Hanem
Az eddig a blogon folytatottak közül (számomra) az egyik legtermékenyebb beszélgetés második (főként meditációval foglalkozó) szakasza lezárult.
A harmadik szakasznak három ok miatt nyitok új felületet:
1/ Az előző meditációval foglalkozó bejegyzésnél található harminckét (és nem rövid) komment az áttekinthetőség határát feszegeti.
2/ Egyébként is, (pláne vadonat)új téma, új felület.
3/ Kisebb részben kerülni szeretném, hogy azok is belekotyogjanak, akiknek a meditációról nincs tapasztalatuk, csak gőz kavarog a fejükben.
Nagyobb részében azonban azt igyekszem elkerülni, hogy a gőz nyomásának a növekedéséhez hozzájáruljak. Tehát az ezen a linken át elérhető, a “Hanem”-mel 
foglalkozó felülethez a megszokott eljárással szemben (miszerint bárhová bármiről kommentet írnak és jelszót kérnek) csak az erre a felületre írt a meditációról szerzett tapasztalatokról írt kommenttel lehet jelszóhoz jutni (és bekapcsolódni az ezen a linken át elérhető, most éppen még el sem kezdődött beszélgetésbe).
július 4th, 2010 | 07:47
Alexandrának (30):
Ha valaki úgy írja le az állapotát (és ezzel úgy dönt),
hogy szerelemes: (a leírás következtében) megváltozik a (főként társas) viselkedése:
a/ arra irányul, hogy hogy az azzal töltött időt, akibe szerelmes maximalizálja, ennek következtében vagy (siker esetén):
b/1 (egy duál uniós regresszió következményeire emlékeztető módon) átalakulnak a társasviszonyai, vagy (ennek kudarc esetén rövidebb hosszabb ideig)
b/2 a (bipoláris) depresszióra emlékeztető tüneteket viselkedést produkál (ha, akkor agresszívba hajló mániás szakaszokkal), ami (ritkán, de olykor a pszichotikus viselkedés jellemzői irányába változik: zaklatás, olykor-olykor gyilkosság)
Innen folytatom, de inkább itt, a szerelemről szóló felületen.
július 2nd, 2010 | 20:18
Értem a kamaszkori szerelemhatár gondolatodat. Valóban igaz, amit írsz.
A hablatyolások referenciáiról nem tudok mit írni. Nyilván a hablatyolók EEG képe egy nagy H, nem alfa.
július 1st, 2010 | 08:55
Alexandrának (27):
Jaj dehogy (illetve nagyon körülményesen fejezem ki magam)!
Abból indulok ki, hogy az állapotleírásnak mondjuk a XVI. században annak, hogy valaki “boszorkány” (vagy később annak, hogy ugyanazt a gondolati állapotot/meggyőződést kálvinistaként, vagy janzenistaként írták és írta le önmagáról valaki) magát az állapotot is alaposan megváltoztató következményei voltak, ahogyan ma is jelentős különbséget okoz, hogy valakit (és valaki önmagát) mélyen vallásosként, vagy vallási tébolytól szenvedőként írja-e le. Erre, és csak ilyesmire gondoltam elsődlegesen, és mellesleg vetettem fel ennek természettudományosabb analógiáját, és a kettő közös eredetének a lehetőségét.
Amiként, hogy másik témánkkal is összekapcsoljam, ha még emlékszel kamaszkorod kezdeti szakaszára, vagy kamaszokkal beszélgetve tapasztalhatod, hogy a szerelmes/nem szerelmes állapot (határának) megtalálása is eleinte probléma, és ebben az időszakban jelentősen meghatározza a viselkedést, hogy az ember a határ melyik oldalán levőnek tekinti/írja le önmagát.
Nyelvfilozófiát össze lehet rá ütni, de minek? Előbb inkább egy fából vaskarikát, az szórakoztatóbb, amiként majdnem paradoxonod is, aminek majdnem eleganciája csorbul ugyan (ha az eleganciának van éle, vagy mint a korsónak pereme), de formája stabilabbá válik, ha úgy mondjuk, egy kijelentés helyének (igazságtól való távolságának vélt tudása, azaz) ismeretének mértékében válik ismeretlenné (és kiszámíthatatlanná) a kijelentés “sebessége” (megváltozásának valószínűsége, és a változás iránya). Még az is lehet, hogy a kettő szorzata állandó, sőt az is hogy ez h-val jelölhető. (Még ha ez a h nem is feltétlenül a Planck állandót, hanem a hülyeséget jelöli.)
Nekem tetszik amit állítasz, és makacsul védesz! Van EEG-vel is kimutatható módon alvás, mély alvás, és nem alvás állapot, és ennyi. Nem engem kell meggyőznöd, hanem azokat, akik a nem alváson belül mindenféle módosult tudatállapotról, sőt még érzettorzulásról is képesek hablatyolni. Sőt, én ebben a kérdésben Nálad jóval toleránsabb vagyok, mert (igaz, csak elvileg) megengedem, hogy ezek a hablatyolások, pontosabban azok vélt/valós referenciái rendezhetőek.
A fejezeteket vagy megírom, vagy nem.
június 30th, 2010 | 07:50
Klárának (26):
Érezd jól magad! - bár az is megérne egy misét, miért pont ott érzed jól magad, és főként az, hogyan, és miért kerültél éppen oda, hogy a véletlenek miként alakultak és alakították úgy a sorsod, hogy ez két hónap ott és így sodródott - illetve épp sodródik - a sorsfonaladba.
Majdnem ugyanazt mondjuk és látjuk egyébként - csak szinte fordítva. Te ezt írod a “nyitottság is terhelt, a normától való eltérést nem könnyű odahagyni“, és ezt: “mi a foglalkozók próbáljuk minél inkább fenntartani azt a formát, amit a civilizált világban az emberi élethez méltónak gondolunk“.
Álláspontom szerint a normától való eltérést ugyan valóban nehéz odahagyni, de ez a Te problémád, a foglalkozóknak a foglalkozás “eredményét” behatároló problémája. Akikkel foglalkoztok azoknak ugyanis nem a normák odahagyása okoz problémát, hanem számtalan problémájuk adódik és éppen abból, hogy ezek a normák számukra nem adottak, Ti pedig -mint írod - “fenntartani” próbáljátok “azt a formát, amit a civilizált világban az emberi élethez méltónak” gondoltok.
ennek során időnként olyan kommunikációs finomságokba ütköztök, “ami nem gyakori a kinti életben sem”). 
Másrészt civilizáljátok őket (akikkel foglalkoztok), azaz próbáljátok megtanítani, rávezetni őket ezekre a normákra és ezek betartására.
az elméjük működése, vagy (részben vagy éppen egészében ennek következtében) a normarendszert elsajátító apparátust is működtető működésük, azaz) a viselkedésük (is) (abban az értelemben biztosan) nem normális (hogy nem az általunk elvárt/elsajátíttatni akart normáknak megfelelő).
