történetének felsejlése után tudok/lettem képes javaslatom megfogalmazására, miszerint ez az (”én”)kitágítás és visszavonás/”összehúzódás” lenne talán az, amit különböző vektorok és faktorok (valamint többé-kevésbé az általa absztrahált vektrokba és faktorokba összegezhető egyéb összetevők ) olyannyira átszíneznek, hogy elkülönítésük nemcsak indokolt, de mint Szondi tesztjének használhatósága is valószínűsíti célszerű is.

2009. 01. 26. Az én kitágítás és visszavonás fázisai: I.

Az én kitágítás és visszavonás nagy valószínűséggel jóval emberré válásunk előtt (talán már az egysejtűeknél) táplálkozásként, illetve (jóval később) annak (szószerinti!) elkerüléseként jelent meg, hogy a szervezet más szervezetek számára táplálék legyen.
A megjelenő majd egyre differenciálódó érzékek számára a szervezetet ért hatásokból a táplálék és a veszély inger e vált nemcsak érzékelhetővé, de az állati értelem számára megkülönböztethetővé. Az embereknél a Szondi által p vektorként megközelített módon ez a mélyen atavisztikus tényező jelenik meg “gyilkos ösztön“-ként, illetve menekülésként/színlelésként. Nagyjából 3/4:1/4 arányban, mert a táplálékot a “gyilkos ösztön“-nel szerezzük meg atavisztikus módon (50%), és ezzel is (25%), illetve pánikreakcióktól vezettetve is védekezünk (25%).
Mi is valójában ez a tényező?
Ha mindenképpen ösztönnek akarjuk nevezni, akkor táplálkozási ösztön, de éppen azért, mert ennyire elemi, talán helyesebb egyszerűen éhségnek mondani, és hozzáérteni mindazokat a változásokat, amelyeket a táplálékhiány, az éhség a szervezetben és a viselkedésben okoz.
Ilyen megközelítésben a Szondi által P-nek nevezett vektor hy (hisztéria) faktora tűnik érdekesebbnek, noha másodlagosnak. A növényvilágban azonban természetesen nem, mint - ahogyan Szondi nevezi ezt a faktort: - sem nem hisztériaként, és még kevésbé, mint olykor nevezi: morálként.
Úgy inkább, ahogyan - nem biztos hogy helyes módon - Szondi Lipót a szexuális vektor egyik összetevőjét nevezi meg (Thanatoszként, azaz) halálként, de sokkal inkább (a szervezet) megsemmisülés(e)ként.
Az éhség (akár a saját, csillapitás nélkül, akár másoké, általunk történő enyhítésével) tehát halálhoz vezet, és a törzsfejlődés során - jóval az ember kialakulása/megjelenése előtt - egyrészt (célirányos, táplálékot szerző) mozgásként kialakul a(z azonnali) halál elkerülésének lehetőségét szolgáló készség/képesség. (Ugyancsak még ebben az időben, a törzsfejlődésnek ebben a szakaszában vált külön a táplálkozás két formája a táplálék két formájának elkülönítése, és elkülönülése által éhségként és szomjúságként.)
Másrészt ezzel a (mozgási) készséggel/képességgel az (”én”)kitágítás, illetve visszavonás jelenik meg/érvényesül/manifesztálódik.
“Én”kitágításnak tekinthető talán az ekkortól tudatosuló (nem kezdettől tudatos, de ekkortól, mintegy a törzsfejlődésbe ágyazottan tudatosuló!) távolság. Egyrészt támadóként (táplálékszerzőként) ennek (csökkentéssel való) megszerzése, másrészt védekezőként a megtartása, a veszélyforrásoknak (azoknak a pontoknak) az elkerülése (ahol a szervezet más szervezetek számára táplálék lehet).
Ez mintegy az ingerek (táplálék/veszély) (vélt és valós) forrásának (valójában az erre vonatkozó, és - feltehetően ennek mentén kialakuló és eredetileg ennek mentén szerveződő - emlékezetstruktúrát alkotó képzetek, majd az ennek megfeleltetett érzetek) inger)világgá szerveződését feltételezi. Talán annak a magatartásnak az atavisztikus gyökerei, amelyeket a görögség az istenekkel szembeni helyes magatartásra (még a hit előtt és helyett) használat: az óvatosság (elulábia).
Az óvatosság kitüntésével a görögség talán azt tette szóvá, hogy a tudatosságnak talán ez a primer következménye, amit az embereknél talán megfontoltségnak is szokás hívni, de az állatvilágban gyökerezik, mert mind a táplálékszerzés( eredményessgé)nek, mind a táplálékká válás elkerülésének (az egyik?) legfontosabb összetevője. Óvatos becserkészéseként az “áldozat”-nak, azaz a tápláléknak, illetve az áldozattá/táplálékká válás elkerülést szolgáló állanó, óvatos figyelemnek.
Talán ebben gyökerezik/ezzel magyarázható/erre vezethető vissza a territórium megjelölése/védelme is.

