Lux Erik

Az alábbi gondolatmenet 2008. 03. 04-én készülni kezdett fejezete (azóta megíródott egy Bevezető) azoknak az olvasóknak a kedvéért került közvetlenül ezek a (dőlt betűkkel írt bevezető) sorok alá, akik már átrágták magukat írásom megelőző fejezetein és (reményem szerint) az előzőek folytatását várták.
Irásom tartalomjegyzéke (és abban jelölt fejezetek) értelemszerűen a tartalomjegyzék alatt várja azokat az olvasókat, akiknek irásom címe, vagy a(z azóta elkészült) fenti bevezető felkeltette az érdeklődését.

Bejegyzések, kommnetek csak a forrás feltüntetésével és az oldalra mutató aktív hivatkozással (www.alomfejto.hu) vehetőek át, vagy idézhetőek!

Bevezető (2008. 03. 09.)

Eredetileg egy furcsa jelenségen kezdtem (el “hangosan”) gondolkodni az I. fejezetben. Mintha össze lennénk kötve a blogom látogatóival. Akkor és azzal arányban jönnek többen, amikor (és az én megítélésem szerint is amennyire) érdekeset kezdek írni. A jelenség számomra meglehetősen racionálisnak tűnő magyarázata (II, III. és a IV. fejezet) Isten fogalmának gondolkodásunkban betöltött (alapvető) funkcióját sejtette meg velem (V. fejezet). Jelenleg is ennek, pontosabban a gondolatmenet második felének a megírásával kínlódom. Miközben már látható ennek értelme és eredménye, ami a bejegyzés címét is még kevésbé szerényre változtatta.
A folytathatáshoz azonban (még jobban) rendeznem kellett gondolataim is, és az utat is, ami ehhez a talán nem a legkönnyebb kérdéshez vezetett. Ezt egy újabb bejegyzésben megtettem.
Az ebből az írásból kiszoruló eredeti téma azonban váratlanul újra felbukkant.
A szinkronicitások nemcsak folytatódtak (erről az ezáltal a címében is módosuló, eredetileg is ennek az irásnak a leágazásaként megszületett bejegyzésben számolok be röviden, ha végeztem ennek a bevezetően a megírásával), de ha szabad azt mondanom, el is mélyültek:
A regisztrált felületre egy olyan álom érkezett, ami miatt nemcsak tovább kellett árnyalnom az álmok funkciójáról alakuló felfogásom és ezért (majd, ha technikusomnak lesz ideje, tovább) módosít(tat)anom a linkstruktúrát, de épp abba az irányba, amelyet tudtam ugyan, de valójában magam is csak most értettem meg, és ezért egy külön bejegyzésben fejtem ki. (Talán már ma, de csak azt követően, ha végeztem a regisztrált felületre érkezett álmok értelémezésével. Mert mint azt majd bővebben is kifejtem, “az ember legyen naív, de hülye ne”.