Tekintsük egy pillanatra a formát normarendszernek (normák, és normavariánsok struktúrájának), ekkor letagadhatatlanul és kettős értelemben is civilizátori funkciót teljesítetek(nemcsak ti, általában a foglalkozók). Egyrészt fenntartjátok a normarendszereteket (noha
És ez nem (csak korlátozott eredménnyel) megy.
Kicsit (ha nem is ugyanaz, de) hasonló a helyzet(etek), mint amilyenben a conquistadorok, és főként az őket kísérő misszionáriusok voltak.
Lássuk azonban most a “bennszülötteket”!
Nyilvánvalóan két alap, és egy köztes csoportba sorolhatóak. Azokra az értelmi akadályozottakra, akiknek kezdettől (általában biológiai/fiziológiai okokkal magyarázható módon) nem megy a normarendszer elsajátítása, mert az elsajátító apparátusuk (azaz agyuk) sérült(en, hiányosan alakul ki, vagy később az apparátusuk is) fizikailag is (meg)sérült.
A másik alapcsoportba azok sorolhatóak és sorolandóak, akiknek a normarendszer elsajátítása nem okoz problémát (sőt, akár sőt!), azonban és egyszer csak úgy kezdenek viselkedni, hogy onnantól kezdve a normáknak megfelelő viselkedés csak (pszichológus segítségével és/vagy) gyógyszeres segítséggel lehetséges számukra, ha egyáltalán. Természetesen ezekben az esetekben is feltételezhetjük (és gyakran okkal) az elsajátító apparátus sérülését (annak kezdettől hibás voltát), azonban ha csak ezt tételezzük fel, akkor a kulturális különbségeket is pszichiátriai (és ezen az úton a legtöbbször genetikai) problémává redukáljuk (ami több mint kevéssé szerencsés).
Tehát a továbbiakban azokat is bennszülötteknek nevezem és tekintem, akiknek a normarendszer elsajátító apparátusuk ép, azonban a működése (ás ennek következtében a működésük, azaz a vi8selkedésük) ennek ellenére sem a normarendszernek megfelelő.
Szándékosan hagytam nyitva, hogy a normarendszer elsajátító apparátusuk, azaz
Ha az (elsajátító) apparátus (azaz az elméjük) jó és hibátlan, azonban a működés nem megfelelő, akkor az apparátus és a működés beállítási problémáira kell gondolnunk (és az esetek legalább egy részénél ezt kell feltételeznünk), ha a kulturális (és vallási!) különbségeket nem (akarjuk fiziológiaiként is manifesztálódó, feltehetően genetikai eredetű okokra visszavezethető) pszichiátriai különbségnek tekinteni (”annyira beteg, hogy nem hajlandó disznóhúst enni, pedig milyen finom! - és így tovább alapon).
Nem minden mentális gonddal küszködőről állítom tehát, de azt állítom, hogy vannak közöttük olyanok, akiknek a normától eltérő (”nem normális”) viselkedése (nem gyári/”gyártási hiba”, hanem) csak (az akár hibátlan mentális apparátus) rossz beállít(ód)ás(ának a) következménye.
És nem abban az értelemben, hogy a “szerkezet” nem működik, tehát (a fenti, és azért fölösleges szócsépléstől függetlenül, így is, úgy is) meg kell javítani, hanem abban az értelemben, hogy a megszokotthoz/elvárthoz képest másként működik. Ahhoz hasonlóan, ahogyan különbség van aközött, hogy egy óra leáll, és nem működik, illetve aközött, hogy működik, de másként (késik, vagy siet). Ahhoz hasonlóan, de egy nagyon jelentős különbséggel!
A(z időszámításuk, és a napok kezdetét kivéve a) különböző kultúrák az időre, és annak mérésére és mértékére vonatkozó elképzeléseiket (a napi viselkedés koordinálásához mindenképpen elégséges mértékben) összehangolták. Ez mára többé-kevésbé kultúra (ha a karom fölötti, ha akarom kívüli). Ezzel ellentétben a kultúrák között azonban messzemenően nem összehangolt, hogy hol húzódik a “normális”, a (a kulturált, illetve kultúrán kívüliként tiltott, a nem) megengedett viselkedés határa, hogy mik az ennek határát kijelölő és meghatározó érvényes normák (hiszen épp a normák eltérő volta lapján különböznek és megkülönböztethetőek a különböző kultúrák). (Sőt álláspontom szerint éppen hogy ennek a határnak az eltérő volta okán különböznek/vannak egymástól eltérő kultúrák.)
Természetesen nem azt állítom, hogy a mentális betegek(ként kezelteknek) egy része másik kultúrához tartozik.
Állítom viszont, hogy problémájuk kulturális/szocializációs problémaként érthető és megközelíthető, pszichológiai/pszichiátria problémaként olykor enyhíthető, de (inkább csak szinten tartható, és) a probléma súlyával nagyjából azonos mértékben nem annyira a normarendszert elsajátító (mentális) apparátust korrekciója, semmint annak legyöngítése/szedálása által (támogatott módokon).
Állítom továbbá és főként, hogy az eltérő szocializáció során (a szocializáció eltérésének mértékében végül) kulturálisként rögzülő különbségek (a másság) megközelítése és megértése vagy semmitmondó, vagy kultúrán kívüli.
Abban az értelemben kultúrán kívüli, hogy a megközelítés és a megértés is a kulturális különbségek alapjára vonatkozik, és ezeket a különbségeket vagy változatlanul hagyja (és ezáltal a különbségeket fenntartja, rosszabb esetben megközelítését is és megértését is hitvitává zülleszti, és ezzel a különbségeket kiélezi/elmélyíti), vagy - szerencsés esetekben - módosítja azokat.
Azonban mivel a megértés is és megközelítés is individuális, a módosítás csak annak mások (a kultúrához tartozók) által történő elfogadás által valósulhat meg, tehát a módosító megközelítés/megértés kultúrán kívüliként jön létre, és keletkezését tekintve (keletkezése/kialakulása pillanatában) az (mármint kultúrán kívüli).
A mentális betegekként (nem feltétlenül, és általában nem orosi/pszichológiai értelemben) kezeltek egy részének helyzete tehát a más kultúrákban felnőttek, és ezáltal ahhoz tartozóvá szocializálódottak helyzetével azonos, és csak abban a tekintetben tér el, hogy kultúrájuk egyszemélyes, tehát a különbség nem kulturálisként, hanem individuális különbségként jelenik meg. Az olykor elkerülhetetlen (sőt a legtöbbször és főként kezdetben áldásos hatású pszichiátriai/pszichológiai megközelítésüknek) azonban egy idő után (a kezelés kezdeti sikereit követően) az az ára, hogy a normarendszer működésének (szükségszerű pontatlanságából is eredő) zavarait nemhogy nem korrigáljuk, hanem a hibákat/torzulásokat mutató tükröket, ha nem is törjük feltétlenül össze, de a kép torz voltát a tükör hajlítgatásával próbáljuk (elég reménytelen, és főként szerencsétlen módon) korrigálni.
