Lux Erik

Bejegyzések, kommnetek csak a forrás feltüntetésével és az oldalra mutató aktív hivatkozással (www.alomfejto.hu) vehetőek át, vagy idézhetőek!

Bevezetés:

Kerényi Károly Mitológiájának értelmezése és igazítása, az igazítás oka:

2008. 11. 25. Bevezető: Egy hetet pihenek - mert nem csak a blogból áll az életem -, van mit. Könyveket válogatva az úthoz jutott eszembe, hogy mítoszokkal és azok összefüggésrendszerével, ha nem is kínlódva, de dolgozva, nem árt felfrissíteni az ismereteim, és miután már utazás közben elkezdtem az olvasást, arra is rá kellett jönnöm - az ötleteim sem árt feljegyeznem. Abból a szempontból, hogy melyek azok az elemek, amelyek gazdagítják - és melyek azok, amelyek gyöngítik jelenlegi felfogásom.
Jelenlegi felfogásom szerint ugyanis az antik mítoszok az inceszt tilalom bevezetésének melléktermékei. A főtermék ugyanis az idő(nek az a tapasztalata, és ennek előfeltételeként a tapsztalatok olyan felfogása/rendszerezése, melyen mai időfelfogásunk alpul) és a (mai éretelemben vett fő)hatalom. Melléktermékként pedig olyan irtózatos erejű történetek maradtak ránk, amelyek a tilalom megszületése előtti korszakról, és a megszületését közvetlenül követő időszak tipikus eseményeiről tudósítanak.
A történetek rétegei pedig nagyjából-egészében megfeleltethetőek az életkoroknak megfelelő - elsőként, és máig meghatározó módon Piaget által leírt - gondolkodásmódoknak, mely fázisokat elsőként (vagy az elsők között) épp ezek a mára mítikussá vált történetek rögzítették, és tették ezáltal tanulhatóvá, azaz hagyománnyá.
A fentiekben vázolt felfogásomnak megfelelően megjegyzéseim (nagyrészt) A tudatosodás (ki)alakulására fognak koncentrálni, és ezáltal vonatkozni.
Igazítás alatt annyi, és egyelőre(?) csak annyi értendő, hogy azokat az “egyebeket”, amelyeket Kerényi “más Olympos előtti istenségek“-ként tárgyal nem különítem el, hanem visszahelyezem születésük - Kerényi által megadott! - kontextusába.
Az igazítás oka: Kerényi a görög mítoszvilág (akaratlanul is egy adott állapotának) rekonstrukcióját tartotta szem előtt. Ennek hangsúlyozottan pszichológiai szempontúként kezdődött áttekintése közben arra a belátására jutottam, hogy (ez) a mítoszvilág (is) tudatosodásunk kialakulásának lenyomata. Így, ha klasszika filológus lennék, talán azt mondhatnám, hogy a mítoszvilág rekonstrukciójánál számomra fontosabbank tűnik a mítoszvilág (ki)alakulástörénete.
Azonban nem vagyok klasszikafilológus.
Mindössze annyit mondok tehát, hogy sajátos szempontomból kitüntetett fontosságúak azok az elemek, amelyek a mítoszvilág Kerényi számára is rekonstruálható és zseniálisan rekonstruált állapotában már elhanyagolható apróságok(nak nemcsak tűntek, de azok is) voltak. Mert a mítosz adta kereteken belül Zeusz gyakorlatilag szinte teljhatalommal uralkodott.
Zeusz teljhatalma, gyakorlatilag azzal a világgal együtt, amelyen uralkodott, azonban szinte semmivé enyészett.
Úgy találom azonban, hogy a mítosz adott, és Kerényi Károly által (nemcsak zseniálisan, de zseniális szorgalommal) rekonstruált állapotában csakugyan elhanyagolható(nak tűnű) apróságok - épp a mítoszvilág széthullásának, szinte semmivé enyészésének következtében - ha nem is új erőre kaptak, de életünkre jóval döntöbb befolyást gyakorolnak, mint azokéra, akik világának még Zeusz volt az ura. Ideje hát, újra megismerkednünk velük!

2008. 11. 25. Miért pont Kerényi?

Ha Jungnak és Thomas Mannak megfelelt munkatársként, és azóta hozzá mérheztő vallástörténész ha talán született is, de a mitoszokra vonatkozó ismereteit nem összegezte mitológiává, hanem csak hozzám hasonló módon értelmezete azokat (a hasonló mód véletlenül sem azonos színvonalra kíván utalni!), mi mást is tehetnék, ha csak nem önmagam ellensége vagyok. Mivel nem önmagam ellensége vagyok, Kerényi Károly Mitológiájából és Mitológiájával dolgozom.

2008. 11. 25. I. Erósz: mielőtt Zeusz nagyapja, és nagyanyja Uranosz és Gaia lettek volna, az őstojást, amelyet a Széltől megtermékenyített Nyx, az éj, tojt a Sötétség ölébe, amit Erósz repesztett meg/törte fel. Ennek nyomán a feltört tojás alsó fele lőn kháosz, tántongó üresség, majd föld, Gaia, a felső fele pedig - sokkal később - Uranosz, az ég, de addig még nagyon sok minden történt.
A tudatosodás (ki)alakulása I: a kezdet feltünő, hogy a történetek elején az a lény játszik a(z ember)világ keletkezésében (az állatoktól való elkülönülésünkben?) kitüntetett szerepet, akinek nevéből az erotika szavunk származik. Nem a pronográfia (az egyszerű kielégülés), de nem is a testiségtől elválasztott szerelem.
2008. 12. 31. Miként az egyének fejlődésének kezdetén differenciálatlan “aduális” érzésvilág valószínűsíthető, úgy lenne a fejlődés útjának kezdetén egy érzés tudatosodása, és annak mítikus lényként, Erószként történő rögzítése a nyelv által az ekkor és ezáltal is születő nyelvben.
Meglehetősen kézenfekvő, hogy az ingerektől változó, mert érzetekké (és érzetekből álló ingervilággá) kaotizálódó érzésvilág (káosszá oldódott) stabilitása föld(ként és szülő/tápláló anya)ként “köszön vissza”, mert (először általuk) idéződik fel a változékonyság által takart, és ezáltal létesülő emlékezetből. Az, akit (és akiket, valamint amiket) jóval később anyaként (és egyéb tárgyakként) tanulunk meg (imágójuk kialakulásával és emlékezetben történő rögzítésével) azonosítani állandóságot eredményező ismétlődésükkel (pontosabban az ismétlődésnek és agystruktúránknak köszönhetően kialakuló imágójukkal) különülnek el az ingervilágtól, hogy (majd csak emberi) tárgyvilágot alkossanak.

2008. 11. 28. II. Khaosz és Gaia, a Föld után, az ég, Uranosz előtt:
Azokban a mítosz variánsokban, amelyekben Erósz nem Nyxtől, az éjtől szült, és a Széltől megtermékenyített (ezüst) tojásból lép elő, a Gaiaval a Földdel együtt keletkezik, és uralkodik minden isten és ember értelmén.
A Kháoszból keletkezett még Erebosz, a mélységek fénytelen sötétsége, és a más variánsokban a kháoszt keletkeztető tojást szülő Nyx, az éj. Erebosz a kháosz és az Éj közötti kapocsimágó, mert amikor az Éj éj lett, ősi, a fény előtti sötétsége önállóvá vált Ereboszként.
II/2 Nyx, az éj és gyermekei: az éjből, akit még Zeusz is félt, született:
II/3 Aithér, az égi fényesség,
II/4 Hémera, a nappal,
II/5 Hypnosz: az alvás, és az álmok nemzetsége. Hypnoszt leggyakrabban Thanatosz (iker)testvéreként ábrázolják, a két ifjút csak fáklyájuk iránya különbözteti meg. Hypnoszé felfelé Thanatoszé lefelé mutat.
II/6 Thanatosz: a halál egyik neve és aspektusa. A szó maga szanszkrit eredetű, a “kialszik” alapjelentésű szócsalád származéka. Thanatoszt leggyakrabban Hypnosz (iker)testvéreként ábrázolják, a két ifjút csak fáklyájuk iránya különbözteti meg, Hypnoszé felfelé, Thanatoszé lefelé mutat.
II/7 Kér: a halál egyik - a “tönkretesz, elront, szükséget szenved, szerencsétlenség” (és végül valószínűleg ezen az úton) “halál” (majd valószínűleg már a “szerencsétlenség” jenetésből leágazóan: “szenved“, “fél“) jelentésű szócsaládból származó - neve és aspektusa. A szócsalád egy másik származékának jelentése: “aki eltalál“.
II/8 Morosz: a halál (egyik neve/aspektusa, a Moira hímnemű alakja).
II/9 Moirák, a sorsistennők: Nyx, az éj lányai. (Más változat szerint Themisz titánnő az anyjuk.) Nevük “rész“-t jelent. Az ég egyik barlangjában laknak annak a tónak a partján, amelynek fehét vize (holdfény?) ebből a barlanból tör elő, és életünk napjait fonják, hogy milyen hosszúra, csak rajtuk múlik, azon Zeusz sem változtathat.
Titánok elleni harcában Zeuszt segítve a Moirák becsapják Typhón (Typhaón, Typhós) sárkányt. A Gigászok elleni harcban rézmozsártörőkkel felfegyverkezve vettek részt.
Hárman vannak:
Klóthó: neve fonó-t jelent (hármukat is, fonóasszony(ok)ként is emlegeti a mítosz).
Lakheszisz: neve kiosztó-t jelent.
Atroposz: neve elháríthatatlan-t jelent. A mítosz szerint ő a legapróbb termetű, a legöregebb, és a legnagyobb hatalmú.
Vannak a mítosznak olyan változatai is, ahol négyen vannak, de olyan is, ahol ketten (egy születés és egy halál moira), és olykor magányosként írnak róla. Eszén, eszükön csak ketten jártak túl. Apollón leitatta őket, hogy barátját, Admétoszt megmentse a halála napjától, és Althaia.
II/10 Mómosz: a gáncs
II/11 Oizisz: a siralom.
II/12 Heszperiszek: Ókeanoszon túl őrzik aranyalmáikat.
II/13 Nemeszisz:
II/14 Apaté: az ámítás
II/15 Philotész: a szeretkezés.
II/16 Gérasz: az öregség.
II/17 Erisz: a viszály.
Ahogy Gaia, a föld közremüködése nélkül születtek az előbbiek, úgy Gaia is nemzés nélkül szülte az eget, Uranoszt, a hegyeket és a tengert, Pontoszt.
A tudatosodás (ki)alakulása II: a külső és a belső elválásának kezdete: Mintha az értelmet megalapozó és kiterjesztő elkülönítés (és annak rögzítése is) - mind az egyén, mind a közösség életében talán - a fényviszonyok megkülönböztetésével venné kezdetetét (talán a fényviszonyok periodikusan ismétlődő váltakozása erősíti, és kezdetben talán meghatározza/irányítja az elkülönítést).
Talán ennek a térállapotváltozásnak (világos/sötét) megfelelő érzetváltozásnak a verbális struktúrában való rögzítése nemcsak az időfogalmát, de a tér elemeinek további elkülönítéseit (alapozza és) alapozta meg.
2008. 12. 30: Miközben tehát (és azért talán) elménkben a fényviszonyok változása mentén a térstruktúra kialakul(t) és (differenciálódott) differenciálódik, az éj (újabb) neki tulajdonított (Aithért, az égi fényességet, és Hémerát, a nappalt követő) gyermeki révén azoknak az értelmünket megalpozó, majd differenciáló elkülönítéseknek vált (és válik) a kiindulási pontjává, amelyeket sokkal-sokkal később inkább szubjektívnek lehetett mondani, amik inkább voltak annak részei, amik(ke)t (szintén sokkal sokkal később) belső valóságnak lehetett (és lett szokás) nevezni.
Elképzelésem szerint tehát a fényviszonyok (változásának) tudatosítása mentén történhetett a külső térstruktúra (valamint elemeinek, és az abban levő elemek, a tárgyak) imágójának a kialakulása (azaz az érzetekből az ingerek, és ezzel azok forrásainak vélt vagy valós elkülönítése), majd nyelv általi rögzítése. Nagyjából ezzel a folyamattal párhuzamosan, és ezt követően zajlott és (ismétlődései által zajlik) a fényviszonyok egyik szélsőpontjához, az éjhez rendelten az érzetek alapján átstruktúrálódó érzések - imágóik a kialakulásával, majd nyelv általi rögzítésükkel történő - újrarendezése, mely később az (absztrakt) dolgok (még később a fogalmak imágóinak kialakításával és nyelv általi rögzítésükkel történő megalkotásuknak/kialakulásuknak a kinndulási pontja/”tartománya”.