I. Egy enyhe, de talán kollektív szinkonicitásról

Azt értem, hogy ha jót írok, többen olvassák el. Az szinkronitás ugyan, hogy Önök is azt tartják jónak, amit én, de ebben semmi meglepő nincs, hiszen számos lehetőség közül választják épp ezt a blogot, tehát eleve a hozzám hasonló érdeklődésű emberek keresik fel.
Azt viszont nagyon nem értem, hogy honnan tudják eleve! Mert hogy ilyenkor, és szinte az írásaimmal való elégedettségemmel egyenes arányban nő a letöltött oldalak aránya. A minimumhoz képest olykor megnégyszereződik (ami az Önök érdeklődését mutatja), ez rendben van.
De honnan tudják eleve?!
Miért látogatnak (olykor az átlagnál 50%-kal is többen) - és nem egyszer - sorozatban olyankor a blogomra, amikor valami szerintem különösen sikerültet teszek ki? Amikor ugyanis ideklikkelnek, nemhogy a címét nem ismerhetik, de azt sem tudják, hogy egyáltalán került-e ki friss anyag.
Van ötletem, de csak ötlet, és arról is más alkalommal írok majd. Önöknek?
Van más furcsaság is az Önök érdeklődésében, de erről is máskor írok. Legközelebb. Vagy csak később.
És még egy! Épp az imént fejeztem be a Jövőről írott bejegyzésem, és visszanéztem a statisztikai oldalra. (Szokásom. ) És mit nem látok!
Egy kedves - azt hiszem - svájci látogató, már nem százszámra, ami eleve ritkább, de - szószerint - ezer oldalával tölti le, amit írtam. Félre ne értsék! Őszintén örülök. (Mi másért írnék? Bár letölteni… Remélem nem adja ki könyvben. Vagy legalább előtte megbeszéli velem. )
Csak. Egyrészt, mint a Jövőről írottak mutatják, nem vagyok egészen hülye, és ezért teszem még zártabbá a felületet. Másrészt, mintha megérezte volna, hogy ingyen nem sokáig teheti.

II. A (kollektív) szinkronicitás (egy lehetséges) magyarázata: közös érdeklődés (és érzékenység)

Honnan a fenéből tudják eleve, hogy jót írtam, hogy melyik napon érdemes a blogomra kattintaniuk - tettem fel a kérdést (ha kevésbé nyers formában is), és a választ későbbre ígértem.
A Furcsa egybeesésekről (szinkronicitásról) írottak mellett (nem ellen, hanem azt kiégíszítve), van egy egyszerűbb magyarázat is, amire már céloztam. A blogom törzslátogatóival valószínűleg nemcsak az érdeklődésünk hasonló, hanem az érzékenységünk is. Amikor (számtalan ok mellett) a nyilván a hozzám is beszüremkedő események (közvetett) következményeként éppen írni van kedvem, nagyjából akkor támadhat Önöknek is kedve (nyilván számtalan ok mellett, de az Önök életébe is beszüremkedő események miatt) valami “mást” olvasni. Tulajdonképpen ilyen egyszerű (lehet, csak ennek részletei (lehetnek) roppant bonyolultak).
Az érdeklődés, és az érzékenység azonossága/rokonsága is, miként a kettő összefüggése is megérni látszik egy misét, de inkább csak holnap (vagy később).

III. A szinkronicitás magyarázata: az érdeklődés és az érzékenység eredetéről (2008. 02. 28)

Tehát: Érdeklődés és érzékenység

Mindkét szó az érintésre megy vissza, és azt sejteti, nem mindent érzünk és érzékelünk, ami szó szerint, vagy metaforikusan megérint bennünket, ami hozzánk ér (amit megérintünk).
Az érintés tehát (akár mi érintünk meg valakit/valamit, akár bennünket érint meg valaki/valami) csak részben tudatos (egy részüket tudjuk, másrészükről még magunkkkal is sikerrel elhitetjük, hogy észre sem vettük).
Ez az (észrevesszük-e vagy nem vesszük “észre”, hanem elfojtjuk az eszünk alá) öntudatlan választás elég valószínű módon annak mentén zajlik/zajolhatik, hogy mi áll érdekünkben (észrevenni, vagy magunk előtt is hitelesen úgy tenni, mintha nemhogy nem érinte, mégcsak nem is tudnánk róla).
Pontosabban (csak) vélt érdekeink mentén
(Mert hányszor történik meg, hogy azt hisszük, valami az érdekünkben áll, aztán kiderül, dehogy; vagy éppen fordítva. Bár jóval ritkábban merjük csak észrevenni , hogy de jó, hogy nem az történt, amit pedig annyira szerettünk volna).
Tehát látszólag az érzékenységünk azon múlik, hogy:
a/ (kezdetben a szüleink, később az ő mintájuknak megfelelő emberek) mit vertek a fejünkbe arról, hogy mi(k) áll(nak) érdekünkben,
b/ mennyire vagyunk képesek ezeket az öntudatlan vélekedéseinket fülöncsipni, és főként felülbírálni, azaz mennyire válunk/tesszük magunkat (általában keserves munkával) képessé, hogy csakugyan saját érdekünkben cselekedjünk.
Általában nagyon kevéssé. Szüleink tanáraink, majd szerelemeink (öntudatlan emlékének) rabjaként, a(z ők!) rólunk alkotott vélekedéseiknek megfelelően járunk el. Sokszor/legtöbbször elemi érdekeink ellenére. (Ugyan nem vidám, de némileg nevetséges módon.)
Talán ebben az összefüggésben figyelmet érdemel az értetlen, és így az értelem kifejezés is, de erről majd egy másik alkalommal (talán holnap). És az érik ige is, mely ettől a jelentéstől különült el, amiként a valami valameddig elér szó is.
Ha ezekről írnék, nyilván szólni illenék az etimológiák (két lehetséges) értelméről is. (Vagy direkt, vagy indirekt paszichodinamikai realitáshoz fűződő viszonyukról is.)