Megengedem, hogy nem valamennyi, de jó néhány pszichológiai/pszichiátriai problémával küzdő abban az értelemben csakugyan bennszülött, hogy nem általában egy elsajátítandó normarendszerbe, és nem is annak az elsajátítását garantáló standardok közé, hanem a normarendszer valamelyik variánsába, és egy ennek a variánsnak megfelelő családi standardba születik (ebbe a variánsba bennszülött), és ezek a variánsok vagy kompatibilisek egymással, vagy nem.
Állítom továbbá, hogy a kulturális “bennszülötteket” a “valódi”, a pszichológiai/pszichiátriai betegektől elválasztó határ legalább annyira közös, a normákra, és főként a normák kialakulására és működésére vonatkozó ismereteinknek a függvénye, semmint gyógyítható, vagy épp gyógyíthatatlan betegség következménye, amiként a gyógyítható/gyógyíthatatlan határ is hasonló módon nemcsak és nem annyira létezik, semmint ugyanennek függvényében konstruálódik.
Most azt is megkockáztatom, aminek kifejtéséhez egy előző, szintén Neked írt válaszomban (akkor más úton) nem jutottam el: a normáink (örök) pontatlanságának/kimunkálatlanságának egyik jelenlegi következménye a családi mintákban (szülői szerepmintaként) inkább átadódó (atavisztikus/archaikus) főnök szerep szétválasztatlansága a jóval később kialakuló (és először a politikusoknál manifesztálódó) vezető szerepétől. A két szerep és főként a némiképp eltérő funkciók tisztázatlansága rengeteg működési zavarnak a forrása, amiknek megoldására egy, enyhítésére két út van: a/ a szerepek (bennszülöttekkel folytatott beszélgetések tapasztalatait felhasználó) tisztázása, illetve a (két hasonló szerepkör főnök/vezető szétválasztatlanságából, tisztázatlanságából is adódó) szerepzavar következményeinek a bennszülött beosztottak szedálásával való elviselhetővé tétele.
június 30th, 2010 | 06:43
Erik, értem én, hogy a természettudományból indulsz, de szerintem ez erre nem alkalmazható. Ha Heisenberggel gondolkodunk, akkor valami olyasmi jönne ki, hogy:
‘Úristen, szerelmes vagyok!’ És akkor ettől mindjárt nem is.
De hát ez sem biztos, tévedhetek. Ha azt mondom, tévedek, igazam van? Na ez persze csak játék, de lehetne erre valami nyelvfilozófiát összeütni. Ha össze nem ütött valaki már.
Nekem egyébként továbbra is az a bajom, hogy úgy gondolom, amihez nincs EEG alfahullámos kép, az nem tér el bizonyítottan az agy hétköznapi működésétől. És akkor nekem a szerelem továbbra sem … De itt már voltunk, és nem tudom ennél ügyesebben kifejezni magam.
A fejezetekből mi lesz?
június 30th, 2010 | 00:28
Pár napja vagyok csak egy fogyatékosokkal(mentális betegek) foglalkozó helyen. Kicsit máshogyan hatnak most Erik gondolatai a fuzzyról. Ma este tudtam csak elolvasni, amit írtatok. Közelről nézve, próbáltam arra gondolni, amit Erik ír, hogy a normától egyrészt eltérőek, de másik irányban talán gazdagabban kiterjedőek (ha lazán idézem is) Igen ezt tapasztalom, de a másik irányú nyitottság is terhelt, a normától való eltérést nem könnyű odahagyni. Bár éppen ma egy fiatalember olyan finomságot tanúsított a kommunikációnkban, ami nem gyakori a kinti életben sem.Skóciában(legalább is ebben a közösségben) egészen máshogyan foglalkoznak ezekkel az emberekkel. Nagyszerű ezt megtapasztalni, hogy így is lehetséges. Együtt élünk és együtt dolgozunk.
Ebben a külvilágtól elzárt társadalomban a terápia része a való világ viszonylagos leképezése. Van mégis egy határ, ha fuzzy is, amin átpillantunk egymás világába, s mégis mi a foglalkozók próbáljuk minél inkább fenntartani azt a formát, amit a civilizált világban az emberi élethez méltónak gondolunk. Ők több-kevesebb sikerrel kapcsolódnak ehhez. Igyekszem majd követni a beszélgetéseket, de időm rendkívül kevés lesz az elkövetkező 2 hónapban.
június 29th, 2010 | 10:23
Alexandrának (23):
Pontosítok:
Az állapotleírás (különösen a az önállapot leírása) módosítja az állapotot.Ha csekély mértékben is, de vagy eltéríti, vagy elmélyíti. Példa az elsőre: X kezd az agyára menni Y-nak.
Példa a másodikra: észrevetted, hogy X-nek tetszik Y? (A leírás hatásának tudat, és ezáltal személyiségmódosító hatásának egy részét szokás talán stigmatizációnak nevezni).
Ugyanez önállapot leírásként:
Első eset: Y utál.
Második eset: szerelmes vagyok! (Az önleírás hatásának tudat, és ezáltal személyiségmódosító hatásának egy részét szokás talán megtérésnek nevezni.)
Köztes eset: nem vagyok normális/Úristen szerelmes lennék?
Eredeti szóhasználatom (az előző kommentemben) meglehetősen mesterkélt, részben eredendő, stiláris okokból, részben az ötlet természettudományos eredetű forrásának (a határozatlansági reláció) okán. Nem vagyok benne biztos, hogy nincs közös -inkább antropológiainak, semmint pszichológiainak nevezhető, “a priori” forrásuk.
Ha a(z átlagos, a köznapihoz képest) más (módosult) tudatállapot kritériumául az agyi tevékenység EEG-vel kimutatható megváltozását szabjuk, akkor, mint írtam, három állapotot tudunk biztosan elkülöníteni. Meg az idők végéig rendezgethetjük/értelmezhetjük az átmenetek (görbéit), de a szenvedélybetegektől kezdve a kényszereseken át a skizofrénekig szinte mindenkinek a görbéje innen lesz az álomhatáron, tehát (számomra helyeselhető módon) “normális”-nak látszik.
A más (módosult) tudatállapot szóösszetételt azonban és meglehetősen összehangoltan, ha nem is egzakt módon használjuk olyan esetekben is, amikor EEG-vel nem mutatható ki (és főleg nem szignifikáns) eltérés.