II/a A külső és belső elkülönülésének módja

Az imágók egészen a fenomenológia színrelépéséig a szavak jelentéséről alkotott (homályos, és még homályosabb ) elméleteken keresztül össze voltak és vannak mosódva azzal, aminek az imágói. Elválasztásuk éppen csak elkezdődött, de inkább csak a lehetőség jelenleg fenomenológia formáját öltő még meglehetősen homályos, mert kezdetleges megfogalmazásával.
Ennek megfelelően:

A tudatosodás (ki)alakulása II/b: A belső (a lélek) tudatosodásának kezdete:

A nappal (és ennek forrása az égi fényesség) elkülönítése után természetes módon kapcsolódhattak a nem láthatók, de tapasztalhatók kialakuló imágói (és azok nyelvi rögzítései) ahhoz, ami a láthatóság hiányaként maga a nem láthatóság, Nyxhöz, az éjhez.
Sejtésem szerint először talán Hypnosz, de először csak alvásként. Az álmok elkülönítése, a valóság és az álmok megkülönböztetése sokkal-sokkal későbbi (jóval “a föld benépesülése” és a beszéd kialakulása utáni) fejlemény lehet(ett). Az alváshoz, és ezen keresztül az éjhez formai hasonlóság alapján talán a halál, de a halál három neve (megnevezett aspektusai) mutatja (mutatják), hogy elkülönítése fokozatosan történt (és történik, mert máig sem zárult le: változatlanul jó pénzért értékesíthetőek azok a könyvek, amely a halál mivoltát taglalják és értelmezik).

II/b/1 A halál fogalma és fogalmai: halhatatlanság

II/b/2 A halál dolgai, és a dolgok urai: a halhatatlanok

A halál imágóihoz (hiszen három aspektusához is kapcsolódik név), azaz imázsához közvetlenül kapcsolódik az az öregség, valamint a siralom és ennek halál előtti/halálon kívüli lehetséges okaként, ha elszenvedjük (de jóval “a föld benépesülése” és a beszéd kialakulása után, ezeknél akkor a Trójai háborúhoz, most a kamaszkort követő ifjúsághoz közelebb) a gáncs, és ennek oka, a viszály, aki azonban közvetlenül a halál után, vagy talán még előtt “megszülethetett”, és a gáncs eszköze az ámítás.
A szeretkezésnek (annak lányaként) az éjhez kapcsolódása több mindent jelez. Először is azt, hogy az éjhez kapcsolódott: a bármikor történhető (állatias) párzást fölválthatta az intimebb (mert mások elöl részben vagy egészben éjtől takart) - és ezáltal is a láthatlan(abbak)hoz kapcsolódó/ezáltal tartozó - szeretkezés.
Annak oka, hogy a szeretkezés (az éj gyermekeként) a halál és az alvás tetvére lett, talán részben megváltozott tudatállapotkénti valóságos rokonságuk lehet. Másrészt talán az álmokban, melyek vágyteljesítő funkciójáról szexuális értelmeben sincs okunk feltételezni, hogy a (mienkkel megegyező antropológiai adottságú) mítoszalkotók előtt ismeretlen lett volna.
A szeretkezésnek a “sötét dolgok” (az éj gyermekei) közé kerülésével - ha csak metaforikusan is, mert ettől még nem lett szószerint is világosabb - oldódott az éj és gyermekei, a “sötét dolgok” (halálként is) fenyegtő, “sötét” volta.
A “sötét dolgok”-nak ez a metaforikus fölfénylése öltött testet a Heszperiszek megszületésével, akiknek Ókeanoszon túl őrzött aranyalmái(k)nak az értelmezése azóta is tart, és vissza-visszatérő témája az irodalomnak.
A (halálkén is fenyegető) sötét dolgok, ha nem is fölfénylésével, de fölarnylásával keletkező ambivalenciáját foglalja egységbe előbb Nemeszisz, majd a (csakis hozzájuk képest “aranyos”abb!) Moirák, a sorsistennők megszületése.
Moirák alakjának megszületése valószínűleg (feltehetően) a halál első alakja és imágójának kialakulása és Moroszként való megnevezése után, halandóságunk alapimágójaként tudatosodhatott. (A halottkultusznak, és egyáltalán a halál fogalmának az emberré válással való kapcsolatáról itt írok valamivel részletesebben.)
Feltehető, hogy amiként a halál alapimágója újabb (vélt és valós) aspektusainak megfelelő és önállósuló imágók elkülönítésével szűkülve bővült, ezzel többé-kevésbé párhuzamosan ismétlődhetett meg ez a folyamat a Moirák, a sorsistennők alakjával.

2008. 11. 28. III. Föld és Ég, Gaia és Uranosz, valamint gyermekeik és utódaik:

2008. 12. 26. A tudatosodás (ki)alakulása II/c: a tér kezdete: csak Ephialtész gigász alakjáról adott értelmezésem nyomán merem felvetni, hogy nem kizárható, hogy a tudatosodás kialakulásakor, annak kezdetéhez közel volt egy - azóta az egyedfejlődésben újra és újra megismétlődő - pont, amikor a változékonyabb Ég “fölülre került”, és ezzel a Föld szilárdabb alakot ölt. Amikor a az éghez közelebbiek (tárgyak, majd sokkal-sokkal később a dolgok a többiekhez képest) “fönti” értelmet kezdtek elnyerni.
Abban az értelemben, hogy a (hely)változás(uk) tudatosodott, és ezáltal a tárgyak érzete mellett (a pszichés struktúrában) megjelentek és szilárdulni/rögzülni kezdtek a tárgyimágók (ekkor még összesen kettő, a Földé és az Égé) - és ezzel a(z addig) kaotikus érzetekből a tárgyvilág kezdett kialakulni (és miközben bővül és változik, reprodukálódik azóta is).
És főként abban az értelemben, hogy a “fentiek” (lassan bővülő körével), talán csak az ég mint viszonyítási pont rögzülésével vette kezdetét a tér(struktúra) kialakulása/rögzülése. Megeshet, hogy Uranosz, az ég és Gaia, a föld történetei azoknak az időknek az emlékét őrzi, amikor a táplálékra és veszélyre elkülönülő - még állati és kaotikus ingervilág a tárgyvilág befogadására/kialakítására alkalmas emberi világgá és térré kezdhetett ezáltal szilárdulni.
A táplálék/veszély kettősségnek égi/földivé való transzformálódása (és/vagy négyességgé bővülése) egyben a (táplálék/veszély kettősség szempontjából) a célszerűség meggyöngülését (”áltáplálékok“, és “álveszélyek“) és másodlagos (emberi) célok (és ezeknek megfelelő pszichés struktúra) megjelenését eredményezte. Tehát az emberi, ami talán elkülönít az állattól bennünket, mint (állati szempontból) célszerűtlen jelhetett és talán jelenik meg. Ebből is következik, hogy az emberi nemcsak animálisan célszerűtlen, de a cél változásával az előző cél paranoid(dá válik, annak számíthat).
Értelmünknek egyrészt antropológiai adottságainkból, másrészt a földi fényviszonyoknak a föntebb vázolt periodikus váltakozásából (nappal/éjszaka) adódó genezise magyarázza/magyarázhatja talán nemcsak a fény metafora kitüntetett (már a mitológiában kezdődő) értelemre vonatkoztatását, de három folymat (az éjszaka sötétjéből előbukkanó látvány, a felismerés, és a megértés) (esetleg) mély(ebb) analógiáját, mely Heideggernél újra a mítikus formát eleveníti fel Alétheiaként, aki a(z eredetileg akár sötétségtől) rejtett megmutatkozása (eredetileg esetleg láthatóvá válása). Talán nem véletlenül Hölderlin költészetének ihlető hatására.

III/1 Gaia és Pontosz (a tenger) gyermekei:
III/1/a Eurybia: Pontosz (a tenger) és Gaia, a föld acél szívű lánya, azonban neve nem mégsem sarat, hanem “széleserejű”-t jelent.
III/1/b Kétó: Pontosz (a tenger) és Gaia, a föld lánya. “Széporcájú” istennő, aki “tengeri szörny”
III/1/c Néreusz: Pontosz (a tenger) és Gaia, a föld fia, az egyik “tengeri öreg”.
III/1/d Phorkysz: Pontosz (a tenger) és Gaia, a föld fia, a másik “tengeri öreg”.
III/1/e Thaumasz: a “tengercsodája”.

III/2 Eurybia és Kriosz titán gyermekei:
III/2/a Asztraiosz: a csillagos. Uranosz, az ég önállósuló része. Lélektani funkcióját tekintve kapocsimágó.
III/2/b Pallasz (gigász?)
III/2/c Perszész: Hekaté apja

Az ég földreborulásával (kezdetben hiába) nemződtek közös gyermekek (mert apjuk, Uranosz nem engedte őket a fényre, visszarejtette őket a földbe, míg anyjuk, Gaia, a föld föl nem lázította őket apjuk ellen).

