Pszicholúció
2010. 07. 19. Majdnem két éve a túlerős kötés és főként incesztus következményeiről kapott beszámolókon gondolkodva mára már regisztrált pszicho.blogomon jutottam arra a felismerésre, hogy (főként a problémáikról való beszámolójukban, és az ahhoz való viszonyukban megnyilatkozó) világlátásuk azzal mutat egyezést, ami addig a mítoszok világaként volt némiképp ismerős számomra. A felismerés, hogy egyedfejlődésünk ugyanazon az úton száguld, amelyen csak néhány évezreddel ezelőtt vettek és ezáltal építettek egy nagyon éles kanyart elődeink, és főként, hogy a kanyarvétel emlékét mítoszok őrzik - inkább csak tréfásan - a pszicholúció szó használatára késztetett, és főként arra, hogy szinte azonnal pszichés struktúránk/észjárásunk változásának lenyomataként pillantsak a mitológia egy csekély (számomra belátható) szeletére. Szemem-szám tátva maradt az így (nem megnyíló, de legalább) fölsejlő látványtól.
Fantasztikus, és frusztráló időszak volt egyszerre.
Fantasztikus attól, amiről eddig írtam, és nemcsak frusztráló, hanem dühítő, hogy be kellett látnom, hogy az ezen az úton való szemlélődést már nem tudom finanszírozni. (Ez már nem napi 10-20 perc 1-2 óra lenne, ami alatt odakenem, amin épp gondolkodom, hanem valódi munka lenne. Ekkor kezdtem lezárni a blogjaim nagy részét és változó intenzitással gyalázni a látogatók nagyobbik, ostoba és kuka részét.)
Ettől szinte függetlenül és jóval később egy másik blogomon (csak egy beszélgetés kommentjeiként) össze-összeraktam annak egy részét, amiről elég régóta gondolkodom, és amiről egy barátommal elég rendszeresen eszmét cserélünk.
Aztán a minap a két szál összekapcsolódott bennem egy harmadikon keresztül, de ezt majd inkább máskor írom meg.
A pszicholúció kialakulásáról.