Felvetésed azt az ötletem galvanizálta életre, aminek csak a tartalomjegyzékként való felvetéséig jutottam el a regisztrált blogomon, de egy sort sem írtam azóta hozzá. (Egyszerűbb, ha idemásolom:
II. A rend jellege
II/1 Az álomképek rendje és rendetlensége
II/2 Az álmok rendje
II/3 Az álmok közös rendje: a mítoszok
II/4 A tudás mítosza és rendje
II/5 A művészet rendje
II/6 Az élet rendje és rendetlensége
III. A sors rendje)
Nem látok feszültséget a szerelem és a feszültségcsökkentés funkció között (már ha a/ a szerelem célját és eredményét, és b/ főként a szerelmet megkülönböztetjük annak következményeitől).
június 29th, 2010 | 09:20
Bognár Lászlónak (22): amikor elolvastam a kommented, megijedtem, hogy ekkora hülye lennék,
és azon kezdtem el gondolkodni, mitől és miért.
Aztán legalább az okát abban találtam meg, hogy amikor azt mondjuk, hogy valaki eszik, iszik, álmodik, akkor arról beszélünk, amit mindenki csinál, hogy valakivel az történik, ami minde4nkivel szokott. Az álomtevékenységgel (nem a legszerencsésebb módon!) azt akartam kifejezni, hogy amikor álmodik nemcsak az történik vele, ami mindenki mással, hanem egy kicsit más is, mert másként történik az egyik ember ezt álmodja, a másik azt, sőt még ugyanaz az ember is csak ritkán ugyanazt. Tehát (csak általában) az álomról beszélve sosem tehetjük szóvá/kerülhet szóba az, ami szerencsés esetben valakinek az álmáról beszélve termékeny módon kerül szóba.
Nem is az, hanem azok közül valamelyik kerülhet termékeny módon szóba, ami az általánosítás során elveszik, de talán nem szükségképpen.
Ne értsd félre, nem a bizonyítványom magyarázom, csakugyan nagyon hülyén, mesterkélten hülye kifejezést használva írtam, amit írtam, és amit helyes módon tettél szóvá.
június 29th, 2010 | 05:03
Erik, az első kiegészítést sajnos nem értem. Hogy az állapotleírás módosít? Na mindegy.
Nekem még mindig bajom van a szerelem idesorolásával. Lehet, sőt, hogy áttétel, de szerintem nem eredményez bizonyíthatóan a normális nappali agyműködéstől eltérő agyi frekvenciákat. Az legfeljebb a tenyérizzadás után jön. Igaz, ebben tévedhetek, nem ellenőriztem, voltak-e ilyen kutatások.
Persze, ez az egész szerelmi ügy számomra még mindig valahogyan kilóg. Pláne, ha funkcióként a feszültségek csökkentését találtuk ki.
június 28th, 2010 | 16:06
Lux Erik (19):
Álomtevékenység?
Hmmm. Akkor van étkezési tevékenység is?
június 28th, 2010 | 05:59
Alexandrának (20):
Egyrészt:
Miről is (beszélünk)? 
Másrészt:
Harmadrészt: Csakugyan!
Visszagondolva: (szinte) a meditációval kezdtük, és a más(sá módosított
módosult) tudatállapoton keresztül a szerelemről (és a beteljesülésről) való eszmecseréhez jutottunk.
erősen csapongó.
Ha így nézzük, nemcsak fuzzy,
Ha azonban még (egyelőre csak) egy kevéssel is, de továbbhaladunk,
és onnan tekintünk ismét vissza, nagyon hamar elérjük azt a pontot, ahol a kiemelt témák közül kettő visszahalványul (és picit módosul), egy viszont nemcsak kiemelt marad(t!) (valahogy így: meditáció ,tudatállapot, szerelemi (beteljesülés), hanem (mint fentebb látható 
a “más/módosult jelző felszívásával tudatállapottá) redukálódik, és redukált formájában (a tudatállapot) egy átrendeződés forrása!
világosan elkülöníthető az alvás(i állapot) a nem alvás( állapot)tól.
Épp Te vetetted fel, hogy még műszeresen is kimutatható módon (de anélkül is elég)
És ez már csak félig félfuzzy határ.
Látszólag nagyon nem idetartozik, és csak vicces, hogy épp holnap jelenik majd meg a határról/határtalanról még április 2-án írt bejegyzésem. Annyiban nemcsak vicces, hogy a szinkronicitás ugyan nem állt figyelmem középpontjában, de tudatosan figyelmem perifériáján megtartottam, és ennek - és természetesen egy véletlennek - köszönhetően előbb a szinkronitással kapcsolódott össze, majd (ezáltal a) formaalkotóként tűnt fel, de térjünk vissza az eredeti(bb) gondolatmenethez!
A műszeresen világosan, ám durván azonosítható alváshatár abban az értelemben (mintegy a félvezetőkként manifesztálódott gondolati mintának megfeleltetve) félfuzzy, hogy az ébrenlét felől nézve nem fuzzy, sőt az EEG világosan megmutatja, hogy melyik állapot nem tartozik, és melyik tartozik az alvásszakaszhoz, sőt az utóbbit hasonló világossággal tovább bontja.
Ezen abszolút egzakt és a legkevésbé sem fuzzy felosztás azonban olyan általános, hogy majdnem semmitmondó. Három csoportot hoz létre: a nem alvókat, az alvókat, és a mélyen alvókat, akikről ugyanezen az úton még az tudható meg, hogy nemcsak, nem elsősorban a térben, hanem főként az időben különíthetőek el. Különböző időpontokban vizsgálati személyek hol ebben, hol abban, hol pedig abban az állapotban vannak.
Így a különböző, és nem fuzzy határokkal (gondolatilag) elválasztható állapotok (nem alvó, alvó, mélyen alvó) mellett az állapotok határa ugyanakkor nemcsak hogy (a gondolatok gondolói számára) átjárhatónak tűnik, de olyannak, amin mindenki és naponta ismétlődő módon át is megy.
Oda (nem feltétlenül akarok, de) lehet eljutni ezen a gondolati úton, hogy a nem alvó állapotból (és pláne műszeres vizsgálattal) nézve három állapot van, és ha van is köztük (műszeresen is kimutatható) átmenet, ez olyan rövid és jelentéktelen, hogy nem tudunk vele mit kezdeni.
Ugyanakkor a három állapoton belül ( - nemcsak EEG vizsgálatra korlátozódó módon - műszeresen is kimutathatóan) nemcsak háromnál, hanem annál is jóval több egymástól világosan nemcsak megkülönböztethető, de el is különülő állapot van, mint ahány ember él (élt és élni fog) a földön. Nem feltétlenül akarok erre a pontra eljutni, miután tisztáztam a különbséget, mely a gondolat és gondolója közötti számtalan közül az előző bekezdésben felderengett, hogy a gondolat számára átjárhatatlanként/átmenet nélküliként mutatkozik az, amin a gondolkodó napi rendszerességnél is gyakrabb oda és vissza átkerül és jár. Mert a tisztázás nyilván módosítja az imént szinte csak ötletként fölvetettet, hogy az alvás és nem alvás egymástól különböző fázisainak további elkülönüléseiként (is) összegezhetőek/felfoghatóak individuális különbségeink.