III/3 Gaia és Uranosz gyermekei

2008. 11. 29. III/3/a Kyklopszok: egyszemű óriások: a villámot és mennydörgést jelentő Argész, Brontész, Szteropész.
2008. 11. 29. III/3/b. Hekatonkheirek: ugyancsak három, százkarú ötvenfejű óriás:
Kottosz, neve alapján a taszító,
Briareosz, az erős, aki Thetisz hívására Zeusz segítségére siet a Héra, Poszeidón, és saját lánya, Pallasz Athéné ellen vívott harcában, és eldönti a küzdelmet. Ebből gyaníthatóan egykor Thetisz (uralkodó)társa (az Égei-tenger felett). A történet maga talán a Titánokkal vívott harc emlékét értelmezi.
Gyész, a csupatag.
A tudatosodás (ki)alakulása II/d: a köztes (ki)alakulása: az alsó, a föld benépesülésének kezdete Mintha a Kyklopszokkal az érzetek (és ezzel a világ elemeinek) az értelmet szülő elkülönítése nemcsak a fényviszonyok mentén kezdődnék, de a fényviszonyok mentén is folytatódnék. Ezt követhetik talán az ehhez kapcsolódó akusztikus ingerek elkülönítése, majd a vizuálissal imágóvá való összekapcsolódása. Végül (a nyelvtanulással apránként reflexióvá finomodó) a fényviszonyok változása - és az ezekhez kapcsolt akusztikus ingerek - keltette fantáziák elkülönítése és az előzőekkel újabb imágóvá való összekapcsolodása.
Talán nem túlzás a Kyklopszok, és főként a Hekatonkheirek óriás alakjában a kezdetben még csak Földből és Égből álló tárgyvilág “benépesülésének”, és főként benépesítőinek bizponytalan kontúrját vélni felfedezni. M(ég m)indaz(ok a “szerves” részeinek tűnhettek, és tűnnek talán a csecsemőkor elején) ami(k) később már elkülönítetten) mozog(nak Ég és Föld) között. Ekkor kialakult (és kialakuló) (majd később újabb imágókká elkülönülő) imágója révén azonosítható(ak) az(ok) szinte a Föld és az Ég közötti távolságot betöltő óriások. Fölötte bizonytalan kontúrú feje (fejük ezért) még a csillagokig ér, azokkal érintkezik.
Az, hogy egyszeműek, talán annak is a jele, hogy a(z Ég és Föld közötti távolságot betöltő) szem(ének) imágója már kialakult ugyan, de amiként Föld és Ég közötti( “lény)”ből is (a legkezdetben) csak egy lehetett, úgy a szemnek sem lehetett ekkor még számossága, megkülönböztethetősége. Talán ez a kezdeti, a mitoszokban sem megörökítődő hármasság (Föld, Ég, Föld és Ég közötti) az alapja, hogy (”később”) a Kyklopszok is, és a Hekatonkheirek is hárman lesznek. Kezdetben mintegy a hármasságra jár az ember agya, mert akkorra ez alakul ki. És a Szem (imágója (hogyan is másként, mint háromszögbe foglaltan) csak jóval később, egy másik vallásban válik csak önállóvá és lassanként az új mítosz egyik alapelemévé).
Amiként talán ebből a rétegből eredeztethető az Isten szeme ábrázolás, ez magyarázhatja az ember köztes lényként való felfogásának (szinte ellenállhatatlan, mert makacsul visszatérő/érvényesülő intellektuális vonz)erejét. Mintegy a fönt ezáltal került ide, a földre a fenyegető kháosz a menny közé, és vált ezzel jelenvalóbbá.
Tudjuk, hogy a Földön vagyunk és egy - ha elődeinket nem számoljuk - a hat és fél milliárdból, de eredetét tekintve imágónk az éggel érintkező: az Ég és a Föld közöttinek a származéka (amelyre a szemmel folyamatos figyelem esik), majd önmagunkra fordítása, a származék önmagunkkkal való azonosítása. Ha mi magunk talán nem is biztosan: de énképünk az istenekkel csatázók - és azoktól vereséget szenvedők - imágójának származéka, és ezáltal utódja. (Talán az isteneké is, de erről később.)

II/d/1 Az élet dolgai és urai: szülőik és az istenek

III/3/c. Titánok:
Hat fiú:
Ókeánosz: Styx apja.
Koiosz: “az ég kosa” Eurybiával nemzik Asztraioszt, Pallasz gigászt, Perszészt.
Kriosz:
Hyperión:
A tudatosodás (ki)alakulása III/a: az emlékezet kezdete Talán némiképp magyarázza Hölderlin különös státuszát is, és költészetének különösségét is, hogy hogy költészete tárgyául a titánok közül is választott (Hyperion mellett Mnémoszynét), és ezzel talán a személyiség és a lélek - szinte a titánok mítoszainak születése óta újra tudattalan(ná váló, mert a mítoszokkal együtt elfeledett/eljelentéktelenedő, illetve az emlékezet esetében egészen a XIX. századig magátolértetődőnek tekintett) rétegeinek (és ezzel gondolkodásunk, de tágabb értelemben lélektani működésünk) alapjainak (újra)tudatosítására tett nemcsak kísérletet, de ezzel módosította is azokat. (Mert a tudattalan tudatosítása elemei terjedelmének csökkentésével, és ezzel szükségképpen szerkezetének átalakulásával jár. Ebben az esetben feletehetőenl abban a mélységben, amit Kohut szelfnek nevez, és amit Tiziano angyalokként ábrázol.
Iapetosz:
Kronosz: meghallgatva anyjának Gainak, a földnek panaszát, lemetszi apja férfiasságát, és kiszabadítja testvéreit, de maga is apjához hasonlóan jár el: lenyeli saját gyermekeit.
Hat lány:
Theia:
Rhea:
Themisz:
Mnémoszyné:
A tudatosodás (ki)alakulása III/b: Mivel Mnémoszyné (Zeusszal való násza nyomán) nemcsak a Múzsák anyja (lesz), de az emlékezet titánja, talán nem túlzás azt sejteni, hogy a fényviszonyok változása mentén kialakuló és differenciálódó elkülönítés hozta és hozza létre (teremti meg) az emlékezetstruktúr( alapj)át, mely ezért (követi és konstituálja az) időbeli(ség rendjét).
Phoibé:
Thetisz: Styx anyja.

A tudatosodás (ki)alakulása III/1: hármasságok A 2×3 elkülönítés (a három Kyklopszok és a három Hekatonkheire után) két kétszer hármas csoport, a Gigászok elkülönítése talán az elkülönítés, és ezzel értelmünk ritmusára/sajátosságára utalhat. (Hiszen három titán három titán nővel lép majd nászra, stb.) Sok hülyeséget is, és okos könyvet is olvastam, de nem analógiát keresek, hanem érteni szeretném.
A tudatosodás (ki)alakulása III/1/a: A hármasság kezdete: azt hiszem jól sejtettem, amit föntebb írtam. Sejtésem imágóját a kapocsimágó leírásával (és ezzel fogalmának bevezetésére tett javaslatomban) összegeztem.

2008. 11. 29. III/4. Uranosz utódai: egészében máig felfoghatatlanul brutális jelentésű és erejű történet:
Ég és föld nászának gyermeke(i közül az ezért és ezáltal utolsó) Kronosz (az anyjától, a Földtől kapott sarlóval) lemetszi apja férfiasságát. Ég és föld szülötteinek ezzel magszakad a sora, de ezt megelőzően:

2008. 11. 29. III/4/a Aphrodité(ként életre kel az ég lemetszett férfiassága: az) égi fasz. Talán ebből (az) érthető (de inkább csak sejthető), hogy a nemzőerőt és (az ennek gyakorlásával járó) élvezetet tiszteljük (és főként tisztelték a görögök mitológiáját megalkotó és áthagyományozásával megőrző szellemi elődeink) a szerelem istennőjeként, azaz nőként.
Vajon mit jelenthet ez?
Talán azt, hogy csak nemzőképesség, csak élvezet! Isteni, tökéletes mértékben csak ez(ek), és semmi több. Talán csak a szerelem, talán a nő is - ha csakugyan isteni.
Talán ide, a gondolkodásnak ehhez a lenyűgöző egyszerűségéhez vezető utat jelölhették - inkább sikertelenül, mint sikerrel - eredetileg a hermák is. A puszta (tisztán csak) fasz, ami önmagához vezet, de úgy (hogy legtisztább formájában) már (nem fasz, hanem) (isten)nő: Aphrodité.
2008. 12. 06. A tudatosodás (ki)alakulása III/c: szerelmi- és párkapcsolatok: Aphrodité (alakjának a) megszületése fejlődéslélektanilag ma a 3-4 éves életkornak feleltethető meg, amikor (szellemi elődeinknek köszönhetően) a férfi és a nő közötti különbségek tudatosítása megtörténik. Kinél hamarabb, kinél később, de az addig csak egy ismeretlen (az általal felkeltett, és nagyon eltérő képzetekhez kapcsolódó) szó (férfi/nő, fiú/lány) ekkor - a másik nem (tagjának és/vagy tagjainak) “megvizsgálása” által lesz konkréttá, az addigi eltérő képzetek a nemszervek különbségéhez kapcsolódnak, és - úgy, ahogy - kontextusba rendeződnek.
Feltehetően ez magyarázza a “felefedezést” követően a gyerekcsoportok nemek szerinti elkülönülését (elkülönítését): ilyenkor (és ezzel, az elkülönítéssel is megerősített/felgyorsított módon) történik meg a nem szerepek (a férfias és nőies viselkedés) kimunkálása. Azonban és ebből is következően a párkapcsolatok sosem (csak) mintát követnek (és ismételnek meg): a párkapcsolatok létrejöttekor:

a/ a fiúcsoportokban fölerősödött és nőimágóként (többé-kevésbé) rögzült, valamint
b/ a lánycsoportokban fölerősödött és férfiimágóként (többé-kevésbé) rögzült fantáziák megfeleltetése, és kölcsönös korrekciója (”összeigazítása”) történik azzal a férfiasként és nőiesként rögzült, ugyancsak közös eredetű, de individuálisként rögzült viselkedéssel, mely a “pár”(jelöltnek) a sajátja. Olyan tanulási folyamat tehát, amely tanítás is, és viszont.

Azonban az Ég, Uranosz férfiatlanításából nemcsak Aphrodité született. A lemetszett férfiasság nyomán kiömlő vér csöppejit a mítosz szerint a föld, Gaia a méhébe fogadta, és így születtek meg az Erinysek, a (Kőrisfa) nimfák és a Gigászok:
2008. 11. 29. III/4/b/1 Erinysek, akik az anyagyilkos Oresztészt tébolyba gyötörni lépnek majd színre Aiszchülosz drámájában, de ne siessünk ennyire előre!
Talán a nő képei ők (is), ha az nem jut sem utódhoz, sem élvezethez.
2008. 12. 06. A tudatosodás (ki)alakulása III/d (ilyen értelemben) a kielégítetlen vágy megetestesítői, ami csak másodlagosan ölti az őrjöngő bosszúszomj formáját. Akkor, amikor a vágy dominanciáját annak kielégítetlensége veszi át, és (ebben) a (formában) (ugyanolyan kiapadhatatlan) sérelem (amilyen kiapadhatatlan az ilyekor a sérelmektől már elfedett, és ezáltal többé-kevésbé újra tudattalan - ezért a tudatosodás előtti, akár csecsemőkori energiákat mozgósító - vágy).
Ebből is sejthető, amit csak később kívánok kifejteni, hogy a vágy elfojtása megnehezíti, gyülöletté transzformálódása pedig megakadályozza a megtermékenyülést. Termékenység és meddőség határa nagyjából ott húzódik, ahol a görög mitológia létrejhozói és hagyományazói megalkották és elkülönítették egymástól Aphrodité és az Erinysek alakját.
(Amiként ugyanazt sejteti Médeia alakjai is, de az későbbi történet.)

2008. 11. 29. III/4/b/2 (Kőrisfa) nimfák
A tudatosodás (ki)alakulása III/f: hogy miért éppen kőrisfák, arra jelenleg hipotézisem sincs.
Azt, hogy miért nimfák, arra két dolog adhat magyarázatot:
1/ a (nimfa névből eredő) nimfománia szó jelentlése.
2/ ha a nőiesség két lehetséges aspektusát (a jóval kevésbé mitológikus korok kifejezésével élve, de azt kellő óvatossággal kezelve: az anyának és szajhának) nemcsak mindkét, de külön az egyik, az anyai aspektusát is elfojthatónak, tudattalanba visszaszoríthatónak véljük. Mintha a mitológia arról is tudósítana, hogy az anyáról leválasztható a szajha aspektus, azonban az utóbbiról az előbbi nem. Ami, ha csak a nemzésre gondolunk, tulajdonképpen triviális.

A tudatosodás (ki)alakulása III/2: a (Kőrisfa) nimfák fenti értelmezésével ahhoz meglehetősen hasonló eredményre jutottam, mint amit Szondi Lipót a szexuális ösztön(az S-vektor) h-faktoráról állit. Amiként az s-faktorról (a szadizmusról) írottjai is jól megfeleltethetőek Erinysek fenti értelmezésének.
Mindezzel azonban messze nem azt akarom mondani, hogy (az előzőekből következően) Aphrodité a Szondi által leírt szexuális ösztön (az S-vektor) megtestesítője lenne (méghozzá nagyjából a Szondi által állított öszetevőknek megfelelően).
Állítom viszont, hogy Szondi is azzal a lélektani realitással foglalkozott, amely a mítoszokban Aphroditéként szerepel. Lévén ugyanarról a lélektani realitásról beszélnek, hasonló eredményre jutnak, mint (például) egy harmadik (egy római költő), Catullus, aki szerelemről két érzés (a gyűlölet és a szeretet) keverékeként beszél, amikor okkal (és a mítoszokkal is, és a nálánál jóval később alkotó Szondi Lipót tanaival is összhagban) állapítja meg szerelmes önmagáról, hogy “odi et amo“.