Visszavonásnak, regresszívnek (ám olykor nemcsak elkerülhetetlennek, talán szükségesnek) tekinthető (talán általában is az énvisszavonás/szűkítés), ami (ebben az esetben, tehát a táplálékságtól vezérelt) pánikreakció, ami vagy:
a/ a táplálékság eredményét, a pusztulást előlegzi mintegy tetszhalál állapotot produkáló megdermedéssel.
b/ a saját ingervilág szétesésével (járó meneküléssel mintegy a saját helyett) a veszélyforrás ingervilágába való belépéssel. (Ismeretes, hogy a menekülés, miként az összekuporodás is automatikusan támadó reakciót vált ki a ragadozókból).
c/ A támadó ingervilágának mintegy pszichotikus (de korántsem mindig eredménytelen!) átvételével, amikor a kétségbeesett védekezéstől a támadóból megtámadott (mert a megtámadott védekezik, és ezzel ellentámadóvá válik).
Azért tartom fontosnak ezt hangsúlyozni, mert Aaron T. Beck a pánikbetegséget is, de más szorongásos megbetegedést is az általa (”csak”) “atavisztikus”-nak nevezhető pánikreakcióra vezet vissza. A fentiek alapján azonban úgy tűnik fel számomra, hogy a pánikreakció nemcsak az emberek esetében regresszív! Az állatok esetében is célszerűtlen, hiszen “üldözési” - nem feltétlenül “reflexet” - reakciót vált ki. Esetleg olyan (pre)”logika” mentén, ha menekül, akkor talán “kell” neki, mert ő, és nem én mértem fel helyesen a távolságot (akár azért, mert olyan rejtett hibája van, amit nem vettem észre, de ennek következtében becserkészhető). Így esetleg a mentális rendellenességek/betegségek formájában jelentkező emberi pánikreakciók mélyén is valmilyen valós, vagy vélt “fogyatékosság” (végsősoron) (ön?)stigmatizáció kerehető, és szerencsés esetben található meg. Még szerencsésebb esetben pedig korrigálható.

2009. 01. 26. Az én kitágítás és visszavonás fázisai: II. Szondi Lipót Szexuális ösztönről - S-vektorról, és annak h(ermafroditizmus), valamint s(zadista) faktorairól - beszél, de talán helyesebb termékenyülési/szaporodási ösztönről beszélni, és a vektorok kialakulását külön vizsgálni. Mert a növények megtermékenyülnek/szaporodnak, de azt, hogy szadiznák egymást, nehéz állítani. Bár, ha nem is egymással, de valami hasonló már ott, a növényvilágban kialakul.
De hogyan kerülnek ide növények - avagy, ha nem is a csizma, de jól trágyázott virágföld, a belőle kinőtt növényzettel együtt az asztalra?!
Mielőtt tehát a gondolatmenetet folytatnám, nem árt erre a kérdésre megpróbálni válaszolni, és kisérletet tenni az ösztön fogalom (és így Szondi ösztön fogalmának az) (újra)definiálására.

2009. 01. 26. 2/b Csizma az asztalon: közbevetés az ösztönökről I.

Sokat írtam már pszichés struktúránk kialakulási útvonalának mítikus hagyománnyá válásáról, és ezzel a megelőzőekhez hasonlóvá alakításáról, valamint a kialakulónak (és neveléssel is átörökítődőnek) a megelőző (állati) struktúrákra épüléséről, és attól való részleges meghatározottságáról. (Erre vonatkozó nézeteim a megadott linkeknél olvasható módon összegeztem, de amelyek természetesen továbbvezetnek.) Az emberi, és az azt megelőző, de annak alapjaként funkciónáló struktúráknak vizsgálat számára való elkülönítését azért tartom fontosnak, mert épp elkülönítetlenségük vezetett - meggyőződésem szerint olyan - rendkívül használható, de ugyankkor mégis zavaros fogalom, sőt fogalmak kialakuklásához, amilyen Szondi Lipót (és mások) ösztön fogalma.

Emésztési kör.
édes - keserű
édes - keserű/sós és savanyú
A hím, mint szálló por?

Valószínűnek tűnik, hogy alapvetően az éhség és az ehhez kapcsolodó, annak kielégítéséből következő ürítés az, ami működésünket az énkitágítás/visszavonás mentén rendezi. Ennek okáról és mértékéről Helytelen, de megfelelő gondolatok bejegyzés 3-10-es kommentjei.) A táplálék felvétele énkitágítás (a táplálék megszerzése, és ezáltal az én rá-, és ezáltal kitágítása). Az ürítés inkább szűkítés (az énnak a hasznos és haszontalan egyvelegéről a hasznosra szűkítése), de az állatvilágban, a ragadozóknál már a kitágitásnak is eszköze a jelöléssel.
Amiként elkülönítésként már az elemi a táplálék felvétel is, és az ürítés is az értelem (növényi és állati majd emberi) megnyilvánulása, úgy tűnik fel az élő szervezet értelmes (önnfenntartó) működés, majd cselekvés forrásaként.
A közvetlenül a táplálkozásra visszavezethető cselekvések szexualitásként való áttételes megjelenése előtt elválik férfi és női szexualitásként az értelem első két elemi formája az táplálékszerzés és az ürítés, és a vér lesz az a választóvonal talán. Mintha a behatolás a zsákmányszerzésel járó ölésnek, de ugyanakkor a befogadás a felfalatásnak is analógiája lenne. Tehát mintegy a szeretkezők vesztükkel játszanak. Talán.

2009. 01. 26. Az én kitágítás és visszavonás fázisai: II. (folytatás)

2009. 01. 26. Az én kitágítás és visszavonás fázisai: III.

2009. 01. 26. Az én kitágítás és visszavonás fázisai: IV.

hétfő, március 13, 2000 21:11