Ez a fenti bekezdés kissé (alighanem) sűrűre sikeredhetett (majd tisztázzuk a most homályosnak tűnhető részleteit , ha lesz kedved hozzá,
most inkább folytatom): 
Ha abból indulunk ki, hogy három tudatállapot van (nem alvó, alvó, és azon belül egy álmodó), akkor ezeknek az állapotoknak annyi (egymással összetartozó és -függő) variánsa van, ahány ember. A szinte semmitmondó, mert jelenleg biztosan csak a három állapotot megkülönböztetni képes általánosság és azok (áttekinthetetlenül gazdag) konkrét variánsai (az egyes emberek) közötti közvetítő kategóriaként a funkció (a funkcionalitás kínálkozik, pontosabban) mutatkozik (számomra). Nagyjából úgy, ahogyan a feszültségcsökkentésben egyetértés közelbe is jutottunk, de három(-négy, vagy még több) kiegészítéssel:
1/ Az állapotok és főként azok (valószínűleg funkcionalitások mentén elkülöníthető/leírható) variánsai (és így maguk a funkciók is) nemcsak hogy változnak, de változásaik egyik fő(!)forrása maga az állapot( és funkció)leírás, tehát állapot és annak leírása között többször visszacsatolás van (Feltehetően a mítoszokkal kezdődően és mostanában éppen a társadalmi nyilvánosságra és/vagy a ligatúrára vonatkozó teóriákkal, valamint a csak részben ezekre vonatkozó ideológiákkal nem le-, hanem éppen most és nagyjából bezárólag).
2/ Az állapotok és a funkcionalitásokra vonatkozó (az ember mibenlétét és mire valóságát taglaló) leírások jelenleg épp (durván a múltszázad eleje óta) mindinkább pszichológiai megalapozottságúak. Mondjuk úgy, hogy a durván a XVIII. századdal kezdődően az addig vallásként megközelített általánosról a XX. századig tartó funkcionalitás centrikusságra való váltáson keresztül akkorra/mára mind variáns centrikusabbak (lettek, ami a teológia romjain kialakuló újkori filozófiában egzisztencializmusként jelentkezett/volt és maradt tetten érhető, de ennek előzményeként az akkor újjászülető pszichológiai újraalapozás szükségessége fenomenológiaként ezt megelőzően megszületett).
3/ A fentiekből (1/-2/) beszélgetésünk szempontjából egyelőre talán csak annyi fontos:
megközelített “szerelem” az áttétel(ek egyike)ként tárgyalható (és a leírások ezáltal legalább annyiban rendezhetőek, hogy az általad is említett tenyérizzadás nem az áttételképződésnek, a szerelemnek, hanem annak lenne tünete, hogy a feszültségek elérték azt a szintet, ami - kontextustól függően - vagy olyan áttételtípusként kényszeríti ki a csökkentést, amit szerelemnek szokás nevezni, vagy úgy, ahogyan azt felvetetted: szenvedélybetegségként. (Ha még van kedved, akár folytathatjuk innen, és főként erre koncentrálva.)
a felhalmozott leírástöredékek legalább annyiban rendezhetőnek tűnnek, hogy a valóban számtalan leírással (is)
(4/-n/ stb. stb.)
június 28th, 2010 | 02:46
Erik, az a bajom ezzel, hogy most minden bizonnyal olyasmiről beszélgetünk, aminek a meghatározása, hogy téged idézzelek: ‘fuzzy’.
Ebbe a mi is a szerelem dologba sokan belekezdtek már, de sokra nem jutottak. Leginkább arra, hogy izzad a tenyerük. De az itt most nem releváns.
A többi stimmel. Szerintem is van egyfajta keresése ennek az állapotnak. És inkább az a haszon, amit a végén le is írtál, vagyis feszültségcsökkentés. Persze csak ha minden jól megy. Ha nem, akkor szenvedélybetegség is lehet belőle.
De az is lehet, hogy ez az utóbbi nem is következik logikusan abból, amit leírtam …
június 27th, 2010 | 18:44
Alexandrának (16, 18):
Nem nagyon hiszem, hogy a szerelemnek lenne fizikai beteljesedése. Ezt (hogy nem nagyon) úgy (és csak úgy) értem, hogy többé-kevésbé az orgazmust (az ahhoz vezető utat pedig mindenképpen szexualitássá) átszínezi a(z a negyedleges áttétel, amit) szerelem(nek is nevezünk, de nem ez főösszetevője, nem a szerelem a “szubsztanciája”). (Legtöbbször testileg is stimulált egyébként csak a - majdnem tökéletes meditációval elérhetővel nagyon rokon, ezáltal - a köznapihoz képest - mást tudatállapotnak gondolom, és ennyiben egyetértek Veled).
A szerelmet a köznapihoz/átlagoshoz képest nagyon (módosult) más tudatállapotnak vélem. Részleges, de nagyon erős regressziónak, ami attól és azáltal részleges, hogy tárgyat vált, egy addig majdnem idegen, addig majdnem közömbös lényre fókuszálódik át a regressziótól újra aktív (kisgyerekkori) kötődésintenzitás, és ezáltal átmenetileg (néhány napig/hétig, olykor évig) (az addigiakhoz, és az azt követőkhöz képest más tudatállapot, de ennél fontosabb, hogy tartós módosulás forrása. A tárgycsere csak ennek a változásnak a fókusza és központja.
Amit az álomtevékenységgel kapcsolatban felvetsz, hogy ez lenne a más (a nem hétköznapi, a nem megszokott, a “módosult”, a nem normális és/vagy a különleges) tudatállapot szélső pontja/forrása, számomra több mint rokonszenves.
Ha így van (amit nem tudok, csak egyre valószínűnek tartok), egyrészt kézenfekvő módon két irány adódik (amikor mi megyünk alvással/szexszel, meditációval abba az irányba, vagy az jön ide. Nem a köznapit a megszokottat alakítjuk - időnként - ahhoz, hanem az töri szét a köznapit) Másrészt többé kevésbé ebből, de főként a szerelem (előző bekezdésben jelzett) vélt funkciójából (átfókuszálás) adódnék a válasz (iránya az általad kérdezett) a “miértre”. Az addigi tapasztalatok nyomán kialakult (lélektani) struktúrák és a tapasztalatok összehangolódásaként, és ezzel feszültségcsökkentésként. Mintegy a gondolkodás tehermentesítéseként. Annál (a gondolkodásnál) pontatlanabbul ugyan, de jóval nagyobb léptékben.
június 27th, 2010 | 15:19
Eriknek.
A szerelem fizikális beteljesedésének csúcspontján igen. A szerelem nem másféle tudatállapot. Szerintem. Szerinted?
június 27th, 2010 | 15:05
Alexandrának (16)
Sőt?
június 27th, 2010 | 14:40
Erik, persze, hogy elhagyhatjuk.
A költők talán, az olvasók esetlegesen. Szerintem
A szerelemnek ehhez nem látom közét, sőt.