2008. 12. 14. A tudatosodás (ki)alakulása III/3: a vágy útjai: (amit) szeretet(nek) és gyűlölet(nek nevezünk épp): át fogom ez még írni, de most az tűnik számomra az eddigieknél valamivel világosabbnak (eddig fogalmam sem volt róla), hogy egy kapcsolatnak női szempontból (hiszen a nimfák is, az Erinysek is és Aphrodité is nő) négy alapformája adott:
a/ a szerelemként ismert - de sajnos fölötte ismert módon számunkra fölötte múlandó isteni - formája,
b/ testi beteljesülés, ami önmagában nimfomániának nevezet, és:
c/ a (nem szerelmes, és nem nimfomán pillanatokban) (a vélt és valós sérelmeket megtorolni akaró bosszút tápláló) gyűlölet, ami azért “akar” bosszút állatni, mert éppen sem isteni szerelem (a/), sem földiesebb mása, a nimfománia (b/) nincs, mert nyilván nem önhibából hiányzik.
d/ és amit megélni vélünk (pontosabban vélnek) a szeretkezéseknek (b/) és a gyűlöletnek (c/) - szerencsés esetekben a szerelem (a/) emlékétől összetartott - keveréke, amelykre nyilván a maguk módján, de igazak Tolsztoj halhatatlan sorai, amelynek parafrázisa ez: a boldogtalan családok a maguk módján azok (hogy mennyi szerelemnek az emléke mennyi gyűlöletnek az elviselésére, szeretkezéssé oldására képes).
Nyilvánvaló, hogy ez nem csak a szerelem “mennyiségén”, és nem is csak az emlékezet szelektivitásának mértékén múlik, amiként az is, hogy egyelőre úgy tűnik, hogy egy párkapcsolat dinamikájának a forrása inkább a női szereplőn múlik, hogy formája mennyire közös “termék”, és mennyire inkább férfias hozzáállást igénylő feladat, arról ugyan van sejtésem, de ennek kifejtéséhez nem árt egy-két dolgot tisztáznom.
Amint ugyancsak később fejtem ki - ha egyáltalán -, amit most magamnak rögzítek memoként, hogy feltehetően miben volt igaza Empedoklésznek, és feltehetően miben tévedett, feltehetően részben azért, mert - feltehetően hajszállal ugyan -, de túlszelkularizálta a mítikus anyagot, azaz a spanyolviaszt is fel akarta találni még jóval a spanyolok előtt, részben pedig azért, mert fogalma sem lehetett még azokról a struktúrákról, amelyeket a gigászok értelemezésénél részletezek, hiszen a gigászokat valamiről közelebbről ismerhette ugyan, de mesze nem állt a rendelkezésére az értelmezésénél az az azóta felhalmozódott ismeretanyag, amelyre támaszkodhatom. Mindezt azonban, ha, akkor külön bejegyzésben fejtem ki. Majd.

2008. 11. 29. III/4/b/3 Gigászok
Alkyoneusz: a gigászokkal vívott harcban, mivel erejét a szülőföldjétől újra és újra visszanyerte, Héraklész Palléné határain áthurcolva végzett vele.
Porphyrión: a gigászokkal vívott harcban Héra és Héraklész küzdöttek vele, amikor Zeusz olyan erős szerelmi vágyat keltett benne, hogy letépte az istennőről a ruháit, és ekkor Zeusz villáma és Héraklész nyila végzett vele.
Ephialtész: a gigászokkal vívott harcban Apollón a bal, Héraklész nyilával a jobb szemén lőtte meg.
Pallasz: Eurybia és Kriosz titán gyermeke, Styx férje.
A gigászokkal vívott harcban Pallasz Athéné megnyúzta (mint később Apollón a vele vetélkedni merészelő Marsyas szatírt), s bőréből pajzsot és/vagy vértet készített magának, innen az istennő előneve. Más mítoszvariánsok szerint Athéné atyja, aki meg akarván erőszakolni lányát, hasonló sorsra jut, mit a mítosz eredeti variánsában.
Enkeladosz: a gigászokkal vívott harcban Pallasz Athéné, miként apja Typhón (Typhaón, Typhós) sárkányra, az Etnát zúdította rá.

A tudatosodás (ki)alakulása III/e: A halál leigázása:

A bölcsesség, Athéné, ha nem is közvetlenül a halállal, de annak határának (a Styx) úrával (Pallasz gigásszal) védekezik. Annak legyőzése után mintegy annak a bőrébe bújik (Pallasz lenyúzott bőréből vértet és pajzsot készít magának. Ennek fontosságát mutatja, hogy ezzel nevét is mintegy felveszi: a gigász attributumait nemcsak kisajátítja, de mintegy interiorizálja).
Könnyű lenne ebben a - jóval később majd a pallosjogként kimondottá váló - hatalom kezdeteit látni, azonban ez a hatalom még inkább csak személyes, face to face fölény. Megszerveződésére (szervezetté alakulására) jóval később (innen még szinte beláthatatlan messzeségben, , az inceszt tilalom bevezetésének következményeként) kerül majd csak sor.
Sokkal inkább figyelmet érdemel itt két mozzanat: ha egyáltalán, akkor - jóval később, csak emberi léptékben, de - a hatalom alapja részlegesen illúzió: a halál határának birtoklása, ami másokkal szemben lehet igaz, de önmagunkkkal, csak negatív értelemben.
Nagyon messzire vezetne, ezért éppen csak megemlítem, ami azonban épp a mítosz ezen elemének a legfontosabb eleme: nem zárható ki, hogy épp ez a negatív értelem, az önpsztítás értelmes, és ezzel reális lehetőségként való kezelése lenne a hatalom forrása (és ezzel az esztelenség az ész győzelmének, és ezzel hatalmának végső záloga. Mintegy racionalizált tébolyként. A téboly lehetőségének - fenyegetésként való - racionális használata).
Ez (a felemás, személyesen csak negatív értelem) magyarázhatja, mint azt már régebben sejteni kezdtem, hogy ezen a vidéken keresendő a paranoia, a téveszmék mitikus szülőföldje is.

A téveszmék kezdete:
A gigászok és történetei talán az előzőekben említett - talán épp azáltal, és csak onnantól, hogy legyőzésükre az ész, a bölcsesség (istennője, Pallasz Athéné) segítségével kerül sor - paranoidnak minősülő képzetek erejét, és megvalósulásaik változatosságát is jelzik. Mielőtt sorra venném őket, egyrészt pontosítom ezt a gondolatom, másrészt érvényesíteni igyekszem a pontosítás következményeit.
Álláspontom szerint tehát mítoszok úgy (azoknak a struktúráknak megfelelően) rögzítették az (azoknak leginkább megfelelő) eseményeket, ahogyan a verbális struktúra kilalakulása (a nyelvtalnulás) előtt, illetve kialakulása (a nyelvtanulás) közben, majd közvetlenül azt követően rögzülnek az emlékek. Mintegy a gondolkodás kialakulástörténének állomásain keresztül vezetnek el a “kezdetekről” szóló történetek a történeti idők hajnalán lezajlott hérosztörténetekig, amelyek rögzítési módja azoknak a történeteknek a rögzítését és úgy teszik lehetővé, amelyeket, épp rögzítésük módja okán azóta is valóságos történeteknek tekintünk.
(Egyiptomban először a királylistákat, a ma görögöknek tekintett népcsoport az olimpák, és azok gyözteseinek, a rómaiak pedig városuk történetét - és az azokhoz kapcsolódó történeteket rögzítették így. Mindez nem azt jelenti, hogy a gondolkodásnak lenne egy egyiptomi, egy görög, és egy romai, továbbá zsidó, perzsa stb. útja. Jelenti viszont, hogy ugyanannak az állomásonként tudatosodó - és ezáltal racionalizálódó - útnak voltak, és nyomokban - általában a mítoszokban rögzült töredékein keresztül - megmaradtak az egymástól eltérő variánsai. Ennek az útnak az állomásai nem azonosak, de meglehetősen hasonlóak.)
Ezt a “valóságos” (mert a valóságot mind megismételhetőbb módon módosítani képes) történetekhez vezető utat ismétli meg minden azóta született ember, de a maga módján. Erről a módról ismét csak azt kell modani, hogy “állomásai nem azonosak, de meglehetősen hasonlóak“. Minél elvenebb egy mítikus hagyomány, annál hasonlóbb, mert elvenségével mintegy pszichés struktúrák kialakulásánál is, de főként rögzítésüknélé mintegy vezetőszálként funkcionál, és minél kevésbé, annál különbözöbb mentalitás alakul ki azokban, akik nem mítoszokon, legföljebb azok forgácsain/töredékeikről éppen csak hallva (ha egyáltalán) nőnek fel. (Ennek lehetséges hatásairól már másutt írtam, és talán részben ez magyarázhatja Jung szintén már másutt idézett észrevételét a pszichés rendellenességek gyakoriságának a vallás erejének fordított arányól.)

Alkyoneusz alakja a képzetek és gondolatok (és ezzel a képzelő és a gondolkodó) eredetükkel (eredetével) való összekapcsolódását mutatja talán. Azt, amit (utoljára talán) Madách tesz szóvá az űrjelenetben.
Lehet a szülőföld, az “otton”, majd a haza életadó erejéről (többé kevésbé mítikus/misztikus) elméleteket (példabeszédként ható történeteket) gyártani (és hagyományozni), de megeshet, hogy csak annak a ténynek (mintegy) a fordítottjáról van ilyenkor szó, hogy az ember egy szokásrendszert tanul és bővítésével módosít, ha azonban hirtelen kerül ezektől távol, akkor “elveszíti erejét”: nem tud (ott, a távolban is érvényes módon) “viselkedni”‘.

2008. 12. 25. Porphyrión alakja talán (az áttételről írottakkal összhangban) azt (is) mutatja, hogy megszokottól (az addig sikerrel adaptált eredetitől) való elszakadás(t, és ezzel “talajvesztést”) “eredményező” eltávolodás végóráiban a lélek (legyen emberi, vagy éppen gigászé) (nem csupán) hajlamossá válik szerelembe inkább esni, semmint menekülni, mert az áttétel képződés nem tudatos mentális tevékenység (de - és ezt csak az áttételről halmozódó tapasztalatok értelmezése alapján sejthetjük - ezzel mintegy önmaga átépítésére, és ezzel a megváltozott környezethez való adaptációra tesz kísérletet). Porphyrión története azt sejteti, hogy a kísérlet kudarcra ítélt, sőt a szerelem épp azt teljesíti be, amit a halandó, ha tudattalanul is, de a szerelemmel elkerülni szeretne.

2008. 12. 26. Ephialtész alakja mutatja a gondolatok paranoiddá válásának útját. Az új istenek/pszichológiai funkciók megszületése/létrejötte és uralmuk megszilárdulása után az azt megelőzőek, az újak okán, “vakká” válnak. Nem azt állítom ezzel (és nem is a fordítottját!), hogy egy-egy pszichológiai funkció azonos lenne egy-egy istenséggel, vagy mítikus lénnyel. Állítom viszont, hogy egy-egy mítikus lényre, így az istenségekre vonatkozó történetek az egymásra épülő, egymástól alapvetően a differneciálódás mértékében különböző pszichés funkciók mentén épültek fel és rakódtak össze.
Mit is jelent ebben az összefüggésben a vakság?
Mivel (felfogásom szerint is) a tudatosodás az értelem (és erre alapozva a viselkedés) differneciálódását jelenti, a régi, durvább felbontású pszichés funkciók az újakhoz képest nem adnak megfelelő eligazodást a(z épp az újak által finomabb felbontással “látható”) világban, “vakok”: az újakra alapozpotthoz képest inadekvát viselkedést tesznek csak lehetővé/alapoznak meg. Pontosan úgy, ahogy a mítoszban szerepel: nem kezdettől. Nem eleve. Az újaktól, azok nyilaitól/fényében válnak csak mintegy vakká.