A mikor kérdésre nem tudom a választ. A hogyan már egyszerűbb. Szerintem van az agynak egy fiziológiás automatizmusa erre (álomtevékenység), amit elő lehet segíteni. Vannak szerek persze, de a monoton zene éppen úgy megteszi. Tapasztalat.
A legérdekesebb a miért számomra. Miért van szükség, vagy miért jó, miért kell, miért hasznos. Ilyesmik.
június 27th, 2010 | 05:26
Alexandrának (14):
A megváltozott tudatállapot kifejezést (el)hagyhatnók(? 11-es kommentem második bekezdésétől leírtak okán).
A (hétköznapihoz képest) más tudatállapot nem tudom, hogy a művészetre általában mennyire igaz,, de nagyon csodálkoznék, ha nem ezt tennék szóvá a költők, amikor - és olykor - ihletről beszéltek/beszélnek, és azon is (csodálkoznék), ha ez nem lenne műszeresen kimutatható, akár a verset elolvasók jelentős részénél is, és azon is (csodálkoznék), ha ez nem mutatna rokonságot/azonosságot azzal, amivel egy meditáló agyműködése. (De ez nem nagyon érdekel, mert eltekintve a kísérlet lehetetlenségétől, nem sok újat (és még kevesebb bármire is használhatót) tudnánk meg, ha kimutatható lenne, hogy mondjuk József Attila agyi aktivitása hasonlóságot mutatott a skizofrénként diagnosztizáltak agyi aktivitásával.)
Ha nem csal az emlékezetem, a szerelmesek agyi aktivitása is más (a köznapi, az átlagos agyi aktivitáshoz képest, ami csak abban a vonatkozásban lehetne valamelyest érdekes, hogy (valószínűleg műszeresen is visszaigazolható) értelem (lenne) adható azoknak a a (műszeres megfigyelés nélkül is) nyelvileg rögzített tapasztalatoknak/megfigyeléseknek, amiket “szereti, amit csinál“, vagy épp “szerelemes a munkájába” fordulatokkal fejezünk ki.
Az így megkülönböztetett állapotok műszeres elemzésének/vizsgálatának azért nem látom sok értelmét, mert könnyen eljuthatunk addig, hogy dopamin, de ezzel azt közelítenénk meg, ami a heroinfüggőknek függőségük kezdetén napi tapasztalata. :-/
Ugyancsak csodálkoznék, ha mondjuk a relativitáselmélet megértéséneknem lennének átmeneti, de műszeresen kimutatható következményei. (Amiként elemi tapasztalatom, hogy más (állapot, ha nem is feltétlenül áldott) Platónt fáradtan, valami napi szarságot követően olvasni, és más “belezökkenni” “rákattanni” a szöveg( kijelölte/generálta gondolatmenet)re.
Amiként - természetesen - nincs ugyan tapasztalatom erről, de meggyőződésem, hogy a filozófiai szövegek megértését a tudatmódosító szerek nem minden esetben csak nehezítik, és így tovább.
Az EEG persze! Azt gondolom azonban, hogy a valódi kérdés ott kezdődik, hogy mikor és mitől kerül át valaki nem standard módon (pld alvás okán) egyik állapotból a másikra, és a Gödel tétel úgy jön ide, hogy abból is következik (számtalan más ok mellett), hogy az átkerülők/az átkerüléstől veszélyeztetettek között mindig találni fogunk/találnánk vagy igen, vagy nem - borderline - eseteket (amiként jelenlegi megközelítések mellett is szép számmal találhatóakk is).
június 26th, 2010 | 22:40
Eriknek: Akkor jó.
A megváltozott tudatállapot miféle funkciót tölthet be vajon? Művészi kifejezés? Csak gondolkodom. Más nem tud eszembe jutni.
És az EEG? Az elég jól méri az agyi hullámokat. A Gödelt most nem tudom hova tenni ebben az összefüggésben. Majd utánaolvasok.
június 26th, 2010 | 15:38
Alexandrának (12).
Erre (kultúrtörténeti megközelítés felé) igyekszem.
A hétköznapitól (nagyon) eltérő magatartásformákból (a nagyon jóból és a nagyon rosszból) a kultúrtörténeti változás során - sejtésem szerint és nyersen fogalmazva - hülye lett (és mellesleg ezáltal a hülye referenciája, akiket ezzel jelölünk, ebbe az irányba kitágult kitágult, más irányba viszont beszűkült).
A funkcionalitásnál nem gondoltam semmi konkrétra, de most, hogy kérdezed,
megkockáztatom, hogy amiként a köznapi, megszokott, standard problémák megoldásához az épp ettől standarddá váló agyműködési tartomány/mód/szekvencia a megfelelő, a nem hétköznapi, nem mindennapiak megoldásánál akár gátló tényező lehet.
A fuzzynál csak arra, hogy nincs az a teszt/műszeres vizsgálat, amelyik minden esetben és biztosan el tudná dönteni, hogy az illető innen vagy túl van a normalitás határán. Nagyon sok esetben, és minél szélsőségesebb az állapot annál inkább, igen, de már csak a Gödel tétel miatt sem minden esetben
június 26th, 2010 | 15:18
Eriknek:
Az itt felvázolt ‘normalitás’ hordoz valóban normatív értéket, de akkor talán pontosítanunk kell, és visszakanyarodnunk a kultúrtörténeti megítéléshez. Vagyis manapság lehet, hogy a betegség a szó, régebben volt mindenféle megszállottság, istenlátás képessége, sámánok stb. A másik gondom, hogy a mentális betegek egy része csupán az, akikre ez vonatkozhat. Pontosítok, ez magánvélemény, nem vagyok pszichiáter.
Miért fuzzy a határ? Bár én sem gondolom vonalszerűnek, de örülnék, ha elmagyaráznád. Hátha mégsem egyre gondolunk.
Azt megírnád részletesebben, pontosan mire gondolsz az utolsó előtti bekezdésben? Mely funkciókat gátol ?
június 26th, 2010 | 14:58
Alexandrának (10):
Nüansznyi, és csak terminológai az álláspontjaink közötti eltérés, azért próbálom csak még világosabban kifejezni magam, mert a/ egyrészt az időn kívül nem kerül semmibe, sőt b/ szórakoztat, és c/ hasznomra válhat, d/ a nüansznyi különbségre eltérő értelmezés építhető.
A tudat és állapota állandóan (még alvás közben is) módosul, ezért a semmitmondó (mert mindegyikre igaz) módosult tudatállapotot helyett mondjunk, más tudatállapotot.
Adódik a kérdés, hogy mihez képest más (amiként adódnék, hogy mihez képest módosult).
Kézenfekvő a válasz: a köznapihoz, az átlagoshoz. Erről a köznapiról/átlagosról/megszokottról/normálisról, és főként annak határáról állítom, hogy (függetlenül attól, hogy műszeresen, tehát “objektíve” is azonosítható) kitüntetettsége a megszokásból, és az azt erősítő, de arra alapozott konvencióból ered.