2008. 12. 28. Pallasz: ha (Pallasz) Athénét a bölcsességgel/ésszel azonosítjuk, a Pallasz lenyúzott bőréből az istennőnek készült pajzs és/vagy vért a bölcsesség és az ész beágyazottságáról, archaikusabb (az animálishoz közelebbi) pszichés struktúrá(k)ra való alapozottságára, azok felhasználására utalhat.
Ha abból indulunk ki, hogy a mítoszok más variációiban Pallasz lánya megerőszakolási kísérletéért jut azonos sorsra, úgy a bölcsesség, az ész megszületését/erősödését talán az inceszt tilalom születéséhez/kialakulásához kapcsolhatjuk, és/vagy talán az erős kötés (esetleg áttételei) tudatos felhasználásához, azaz kontrolljához, azaz ilyen értelemben eszes/bölcs lenne az, aki vágyain uralkodni (és másokét felhasználni) képes (aki nőként már nemcsak Aphrodité/nimfa-erinys, ez egy szexualitás előtti, infantilis viselkedést jelezhet, ami öszhangban van azzal, amiből Pallasz alakjának értelmezésekor kiindultam. Ugyanezt erősítheti Pallasz Athéné pajzsának disze, a rémisztő Medusa fő: azáltal is, hogy félelmet kelt, és főként azáltal, hogy a félelmet (annak felkeltését) önnön védelmére használja.

Enkeladosz: sorsa egyrészt talán azt mutatja, hogy ugyanaz történt/történik, mint a Typhón sárkány esetében is, de másként. A tudatosodás során az elsődleges célokat másodlagosak (és ezeknek megfelelőbb pszichés struktúra), a másodlagosakat harmadlagosak (és így tovább) váltják fel. (Ezért célszerű most a megelőző történeteket ennyek fényében újra áttekinteni.)

IV Titánok gyermekei
Theia titánnőnek Hyperión titántól született:
IV/1 Héliosz, a Nap
IV/2 Szelené, a Hold
IV/3 Éószt, a Hajnal
2008. 11. 25.A tudatosodás (ki)alakulása IV: Mintha a fényviszonyok változása után, és mellett a fény forrásai tudatosodnának/tudatosodtak volna.
Phoibé titánnő Koiosz titánnal nászából:
VI/4/a Létó: Artemisz és Apollón anyja, akinek Perszész nemzi.
IV/b Aszteria: neve alapján csillagistennő, Heszidosz szerint Hekaté anyja.
IV/6 Hekaté: Nevének jelentése Kerényi Károly szerint talán “távolban levő”. Más mítoszvariáns szerint Perszész lánya. Abban az értelemben hármas istennő, hogy sem földi, sem égi, sem pedig a tengereken levő hatalmától nem fosztja őt meg Zeusz. Szobrai, amelyeket útkereszteződéseknél is felállítottak ennek megfelelően három arcú.
Fáklyás alakját a Holddal rokonították/azonosították. Éjszakánként az alvilág úrnőjeként a holtak lelkeivel kutyaugatástól kísérve bolyong. Krataiisz néven (vagy alakban), aminek jelentése “erős” Phorkyszszal Szkylla nemzője és szülője. Lányához, Szkyllához hasonlóan barlangban lakik. Karybdisz anyjaként is szokták emlegetni, de inkább csak Lamiaként, akit Kerényi Károly vele azonosít. Valószínűnek tartom, hogy Hekaté és Lamia között ahhoz hasonló (de annál is szorosabb a viszony), mint amit Szkylláról és Karybiszről alább kifejtettem. Ugyancsak Kerényi írja, hogy a Lamia nevének jelentése elnyelő, “laimos a torok garatja”. A Kerényi által antik mesének minősített történetekben, mint azt Kerényi is megjegyzi, Kronosz titánhoz hasonlóan gyermekek (de nem a sajátjai) elnyelője, akiből ugyanúgy, mint Kronosz titánból visszanyerhetőek.

A tudatosodás (ki)alakulása IV/6: a lelkek (nyug?)helye: az Alvilág, amelynek neve és ura, Hádész, királynője Perszephoné, a lelkek nyughelye. Mármint a görög mítoszokban; - ennyit még egy iskolás is tud. Persze.
Persze, csak…
A halál tényét három alakban is elkezdte tudatosítani a görög mitológia, és ez a folyamat, mint azt a halál után élettel foglalkozó könyvek kelendősége is mutatja, napjainkig sem zárult le. (És maga a kifejezés is! Halál utáni élet…)
Azt sejtem, hogy amit a görögök erről tudtak, azt elrendezték mítoszaik Hádész birodalmára vonatkozó részeivel. Amivel azóta is kínlódunk, talán az (ha nem is sűrűsödött, de) kapcsolódott Hekaté (alakjába) alakjához, aki által a holtak (lelkei) köztünk bolyonganak: jelenvalóak.
Mi is ez, amivel azóta is kínlódunk?
Az, amiről a mítosz beszél, hogy a holtak lelkei nem csupán jelenvalóak életünk színterein, de - a hű kutyák ugatásától kísérve - visszajárnak Hekaté vezetésével. Mi is ez a visszatérés, ez a hűságes ragaszkodás, ez a Hekaté vezetésével kezdődő kísértetjárás?
Ha egyetlen szóval akarunk válaszolni, remény.
Ha többel, a halhatatlnság olyan vak reménye, amelyért nemcsak vaksággal, de halálfélelmünk - szószerint - rémes átváltozásával, és megsokszoródásával fizetünk. Vaksággal, mert ahogyan, és amilyen mértékben hinni kezdünk a lelkek (és köztük a mi saját lelkünk) visszatérésében (onnan, ahonnan pedig - amúgy tudjuk - “nem tér meg utazó”), olyan mértékben kezdjük akaratlanul, és tudattalanul a halhatatlanok életét élni, és válunk ennek mértékében vakká saját - halandó - életünkkel szemben. (Ennek mechanizmusáról valamivel részletesebben másutt már írtam.) Annak mértékében válik az mind értéktelenebbé, ahhoz mind hasonlatosabbá, ahogy a lélekvándorlás nyomorultjai tengetik örökkévalónak vélt napjaikat Indiában. Nem ez azonban az egyetlen ár. A tudatunkból kiszorított halál ezer és egy - végképp értelmezhetetlen - rémisztő rémalak képében köszön be álmainkban, és az álmoktól fogékonnyá tett képzeletünkben a mítoszoktól kezdbe a meséken át egészen napjaink filmvásznaiig.
Ez hát Hektaé vonzó, először (vagy később? - oly mindegy) a Heszperiszek almájának vakító fényével felcsillanó arca, amk elvakít és vakká tesz a köznapok - rémalakokként visszaköszönő - nyomorúságára, melyek így lesznek a halál álöltözékei. Hekaté nagy és ragyogó istennő volt tehát, de ragyogása csak a Heszperiszek almáiban, és talán az aranygyapjúban csillog máig látható módon.
Ragyogó Hekaté ragyogásának árát Hekaté rettenetes arcán is viszontláttuk azonban Lamiaként, ennek értelméről a fentiektől elválasztottan lentebb írok.

IV/5 Artemisz: Hekatéval való unokatestvérségnél is közelebbi rokonságát jelzi Hekaté előneve.
IV/7 Apollón: Létó Zeusztól született fia. Hekatéval való unokatestvérségnél is közelebbi rokonságát jelzi Hekatosz előneve. A gigászokkal vívott harcban Héraklész-szal együtt végez Ephialtész gigász-szal.
Leitatta a Moirákat, a sorsistennőket , hogy barátját, Admétoszt megmentse a halála napjától
Rhea titánnőnek Kronosz titántól született három istennő, és három isten:
IV/8 Hesztia
IV/9 Démétér
IV/10 Héra: A gigászokkal vívott harcban Héraklész-szel együtt végez Porphyrión gigász-szal.
IV/11 Hádész
IV/12 Poszeidón
IV/13 Zeusz: anyja, Rhea titánnő követ ad helyette a gyermekeit elnyelő Kronosznak, és ő, felcseperedvén, anyja tanácsát követve legyőzi apját, és kiszabadítja nemcsak testvéreit, de a még Uranosz által megbilincselt fiúkat is. A titánok, Typhon sárkány és a gigászok legyőzésével szilárdítja meg uralmát.
Egyedül Nyxtől, az éjtől fél.

IV/14 Styx és gyermeki: Thetisz titánnő és Ókeánosz titán lánya, az alvilág határa és összetartója. Istennő, és az alvilágot kilencer megkerülő folyó. Az istenek nagy esküje. Ezt a tisztét jutalmul kapja, mert elsőként ér az Olympszra, hogy fiaival, Kratosszal és Biával segtítse Zeuszt titánok elleni harcában. Zeusz-szal való nászából születik (a mítosz egyik variánsa szerint):
Perszephoné, az alvilág királynője.
Férjével, Pallasz gigászszal közös gyermekeik, azaz Perszephoné testvérei:
IV/14/a Zélosz: a “buzgalom”. Nem zárható ki, hogy a buzgalom forrását nem véletlenül és főként nem ok nélkül eredeztették az élet (és az Alvilág) határának tudásából, annak tudatából, hogy véges idő áll rendelkezésünkre terveink végrehajtására.
IV/14/b Niké: a Győzelem (szárnyas istennője). Származása talán arra utal, hogy győzelem csak ahalál határán, annakuralásával lehetséges.
IV/14/c Kratosz: az “erő”, származásával talán (emberek közötti) eredetére utal, Zeusz segítője a titánok elleni harcában, majd állandó kísérője.
IV/14/d Bia: az “erőszak”, származásával talán (emberek közötti) eredetére utal, Zeusz segítője a titánok elleni harcában, majd állandó kísérője.

Styx testvérei: Hésziodosz költeménye még negyven a mítoszban addig tésztázatlan származású nőalakot sorol Thetisz titánnő és Ókeánosz titán lányai közé, akik:
IV/15 Perszeisz: Perszész lányát, amit neve jelent, Hekatéként is ismeri a mítosz.
IV/16 Urania: Uranosz, az ég lányát, amit neve jelent, pedig Aphroditéként is ismeri a mítosz.
2009. 02. 17. A tudatosodás kialakulása IV/15-16: eltérő születés: az istenek imágói, ami által értelmünk számára hozzáférhetőek, érzések és érzetek összekapcsolódása által születtek meg, és születhetnek elevenként újjá. Megeshet tehát, hogy újabb érzések és érzetek imágójukba kapcsolódása, ha talán nem is fedi el az imágójukat létrehozó eredetieket, , de annyira hangsúlytalanná teheti, hogy azok újra mintegy újként tűnnek fel, noha tudjuk, hogy régiek. Így kerülhetett az isteneket szülő titánok, és a náluk is ősibb egy szemű, száz karú szörnyek féltestvére a közben szinte csak szerelem istennőjévé magasztosult önmaga, Aphrodité mellé Urania.
Így a háromarcúvá gazdagodott Hekaté mellé, talán épp a másik két (egymástól külön névvel szakadó) arca mellett egyébként feledésbe halványuló harmadikként Perszeisz.
IV/17 Dióné
IV/18 Európa
IV/19 Métisz
IV/20 Eurynomé
2009. 02. 18. A tudatosodás kialakulása IV/17-20: akiket isten választ: Azokról, akiket isten (ki)választ, mint a föntebb (jelenleg még csak) tárgyalandó Diónét, Európát, Métiszt és Eurynomét Zeusz nászához feleségként a mítoszok nyelvén azt mondhatnám, hogy (akiket isten választ), azoknak nemcsak ezzel kezdődően a sorsuk, de - a mítoszokkal rögzülő gondolkodásmódunkkal kialakuló időfelfogásunknak megfelelően, és az ugyancsak mítoszokkal kialakuló nyelvhasználatunkkal szólva - a múltjuk is megváltozik.
Mintegy az Istennel való kapcsolatuk révén lelkünk alapstruktúráival kerülnek kapcsolatban, és mivel elevenek (sőt nők ) ezen a szinten sem ez (az istenség, aki feleségül/partnerül választotta őket) lesz az egyetlen kapcsolatuk. Elhagyva a mítoszok szóhasználatát, a feleségekként (és másként) kiválasztottak által kifejezett lelki tartalmak az istenséghez fűződő kapcsolatukkal a lélek archaikus rétegeihez találnak utat, az ehhez való kapcsolódásuk válik láthatóvá, és ezzel az erről a rétegről való ismereteink lesznek/lehetnek gazdagabbá.
IV/21 Kalliroé: apjához méltóan nevében a “folyni” ige található.
IV/22 Amphirón: apjához méltóan nevében a “folyni” ige található.
IV/23 Pléxaura: talán apjával magyarázható módon a “felkorbácsoló szél” olvasható ki nevéből.
IV/24 Galaxaura: talán apjával magyarázható módon a “szélcsend” olvasható ki nevéből.
IV/25 Thoé: esetleg apjával magyarázható módon a “gyorsaság” olvasható ki nevéből.
IV/26 Ókyroé: esetleg apjával magyarázható módon a “mozgékonyság” olvasható ki nevéből.
2009. 02. 19. A tudatosodás kialakulása IV/21-26: külső és belső, láthatatlan és látható összekapcsolódása: a külvilág alapelemeinek elkülönítése, és ezzel kialakulása talán mintegy felkorbácsolja (felkavarja) az emlékezetstruktúra ezt megelőzően rögzült elemeit.
Talán ezek az egyedfejlődésben (a nagyon súlyosan sérültek kivételével) azóta is (újra és újra meg)ismétlődő események alapozzák meg, hogy álmainkban, és képzeletünkben a lélek képe tengerként jelenik meg, a tenger látványában véljük viszontlátni, mely (ha nem is egyszerre) csendes és háborgó: folyékony.
Nem az analógia azonban a szél - sejtésem szerint - kitüntetett szerepének az oka.
Egy álom értelmezését követő beszélgetésben derengett fel számomra először, amit valamivel pontosabban csak most tudok megfogalmazni. Az ingerek közül egyedül a szél az, ami épp láthatatlansága okán nemcsak az érzés és az érzet határát teszi újra - különösen a verbális struktúrák kialakulása előtt - átjárhatóvá, és ezzel az emlékezet legkorábbi rétegeiet aktiválja. Ebben az értelemben a mítosznak az a variánsa tűnik fel ősibként, ahol mindenek kezdeténél a szél van. Nem abban az értelemben, hogy feltétlenül korábban keletkezett volna, hanem abban, hogy a (kollektív) mítosz(t )alkotó individuális emlékezetének ősibb, születés előtti rétegeire alapozott. Viszont épp ezért, ennek következtében kidolgozatlanabb, de pszichológiailag pontosabb.

IV/27 Petrai: talán apjától nem függetlenül a neve a “szikla” szót rejti.
IV/28 Kalypsó: talán apjával magyarázható módon a “(rejtek-)barlang” olvasható ki nevéből.
IV/29 Prymnó: esetleg apjával magyarázható módon a “((hajó) tat(ja)” olvasható ki nevéből.
2009. 02. 19. A tudatosodás kialakulása IV/27-29: képzeteink közössé válásához: a “sziklaszilárd”, miként a “kőkemény” máig, a mi nyelvünkben is élő, megszilárdult szóösszetétel. Számomra ez azt mutatja, hogy az individuális tapasztalatok körülményeinkből adódó hasonlósága (legalább) Petraitól (az Újszövetség “Tu es Petrus” “szójátékán át) napjaink (említett, és más) szóösszetétein át a kollektív(vé szilárduló) képzetek nemcsak kiapadhatatlan, de hasonlóságuknak is forrásai. És némiképp hasonló módon, amiként a tengerhez hozzátartozik a part, és ahhoz a barlangok, úgy tartoznak hozzá a lélekhez, aminek képévé lett a tenger, a (mások elöl) rejtett dolgok: ezen az útvonalon lett/lehetett Kalypsó mítikus lénnyé. Nem a barlang analógiájára! A barlang (egyik!) funkciója a lelki tartalmak egyik csoportjának a tudatosítását segítette elő, és annak (egyik első) módját meghatározta.
Prymnó alakja azt sejteti, hogy az archetípusoktól csak nehezen elválasztható metaforák szintén nem annyira az analógiák alapján jöttek létre (azok csak megerősíthetik őket). Feltehetően ott, ahol az életidőnek, ha nem is egészét, de meghatározó részét töltötte ki a hajózás, magátólértetődő módon lett a hajózás az élet metaforája.
IV/30 Dórisz: a tengeri népeknél talán apjával magyarázható módon az adomány (dóron) olvasható ki nevéből. Néreuszleányainak az anyja.
IV/31 Eudóra a tengeri népeknél talán apjával magyarázható módon nevéből a valódi adomány olvasható ki.
IV/32 Polydóra a tengeri népeknél talán apjával magyarázható módon nevéből a sok adomány olvasható ki.
IV/33 Plutó: a tengeri népeknél talán apjával magyarázható módon nevéből a gazdagság (”plutosz”) olvasható ki.
2009. 02. 24. A tudatosodás kialakulása IV/30-33: az elég kezdete, és a több, mint elég: adomány: Hésziodosz géniuszát dicséri, hogy az ajándékot odahelyezi, ahol a lélekben - melynek kialakuló szerkezetét mítoszok rögzítették és változatlan formájukat mítoszként őrzik - nagyon sokáig csak annak (az “ajándék”-nak, és annál is jóval többnek) a kínzó hiánya tombolhatott. Mert ajándék és ennek nyomán adomány csak ott lehet, ahol fölösleg van. Amíg nincs fölösleg, addig ugyanaz a cselekedet (az adás): áldozat. Ami jóval több ugyan az ajándéknál, de jóval fenyegetőbb. Mert a mítoszokkal és a mítoszokban kialakult hagyományunk szerint áldozat az isteneknek jár, és aki ebből részesül, az bármikor maga is az lehet: áldozat.
Ennek, az áldozatnak eredeti értelmét a gyermekeit felfaló Kronosz mítoszánál is élesebben mutatja, hogy az istenek (még a mítoszokban sem megörökített módon és okból és más vallásokban is) az állatoknak azokat a részeit kedvelték különösen, amelyek emberi fogyasztásra - talán éppen ezért és azóta is - kevéssé tartunk alkalmasnak.
Individuálpszichológiailag pedig úgy tűnik, hogy a fölöslegre alapozva még a táplálkozás mentén mintha kialakul(hat)na és rögzül(het)ne egy - viszonylag szilárd, mert - közös határ, ami a sajtát tárgyakat elválasztja az anya- illetve apatárgyaktól. Az ajándékoktól és adományoktól csak színezett (!) stabil működés kezdetben csak a közösségek találkozásától és találkozásaikkor sérülhetett.
Ezt a sérülést, és ezáltal a működési zavart feltehetően az inceszt tilalom betartatásával kialakuló főhatalom mintegy melléktermékként állandósította az egymással (folyamatos) érintkezésbe került közösségeknek társadalommá szervezésével, és főként azáltal, hogy így a sajtát tárgyak megléte és hiánya más közösségek működésének és főként “ajándékainak” vált függvényévé. (Ebből következően elhibázottnak, mert teoretikusan sehová sem vezetőnek vélem azokat a kutatásokat, amelyek az ajándékozási szokások vizsgálatából kiindulva próbálják megérteni a társadalom működését, illetve annak megértését megalapozni. A fölösleg elosztásának véletlenének kanonizálási kísérletei ugyanis elvileg sem magyarázhatják azokat a meghatározó eseményeket, amelyeket épp a fölösleg eltérő értelmezései generálnak.)
Mintegy a sajtát tárgyak biztonságát (pontosabban csak azok állandóságát) “áldozzuk” (kényszerű módon, tehát valójában ezzel fizetünk) azért, hogy mi magunk (valamivel) kisebb valószínűséggel legyünk áldozatok. (A szó legszűkebb értelmében mások táplálékává, ami ritka kivételektől eltekintve csak ebben a legszűkebb értelemben teljesül is.)
IV/34 Peithó: a “rábeszélés” istenője, Aphrodité kísérője. Kerény Károly szerint Aphrodité egyik jelzőjének istenülése.
IV/35 Admété : a “leigázhatatlan”-ság istennője. Kerényi Károly Artemisz-szel rokonítja úgy, ahogyan Peithót Aphroditével.
IV/36 Ianthé:
IV/37 Élektra:
IV/38 Hippó: lovakkal kapcsolatos.
IV/39 Klymené:
IV/40 Rhodeia:
IV/41 Zeuxó: fogattal kapcsolatos.
IV/42 Klytia:
IV/43 Idya: “sokat tudó” istennő.
IV/44 Paszithoé:
IV/45 Méloboszisz:
IV/46 Kerkéisz:
IV/47 Ianeira:
IV/48 Akaszté:
IV/49 Xanthé: szőke istennő.
IV/50 Meneszthó:
IV/51 Telesztó: sáfránysárga köntösű istennő a misztériumokba való beavatás istennője.
IV/52 Khryszéisz:
IV/53 Aszia:
IV/54 Tykhé: nevének jelentése “ahogy esik” az eshetőség - bizonyos értelemben a szerencse - istennője. A moirákhoz, és Kerényi Károly szerint Hekatéhoz hasonlóan “hatalma erősebb Zeusz uralmánál”.