Függetlenül attól, hogy ez a megszokást viszont nagy valószínűséggel funkcionalitása alapozza meg.
Állítom tovább, hogy a megszokott és a más tudatállapot határa nem egzakt, hanem fuzzy.
Úgy vélem, hogy a megszokott, és más tudatállapot (és főként az ezekre alapozott) különbségtétel(ek) normatív funkciót is betöltenek, és ennek egyik következménye a (mentálisan) beteg megkülönböztetés.
Úgy sejtem tovább, hogy amiként némely funkciókhoz a (kultúránként eltérő) “normális” a köznapi tudatállapot a megfelelő, akként más funkciókhoz nem megfelelő, sőt gátja annak.
Abban természetesen egyetértünk, hogy a köznapit, megszokottat elhagyni természetesen veszélyekkel jár, annál is inkább, mert írtam is (épp a hivatkozott 5-ös kommentemben, hogy a (köznapitól/megszokottól, a “normálistól” eltávolodni veszélyes, és nem árt a vezető, mert az “eltávolodás mértékében mind kevésbé állnak rendelkezésünkre ezek artikulálásához és ezáltal kezelésükhöz, azaz elfogadtatásukhoz szükséges magatartásminták. Olyannyira kevéssé, hogy a (maga)tartáshoz szükséges minták híján bekövetkező szétesés kezelésére alakultak ki nemcsak minták, de azoknak, a szétesésként azonosított állapotoknak a kezelési módjai.”
Felicitas Goldmann megállapításai/kutatásai számomra (másik) két szempontból érdekesek:
eljárásmód azt jelzi számomra, hogy véletlenül is (a leghétköznapibbnak csak vélt helyzetekben is megtörténhetnek, és nem biztos, hogy erre élethossziglan tartó szedálás a legadekvátabb reakció.
a/ a meglehetősen egyszerű transzosító
b/ a testtartás fontosságának észrevételezése okán.
június 26th, 2010 | 13:50
Eriknek az ötös bejegyzéshez:
Ez a határ szerintem nem a normálisat választja el a betegtől. Legalábbis én nem betegségekre gondoltam. Azt ebbe a gondolatsorba nem tudom most elhelyezni.
Lehet, hogy csupán elnevezés kérdése, és nem szeretnéd módosult tudatállapotnak nevezni, de mégis van egy a hétküznapitól eltérő múködés, amelynek fiziológiai bizonyítéka is van. Az agy másképpen működik ezekben a helyzetekben, amelyek közé a meditáció valószínűleg, az agykontroll esetlegesen, az álomfázis és a bizonyos szerekkel avagy zenével, ritmussal elért ‘állapot’ teljes bizonyossággal tartozik.
Én a kifejezés alatt az agyműködés olyan állapotát értem, amely a köznapi működésétől eltér. Ez az eltérés azonban szabályozott, és jó esetben felügyelettel (vezető) történik.
Nekem az a tapasztalatom, hogy van határ. És jó tiszteletben tartani azt, hogy a mindennapi élethez szükség van visszatérni a mindennapi tudatállapotba.
(Felicitas Goodman amerikai antropológusnak van egy érdekes elmélete egyébként a megváltozott tudatállapotról.)
Klárának:
Én azt gondolom, lehet, rosszul, hogy az olvasással párhuzamosan a gyakorlat jótékonyan hat. Én kevésbé szeretek például a meditációról olvasni. Sőt.
június 26th, 2010 | 11:24
Klárának (8):
Olyasmi következik, hogy valóban létezik az embereknek egy (növekvő létszámú) részhalmaza, amit (és aminek “elemeit”) okkal, de nem biztos, hogy (a leg)helyes(ebb) módon mentális betegekként nevezünk meg, és ezzel először nyelvileg (majd az ennek nyomán kiépülő gondolati, és az annak nyomán manifesztálódó stigmatizációs mechanizmusokkal) elkülönítjük őket.
Számukra jobb mintha (ördögtől, kevésbé jó, mintha istentől) megszállottaknak (megszólítottnak/kiválasztottnak) tekintenénk őket, számunkra kevéssé szerencsés, hogy a fogalom, és ezzel a részhalmaz is mind parttalanabb és ennek következtében az előbbi (a fogalom) mind kaotikusabb, az utóbbi, a részhalmaz elemszáma - lassan már logaritmikusan - növekvő.
Ps: ha a sinológusnak (vagy épp a zenetörténésznek) van kedve írni, természetesen add meg neki(k) a jelszót, és köszönöm.
június 26th, 2010 | 11:11
Klárának (6): a végén kezdve: hagyd a fenébe, amit írtunk!
Inkább ezt, vagy az ennek zártabb változatában írottakhoz írj, és folytassuk a beszélgetést, mert csakugyan azt gondolom, amit ott a 4/ pontban írtam, így csakugyan összeállhat (ha nem is egy tanköltemény, de) valami hasznos szöveg az oldódás(od)hoz.
Mert azt hiszem a meditációval kapcsolatban tulajdonképpen egy kulturális kontextus (a keleti/meditatív, vagy a keresztény misztikus, vagy sok egyéb más) fordítódik arra a mind kevésbé rendezett, mind kulturálatlanabb (sok más mellett) csakra hittel is kacérkodó bal és jobboldali
keresztény ateista káoszra, ami részben a fejünkben (nagyobb részben manifesztációi körülöttünk) alakul(nak).
A fordítások töredékeit azonban nem “a kultúra” végzi, hanem annak értelmezői, akik a feladathoz képest (inkább többé, mint kevésbé) seggfejek.
Seggfejségük (természetesen tisztelet az egyáltalán nem csekély számú kivételnek!) legfőképpen abban nyilvánul meg, hogy amikor csakugyan, és csakugyan az általuk fordított (azaz megértettek) hatására valamelyest csökken a(z előző kommentemben említett) korlátoltságuk, amikor tehát masszív hülyeként megtapasztalják a pulzálást, ha nem is föltétlenül delirálnak, és önmagukat nem feltétlenül Jézus Krisztussal tévesztik össze, de azt gondolják, hogy a(z egyébként csakugyan!) mindenki számára (talán) legfontosabbnak jutottak a nyomára (és csak ezáltal “kerültek kapcsolatba”), de mindenki számára érvényes, és érthető módon.
Pontosabban (a tiszteletreméltó, és nem csekély számú kivételektől eltekintve) annyira seggfejek/masszív hülyék, hogy az érvényesség és az érthetőség föl sem merül sajnos csak csekély mértékben módosult tudatállapotukban, és nyomják a süketet. Azt, amit egy seggfej megsejtett a a talán valóban az egyik legfontosabb dologról, de sokszor és legfőképpen azt, ami erről egy seggfejnek az eszébe jut. (Röviden: nemcsak megértem csömöröd is, és talán némiképp okát is, de - ha eltérő mértékben is - osztom.)
június 26th, 2010 | 10:33
Nem láttam az utolsó kommented, miközben írtam az enyémet. Köszönöm magyarázó soraid. Az álláspontodként kifejtett szintig jutottam el, többek között Castaneda írásai, s arról való beszélgetések alapján. Azt mégjobban köszönöm, hogy megértettem végre az ellenállásom pontját.