2009. 03. 01. A tudatosodás kialakulása IV/34-35: a kontextus megszületése, a minden kezdete: ha Peithó a rábeszélés istennője maradt volna és/vagy azzá önállósult volna, akkor az őt tisztelők az ő megszületésétől kezdve egy olyan úton indultak volna el, amilyenen azok járnak, akik manapság főállásban érveléstechnikát tanulnának, és (csak) ebből meg is tudnának élni. Ma sem egészen ez a helyzet, noha már a szofisták is egészen közel jártak ennek megvalósításához.
Peithó sorsa, és ezzel a mi sorsunk is másként alakult és alakul azonban: léte (és ezzel fontossága) felésmerése után vagy már előtt, vagy ha ő Hésziodosz alkotás(án)a(k része)ként született, akkkor azzal egyidőben Aphrodité kísérőjeként tartották számon.
Aphrodité azonban a görög istenvilággal és mitológiával együtt halványulni kezdett és Peithó alakjával és alakján keresztül lassan beleveszett a csak Athéné alakjaként eleven Szophia, a bölcsesség alakjába, akit inkább csak a szofisták (és persze a filozófusok, és ők végképp ) - nem istennőként, hanem - inkább csak szóban szerettek (mert kultusza nem volt, és sem a szofisták, sem a filozófusok beszélgetéseit a legkevésbé sem ként tartották számon).
Az eredeti istenvilág halványulása nemcsak olyan kultusz(ra váltás)hoz vezetett (amelynek mindinkább a szem sodródott ha nem is a középpontjába, de a középpontja felé), és az eredetiben meglehetősen jelentéktelen (kísérő) szerepet játsszó Peithó ha módszerré sápadtan is, de továbbélt: a keresztény teológia - Arisztotelész tanaival egyidőben - tudós módszerként integrálta a tomista tételek már nem isteni, hanem előzetes, módszertani védelmezőjeként, mintegy a lebeszélés kivédőjeként, de csak mint módszert.
Ez a módszeresség is hozzájárult, hogy egyrészt a tomizmus kialakulása után majd újabb félezer évvel, de Athéné Ész istennőként adhassa és adja jelét, hogy halála csak tetszhalál, másrészt és főként Peithó módszerként - amennyire egy mind istentelenebb világban ez egyáltalán lehetséges - majdnem istenként új életre kélt. Descartestól Russelen át, Karl Popperen keresztül

2009. 02. 22. A tudatosodás kialakulása IV/14: a halál, mint határ, a halál határa: Hésziodosz zsenijét mutatja

IV/6/a Szkylla: tegeri szörny Hekaté és Phorkysz lánya. Alakja a tudatosodás kezdeteivel érintkezeik, amit mutat, hogy a szikla, melyben az otthonául szolgáló barlang található, teteje az égbe veszik: nem látható. A barlang maga pedig az Ereboszra nyílik. Így alakja anyjáétól még a mítoszokban megszokottnál is kevésbé elkülönített. Azt is mondhatnók, hogy (az érzékelés) kháosz(á)ból kielevenedő beláthatatlanul hatalmas Hekatéból (olykor) ennyi látszik. Ám ez is méltó a kezdetekhez: anyjához hasonlóan ugat, mint egy szuka. (Ez “farkas” Apollónnal való nemcsak genealógiai, de keletkezési rokonságára mutat). Tizenkét, nem egészen kifejlett lába, hat nyaka, és hat feje van, szájaiban a fogak három sorban nőnek.
Héraklész, amikor annak bikáit elrabolja, megöli őt, ám apja Phorkysz újrateremtette: elégette (aztán!) megfőzte. Így az alvilág királynőjétől, Perszephonétól sem fél. Ábrázolásokon kutya csipővel, alul haltesttel rendelkező szép nőként jelenik meg.
IV/6/b Karybdisz: tegeri szörny, Szkylla párja, de nem házastárs, és nem is rokon, hanem abban az értelemben, hogy a Szkyllaként is rögzülővel azonos, és azokhoz hasonló tapasztalatok alakíthatták ki az imágóját. kezdetiségét mutatja, hogy naponta háromszor kiszürcsöli, és háromszor vissza is köpi a tenger(ek) vizét. Ugyancsak Szkyllához hasonlatos módon rabolja el Héraklésznak (nem a bikáit, hanem a) marháit, amiért őt Zeusz a tenger mélyére vetette. Szkyllával ellentétben (és nyilván az őket létrehozó tapasztalatok eltérése okán őt nem Hekatétól eredeztették, hanem Gaia és Poszeidón lányaként tartották számon. Ami a két szörny szüleit létrehozó tapasztalatok részben rokonságát, részben eltérő voltát jelezheti. Meglehetős összhangban a Szűkülve bővül/bővülve szűkülésről írottakkal.
A tudatosodás (ki)alakulása IV/6 (folytatás): a halál rettenetes arca: miként anyja, Lamia/Hekaté, Szkylla is (anyja gyermekeket, ő hajósokat) elnyelő szörnyeteg. Kronosz titánból gyanítható, hogy az állatvilágból ismerős, a főként a gyerekeket fenyegető kannibalizmus emlékét, és ezzel lehetőségét őrzik, ami a kannibalizmus multával szimbolikus értelemben, de valóságos félelemként megmaradhatott, és rögzülhetett. Gyanítható tehát, hogy a halál rettenete nem pusztán halálfélelem. Ez utóbbit a mítoszok és a mesék “közvetítésétől” fölerősített, atavisztikus, de a gyanítható módon a gyermeki képzeletben ma is megszülető, felfalatástól, táplálékká válástól való félelmek/elemek is színezik. Gondoljunk csak a máig élő mondásra: “úgy szeretlek, majd megeszlek” (és ezáltal mintha maga a szeretet, és a vágy is eredendően kétarcú lenne).
Értelmezésem szerint tehát a halálélmény primer formája a fölfalatástól való (gyermeki) félelem lehetett. A fölfalatás veszélyének megszűnésével/minimalizálódásával négy irányba is módosult a történet:
a/ nővié vált, és enyhült: Kronosz rémtetétt csak enyhített formában tulajdonították Uranosznak, aki nem felfalta, “csak” nem engedte megszülteni, anyja/felesége testében tartotta gyermekeit.
b/ a kannibalizmus réme távolítódott, a nő rémalakok (amiként az Odüsszeiában a Kyklopszok is) nem családtagokat, “csak” idegeneket falnak föl.
c/ szimbolikussá vált: az elnyeletés halálra kiterjesztődő, majd főként ott rögzülő, szimbolikus értelmet kezdett nyerni: a halál szinonímája lett.
d/ ez a pszichés stuktúrának ezek a felfalatástól való elementáris félelmet a halálba oldó tartalmai alapozhatták meg azokat a még szimbolikusabb értelmeket, amelyeket Erich Neumann a Rettenetes anya atribúrumaiként azonosít. Ennek legalább három rétegét érdemes megkülönböztetni:
1/ A Gaia, a föld mítoszában megszülető, enyhítetten, de kannibalisztikus réteget.
2/ Az erre talán épp /Hekaté alakjával ráépülő halálistennő rétegét.
3/ Az előbbi kettőből kiépülő, csak napjainkban, főként a már említett Erich Neumann munkásságával tudatosuló réteget, ahol az anya már nem közvetlenül az életet, csak az annak folytatásához szükséges önállóságot “falja föl/nem engedi megszületni”.

2009. 02. 07. A tudatosodás (ki)alakulása IV/6/b: elakadásunk okai I.: ha abból indulunk ki, amit Karybdisz alakjánál felvetettem, hogy a mitikus lényekben (és amit másutt is felvetettem, hogy közös, és “elemi”) tapasztalataink összegződtek, jóval érthetőbbé válik Karybdisz mirevalósága. Tengerrel, és a tengeri élettel kapcsolatos tapasztalatok sűrűsödhettek alakjába, de tudjuk, hogy ezek a tapasztalatok olyan általános érvényűek voltak és maradtak, hogy nemcsak költők beszélnek olykor életünk hajójáról, hanem mi magunk is.
És életünk hajójáról beszélve (de akár csak magunkban gondolkodva a történéseken) nem összegződik-e számtalanszor olyanformán a fontolás tárgyát képező tapasztalat, hogy nemcsak hogy jó szelünk nincs, de hiába “gályázunk“. Életünk hajója nem halad. Sőt, úgy megfeneklett, mintha eltűnt volna alóla a “víz”. Nincs-e nekünk magunknak is elemi tapasztalatunk a tengert szürcsölő Karybdiszről?!
Talán van, de mire megyünk vele? - adódik rögtön a kérdés.
Sokra nem, de annál többre, mintha gondjainkért a főnökünket/feleségünket átkoznánk és hibáztatnánk, vagy éppen ha van, - és nincsenek minket feljelenthető tanúk jelen - a macskánkat rugdosnánk. Így legalább nem rontjuk tovább saját, egyébként sem könnyű helyzetünket.
Még jobb, ha megismerjük, ha nem is Karybdiszt magát, de legalább annyira a szokását, hogy tudjuk, mikor szívja el, és mikor köpi olyan bőséggel a vizet, hogy annak örvényei megint csak életünk hajóját fenyegetheti.
A legjobb lenne persze szövetséget kötni vele, de legalább jóindulatát elnyerni. Ennek azonban legalább két akadálya van: nem tudjuk hol, és főként hogyan keressük. És végül a legnehezebb: ehhez nekünk magunknak is rengeteget kellene változnunk, ami bár a gondok oszlatásánál is jól jöhetne, de a lehető legnehezebb. Akkor már inkább a macska.

Utódaik:

13/a Dionyszosz
13/b Héraklész: A gigászokkal vívott harcban megöli Alkyoneusz gigászt.
A gigászokkal vívott harcban Héraval együtt végez.
Amikor biukáit elrabolja megöli a Szkyllát.
Porphyrión gigász-szal.

A gigászokkal vívott harcban Apollónnal együtt végez Ephialtész gigász-szal.

A tudatosodás (ki)alakulása IV/a a fém erejével párhuzamosan mintha a hatalom célszerűsödnék. A mítosz úgy emlékszik, hogy az első főistent sarlóval herélte ki fia, Kronosz titán. A második főistenváltás azonban már vértelenül történt. Zeusznak elég volt elkábítania Kronoszt.
Uranosszal fia Kronosz még (akár) nyomban születése után (ha nem is végez, de mint főhatalommal) leszámol. Zeusznak, hogy ha másként is, de ugyanazt tegye apjával, Kronosszal, előbb fel kell cseperednie. Talán az idő egyik első észrevétele, amely talán csak visszfénye az utódokra eső fokozott figyelemnek. (És talán nemcsak potenciális táplálékként.)

2008. 12. 07. V. Titánok és istenek harca, valamint utórezgéseik: Kronosz letaszítása után a régi és az új istenek harcának az vetett véget, hogy Gaia tanácsára az újak fölhozták Hekatonkheireket, akik szabadságukért cserébe az újakat támogatták, és eldöntték a harcot, a vesztes titánokat a föld mélyén levő ércfallal körülvett Tartaroszba zárták, és azóta a föld és a tenger gyökerei alatt őrzik őket, és Poszeidón rájuk borított érckapuját.
Azonban egyes varinsok szerint Tartarosztól Gaia (más variánsok szerint férfi közreműködése nélkül Héra) megszülte a hegyeknél hatalmasabb, száz fejű ember testű, óriáskgyó lábú, tűzokádó Typhón (Typhaón, Typhós) sárkányt, aki Zeuszra támadt, kivágta inait, és az inakkal egy nősténysárkány, Delphyné őrizetére bízta, akitől Hermész és Aigipán lopják el az inakat, és az újra megerősödő Zeusz a sosrsitennők, a Moirák segítségével, akik “csak egy napra” nevű gyümölccsel etetik meg, legyőzi és Etna alá zárja a sárkányt.
2008. 12. 07. A tudatosodás (ki)alakulása V: mintha a már megfigyelt kibővülő ismétlődésnek is eredménye lenne, hogy az apa fiú háborúság immár nemzedékek, apák és fiúk harcaként ismétlődik.
A győztes fiúk visszanyúlnak a legyőzött nemzedékek segítségéért. Ez talán a nagyszülők lélektani szerepét jelzi, mely ezek szerint (a leválásban?) nehezen nélkülözhető.
Az ínkivágás is, és Typhón sárkány története is talán azt is mutaja, hogy egy(-egy?) új fejlődési szakasznak megefelelő struktúra erőtlen, és csak mintegy a kialakulásához vezető folyamat megismétlődése után veszi át a funkciókat.
V/1 Harc a gigászokkal
Uranoszgyermekei, a titánok után utódai, a gigászok bocsátkoztak harcba az új istenekkel, harcukban őket támogatta Gaia, és talán a száz karú III/2. Hekatonkheirek.
Zeuszt küzdelmében testvérei mellett gyermekei is segtették. A jóslat szerint Zeusz halandó anyától született gyermekei, Dionysos és Héraklész ellen egyetlen ellenszer létezett, egy varázsfű. Gaia keresni kezdte a füvet, azonban Zeusz megtiltotta a Napnak, a Holdnak és a Hajnalnak, hogy világítsanak. A harc további részleteit az egyes III/4/b/2 Gigászoknál részletezem.
A tudatosodás (ki)alakulása V/1

VI. További, Olympos-előtti istenségek:

A tudatosodás (ki)alakulása VI

Aigipán : Pán, akinek kecske (aix) aspektusa hangsúlyozott Hermész-szel együtt visszallopja Zeusz inait Typhón sárkánytól. Gyaníthatóan Typhón rokona és elárulója.
A tudatosodás (ki)alakulása VI/1:

(Pallasz) Athéné: a gigászokkal vívott harcban megnyúzta Pallasz gigászt, s bőréből pajzsot és vértet készített magának, innen az istennő előneve. Értelméről bővebben.
A gigászokkal vívott harcban miként apja Typhón (Typhaón, Typhós) sárkányra, az Etnát zúdította Enkeladosz gigászra.