“Való igaz az is, hogy az alapállapottól való eltávolodás mértékében mind kevésbé állnak rendelkezésünkre ezek artikulálásához és ezáltal kezelésükhöz, azaz elfogadtatásukhoz szükséges magatartásminták. Olyannyira kevéssé, hogy a (maga)tartáshoz szükséges minták híján bekövetkező szétesés kezelésére alakultak ki nemcsak minták, de azoknak, a szétesésként azonosított állapotoknak a kezelési módjai.”
Az idézet után következő gondolatodból akkor talán az következik, hogy nincs is mentális beteg?
június 26th, 2010 | 10:14
Azért néztem bele-bele, mert általában el szoktam olvasni az írásaidat.
Valójában az elharapózott ezoterikus irodalomra, az agykontrollra, s ezekre az úgynevezett “divatos” témákra gondoltam, amikor nem csömör, hanem az unalom érzése árad szét bennem. Éppen azt írtam Alexandrának is, hogy a valódi jógik, a keletiek gondolkozása erről viszont nagyon érdekes. Van egy barátom, kollégám, aki sinológus, vele beszélgettem erről, illetve tőle kaptam még régebben irodalmat. Az tényleg érdekes volt. (Megpróbálom rávenni, hogy írjon a meditáció témaköréhez.)
A zsidó-magyar messiáshuszárok is éppen ebbe az irányba indultak(sőt vannak, sőt általam nagyrabecsült pszichológusok is ilyen irányba indultak el, sőt egy zene és eszmetörténész barátom is), s én éppen ennek ellenére sem tudtam erre haladni. Biztosan az én korlátom, de valóban, mintha lenne bennem egy gát, ami lehet, hogy egyszerű tudatlanságból fakad,de az is lehet, hogy az unalom alakjában mutatkozik valamiféle más ellenállás .
Elolvasom majd mégis , amit írtatok, mert lehet, hogy éppen a ti szövegetek elolvasása után oldódna ez az ellenállás.
június 26th, 2010 | 09:52
Klárának (4):
Nem vitatom, amit a tudat-módosult állapottal kapcsolatban írsz, és pláne nem azt vitatom, hogy úgy értendők-e Alexandra szavai. Vagy úgy, vagy nem, de ettől függetlenül némiképp másként látom a kérdést, mint amit kommentedből kihallani vélek. Fölöslegese vita és az ezzel járó kákán csomót keresés helyett inkább összegzem ezzel kapcsolatos álláspontom:
Olyan, hogy tudatmódosult, vagy módosult tudatállapot nincs. Azon egyszerű oknál fogva, hogy a tudat állandóan módosul (tehát csak az, méghozzá állandóan módosuló tudatállapot van mindhalálig. Meditációval lassítható és az életkor előre haladtával lassuló tempóban módosuló.)
Tehát amikor ilyen kifejezést, vagy ennek szinonímiáit használjuk (és használják a szakemberek), akkor természetellenesnek, abnormálisnak állítják be azt, ami nem az.
Természetesen a tudatnak van megszokott (mert csecsemőkortól megszoktatott, kultúránként némiképp eltérő, alap)állapota.
Való igaz az is, hogy az alapállapottól való eltávolodás mértékében mind kevésbé állnak rendelkezésünkre ezek artikulálásához és ezáltal kezelésükhöz, azaz elfogadtatásukhoz szükséges magatartásminták. Olyannyira kevéssé, hogy a (maga)tartáshoz szükséges minták híján bekövetkező szétesés kezelésére alakultak ki nemcsak minták, de azoknak, a szétesésként azonosított állapotoknak a kezelési módjai.
Mindez igaz.
Messzemenően nem igaz viszont, hogy a tudatállapot, és a módosult tudatállapot között léteznék egy határ, ami a normálist elválasztaná a nem normálistól, a betegségtől. Van egy ehhez hasonló, de szintúgy elmosódott határ, azonban ez sokkal inkább a korlátoltakat választja el a kevésbé korlátoltaktól, ahogyan régebben neveztem őket a masszív hülyéket a pulzálóaktól.
június 26th, 2010 | 09:38
Érdekes.
Az is, hogy vonz a meditáció, mert bele-belenéztél, de az még érdekesebb, hogy olyasmikbe néztél bele, amik alapján az a véleményed, sőt csömöröd alakult ki.
Ennek az érdekes ambivalenciának két (egymást nem kizáró) okát tartom a legvalószínűbbnek:
azért kerültek és olyan mértékben előtérbe Nálad, amilyen mértékben (sajnos csömörödig) vonzott a meditáció, mert (talán!) a tálaláshoz/ kulturális keretekhez (ha árnyalatnyival is, de) jobban ragaszkodsz, mit ahhoz, amit feltálalnak.
1/ Jól megvagy magaddal, de még jobbnak látod ennek mértékét nem bolygatni. (Kb lehetne jobb, de semmiképpen se legyen rosszabb, így inkább hagyjuk alapon.
2/ A “felkent meditációhuszárok”
Tehát (és csak esetleg!) Belőled eredhet, hogy felkent huszárok írásait vetted kézbe, nem pedig a (zsidó-magyar
messiáshuszároknál idegenebb 
) keleti cuccot.
június 26th, 2010 | 09:18
a meditációról szóló írások oly mértékben devalválódtak, hogy egy kis csömör alakult ki bennem ezügyben. Természetesen ez nem a ti szövegetekre vonatkozik. Számtalan felkent mediátációhuszár véli megtalálni mind a meditációban, mind az arról való csevegésben élete lényegét. Alexandra pontosítása a tudatmódosult állapottal kapcsolatosan viszont nagyon érdekes téma, amikor is a meditáció gyakorlatának minősíti azt. Maga a tudatmódosult állapot érdekes terület, s rendkívül szerteágazó témakör.
június 26th, 2010 | 05:14
1/ Mit jelent (ebbem/ilyen esetben) a bezáródás (segítségül: ideges leszel, kiüresedik/lefagy az agyad, stb. stb.)?
2/ Mit gondolsz/tapasztaltál a meditációról, vagy meditálóról?
3/ A második (2/) szerinted milyen összefüggésben lehet az elsővel (1/)?
június 24th, 2010 | 14:38
Amikor láttam, hogy a meditációról lesz szó, egyszerűen nem bírtam elolvasni amit írtatok. Nem tehetek róla , ha meglátom, hogy valaki a meditációról kezd írni, akkor mindig bezáródom. Most visszafelé elkezdtem olvasni, s amit Erik ír, az egész érdekes, így talán elolvasom majd az egészet.