Diké

Hermész:
Aigipánnal együtt visszallopja Zeusz inait Typhón sárkánytól.

Marsyas szatír

Medusza

Perszephoné: az alvilág királynője, az egyik mítoszvariáns szerint Zeusz és Styx lánya.

Admétosz: Apollón barátja, aki leitatta a Moirákat, a sorsistennőket , hogy megmentse őt a halála napjától.

Althaia: Oineusz király felesége, aki kikapja a tűzből az égő fát, amikor Atroposz azt jövendöli, hogy fia, Meleagrosz csak addig él, amíg a fa el nem ég.

Agamemnón

Médeia:

Meleagrosz: Oineusz király és Althaia gyermeke.

Oineusz király: Althaia férje, gyermekük Meleagrosz.

Perszeusz:

Trójai háború:

Betűrendes mutató:
Admété
Admétosz
Agamemnón
Aigipán
Aithér, az égi fényesség
Akaszté
Alkyoneusz gigász
Althaia
Amphirón
Apaté, az ámítás
Apollón
Aphrodité
Artemisz
Argész kyklopsz
Aszia
Asztraiosz
Atroposz moira
(Pallasz) Athéné
Bia
Briareosz
Brontész kyklopsz
Delphyné nősténysárkány
Démétér
Diké
Dióné
Dionysos
Dórisz
Enkeladosz gigász
Ephialtész gigász
Erebosz, a sötét
Erisz, a viszály
Erinysek
Erósz
Éósz, a Hajnal
Eudóra
Európa
Eurybia
Eurynomé
Élektra, Ókeánosz titán lánya
Gaia, a föld
Galaxaura
Gérasz, az öregség
Gigászok
Gyész
Hádész
Hekaté
Hekatonkheirek
Hermész
Heszperiszek
Hesztia
Héliosz, a Nap
Hémera, a nappal
Héra
Héraklész
Hippó
Hyperión titán
Hypnosz, az alvás, az álmok
Ianeira
Ianthé
Iapetosz titán
Idya
Kalliroé
Kalypsó
Karybdisz
Kerkéisz
Kér, a halál
Kétó
Kháosz
Khryszéisz
Klóthó moira
Klymené
Klytia
Koiosz titán
Kottosz
(Kőrisfa) nimfák
Krataiisz
Kratosz
Kriosz titán
Kronosz titán
Kyklopszok
Lamia
Lakheszisz moira
Létó
Medu(s)za
Meleagrosz
Meneszthó
Médeia
Méloboszisz
Métisz
Mnémoszyné titánnő
Moirák, a sorsistennők
Morosz, a halál
Mómosz, a gáncs
Nemeszisz
Néreusz
Niké
Nyx, az éj
Oineusz király
Ókeánosz titán
Ókyroé
Oizisz, a siralom
Pallasz gigász
Paszithoé
Peithó
Perszephoné
Perszeisz
Perszeusz
Perszész
Petrai
Pléxaura
Plutó
Polydóra
Pontosz, a tenger
Porphyrión gigász
Poszeidón
Prymnó
Phoibé titánnő
Philotész, a szeretkezés
Phorkysz
Rhea titánnő
Rhodeia
Styx
Szelené, a Hold
Szkylla
Szteropész kyklopsz
Tartarosz
Telesztó
Titánok
Thanatosz, a halál
Thaumasz
Theia titánnő
Thetisz titánnő
Themisz titánnő
IV/25 Thoé
Tykhé
Typhón (Typhaón, Typhós) sárkány
Urania
Uranosz, az ég
Xanthé
Zeusz
Zeuxó
Zélosz

2009. 01. 23. Polipkaros moche fejdísz
A Peruban, a Limai Nemzeti Múzeumban őrzik egy moche nagyúr (mintegy másfélezer éves) polipkaros fejdíszét (aminek az ott őrzött nyolc karos mellett van 12 karos változata is, ami nyilván nem ugyanzé a főnöké lehetett).
A medusafővel való hasonlósága - ha eltérő mértékben is, de - szembeötlő.
Figyelemreméltó, hogy az európai antikvitásban Perszeusz új, olymposzi istene (Pallasz) Athéné segítségével legyőzte a szörnyet. Ott pedig, ahol ez nem történt/nem történik meg, a szörny győzedelmeskedett, és ezáltal uralkodott/uralkodik. (A vele való azonosulás volt/lehetett talán a mochéknál a hatalom(gyakorlás) (egyik) forrása.)
Ennek fényében még figyelemreméltóbb az un. Agamemnón maszk, amely Athénban látható. Úgy tűnik a szörnyeken, az egyszerűbb lélektani struktúrák rögzítésén át vezet talán út - halotti maszkként rögzülő önmagunkhoz. Pontosabban és először önmagunk uralkodó formakénti megtalálásához.
Ha így van, akkor szinte megható, az un. Agamemnón maszk kicsinysége, szinte ügyetlensége, és törékenysége: szinte esetleges, sérülékeny volta.

A tudatosodás kialakulása: néppé szerveződés, néppé válás: ha pedig a föntebb a mochékkal kezdett sorba Egyiptomot is beillesztjük, akkor az általunk primitívnek tartottól egy a görögököz (és tovább) vezető sort kapunk, amely a mítikus attribútumok kifejezésétől azok csökkenésén át a saját, az emberi arc leképeződéséhez vezet. Ennek a sornak a szobrászattal kapcsolatos esetleges relevanciája is figyelemre méltó, mert -legalább! - Egyiptommal kapcsolatban azt tapasztaltam, és az a meggyőződésem, hogy az adott - utólag általunk primitívnek, illetve (a görögök esetében) (művészeti szempontból) (szinte)tökéletesnek tekintett, valamint a kettő közötti (például nagyjából Egyiptommal azonosítható) (mitológiai?) kereteken belül a szobrászat változásai nagyjából ugyanannak az útnak nagyjából ugyanazokat az állomásait járták és járják végig (és örökítették és örökítik meg). Az adott kereteken belül! Tehát egymástól jól elkülöníthető, de mégis egymásnak kölcsönösen megfeleltethető módon (és nagyjából a tudatosodás állomásainak megfelelő, de annak eltérő mértékének is megfeleltethető módon. Mintegy a szobrászat vonatkozásában is igaznak tűnik a mítoszokra, amit Nietzsche általánosságban írt a bilincsben táncolásról. A szobrászat vonatkozásában ez úgy értelmezhető esetleg, hogy a mítoszok valóban korlátozzák, - máig látható módon - mintegy le- és megbilincselik a szobrok alkotóit. Azonban bilincsek nélkül nincs tánc, csak a régi bilincseiktől megszabadultak örömteli ugrálása, ami nem rendeződik “tánc”-cá).
Mindebből az (is) sejthető (talán), hogy meglehetősen véletlenszerű, hogy egy(-egy) kialakuló hiedelemvilág mikor válik (egy adott közösségen belül, mely épp ezltal válik emberek halmazából olyan közösséggé, mely egy-egy nép forrásává lehet) általánossá, a tudatosodás melyik fázisa dermed (mitikus) kánonná (mítoszrendszerré). A kánontól való eltérés amennyire figyelemre méltó, annyiban a tudatosodás állomásainak feleltethető meg, de a kánon kialakulása után az eltérés már nem kollektív, hanem individuális, amelyet a közösség elismerésével jutalmazhat is, de büntetése által tilthat is.
Valószínűleg egy-egy hiedelemvilág (a tudatosodás egyik állomásának) általánossá válása (elfogadásával történő elismerése) lehet az a pont, amelyet a néppé szerveződés/válás kiindulási pontjának, origójának célszerű tekinteni.

2009. 16. Artúrság: láttam régen egy kisfilmet, amelyben tudós történészek nyilatkoztak arról, hogy az Artúr alakját övező monda különböző elemei, az egyese események melyik valóságos király történetének feleltethetőek meg többé-kevésbé. Arra a következtetésre jutottak, hogy bár többen is hasonló módon éltek, de maga Artúr nem élt. Nem volt valóságos személy. Igazuk is volt, meg nem kis volt igazuk, mint az a rossz kérdésekre adható válaszokkal is, és így a válaszolókkal is általában is történni szokott.
Mert nem az a kérdés, hogy Artúr élt-e, hanem a jó kérdésre az a helyes válasz, hogy Artúr, mint más földi halandók is, valóban megszületett, csak másképpen, mint ahogyan a legtöbben születtek és születnek.
Nem úgy született, mint a föntebb tárgyalt, és tárgyalandó, szintén ma is elven mítikus lények, de hozzájuk inkább hasonló módon. Azzal a nem elhanyagolható különbséggel, hogy akkor, amikor Artúr született, már volt idő. Nem utolsó sorban annak köszönhetően, hogy rendelkeztünk azokkal a pszichés struktúrákkal (bár akkoriban is sokkal inkább ők rendelkeztek velünk, semmint fordítva, ahogy manapság magunkról tévhisszük), amelyek ezekkel a föntebb tárgyalt, és tárgyalandó mítikus lényekkel jöttek (és születtek meg. Még) nem a világra, mert az, amit világnak nevezünk - bennünk működve - általuk lett lesz, és áll fenn jelenleg.
Artúrban már inkább azok a tapsztalatok összegződtek, minden (nemcsak) királytükörnél (de vezetéselméleti kézikönyvnél és tanulmánynál) sokkal (sőt összehasonlíthatatlanul) reálisabban, amelyek addigra nemcsak felhalmozódtak, de Artúr alakjában máig felülmúlhatatlan/vagy csak nehezen felülmúlható módon lettek elevenné. Régen csak királyok (ma vezetők) tükreiktől (ma ostoba kézikönyvektől) vezetve (és okosítva) felülmúlni akarják Artúrt, de épp ezáltal maradnak alatta, mert eltitkolni akarják arturságukat, vélt esendőségüket. Azt, ami Artúrt Artúrrá, és ezáltal örökre láthatóvá, ás így csak megközelíthetővé, ám ezzel felülmúlhatatlanná tette. Önmaguk helyett mintegy hatalmukat igyekeznek (meg)mutatni, ami azonban épp ezáltal lesz személytelenné, és őket elhagyva másokra száll.
A hatalom ugyanis láthatatlan, miként a tükör, melynek csak csillogása látható, és mindazok, akik elékerülnek. Ki legerősebbként, ki a legszentebbként, ki a legbölcsebbként, ki pedig királyként. (Nem azért, mert ő a legbölcsebb, a legszentebb, vagy a legerősebb. Ő csak király: a király.)

Röviden, és visszakapcsolva némileg a gondolatmenet egészéhez: Artúr attól mítikus, és attól valóságosabb azoknál, akiket földibb anya szült, hogy a rendelkezésünkre álló hasonló történetek közül (”megtörténtétől” függetlenül) az övé felel meg az emberi valóságra/nyomorúságra vonatkozó tapasztalatainknak. Nem próbálták - mint a legsikeresebben XIV Lajosba - belegyúrni mindazokat a humán javakat, amelyek jók lennének, ha meglennének az uralkodáshoz, de amelyeknek éppenhogy a hiánya, és főként a hiány mértéke különbözteti meg egyik - Artúr kivételével - hazug hülyét a másiktól.

Az alábbi kommentek közül az első három egy előző bejegyzéshez érkezett.

szerda, március 15, 2000 05:04