IV. A szinkronicitás magyarázata: az értelem (az érdeklődéssel és érzékenységgel közös) eredetéről”

Az, hogy az értés (és így az értelem) szavunk is az érintésre vezethető vissza (hogy abból keletkezett) egybeesését mutat Piagetnak a gondolkodás kialakulására vonatkozó elméletével, amelyet Furcsa egybeesések (szinkronicitás) 28-as kommentjének második felében foglaltam - ha röviden is - össze.
Piaget szerint a mozgásunk (koordinálása) alakítja ki (és alapozza meg) azokat a struktúrákat, amelyre gondolkodásunk (a nyelv megtanulásával legalább! százezer éveket néhány évbe sűrítve ki)épül. Az a folyamat pedig, amit ma úgy nevezünk, “megértés” azzal vette (és gyerekkorunkban változatlanul azzal veszi) kezdetét, hogy megérintjük, “kézbe vesszük” a dolgokat. (Eleinte korántsem csak idézőjelben, és nem is csak kézbe, hanem eleinte szájba.)
Ahogyan még ma is ezzel a kifejezéssel “kézbe vesszük” a dolgot jelöljök a megértésnek azt a (”magasabb”) fokát, amikor nem egyszerűen csak értünk valamit, de annyira, hogy (ha majd csakugyan értelmesek leszünk, akkor akár kedvünk szerint) alakítani is tudjuk a folyamatot, amit “kézbe vettünk” (vagy aminek része a dolog).
Talán ezért is, talán más okokból is származhat az érintést jelentő szavunkból az érést jelentő is: kézbe tudjuk (majd!) venni a dolgokat (a dolgainkat), ha kellően érettek, azaz értelmesek leszünk. Addig pedig?
Talán jobb is, hogy nem csak a mi kezünkben van(nak)…

Adódik egy kérdés, ha nem a mi kezünkben (nem az Önök, vagy az én, vagy egy harmadik, negyedik, sokadik ember kezében) vannak a dolgok, akkor ki tartja kézben őket? Erre azonban csak később (talán már holnap) kísérelek meg válaszolni.

V. a/ Az értelem határa és határai: Isten és káosz b/Isten és a káosz fogalma, mint az értelem határa (2008. 03. 01.)

Fölmerült a kérdés, kit tartja kézben a dolgokat, a dolgainkat.
Kézenfekvő az egyik válasz, csak nehéz elhinni: Isten. A másikat megfogalmazni is sokkal nehezebb. (Pedig az első kiötlése is eltartott egy darabig. Nagyjából a fáról való lekászálódásunktól nagyjából Ehnaton (IV. Amenhotep) trónra lépéséig.)
A nehézség abból adódik, hogy egy másik választ az elsőnél, Istennél jóval egyszerűbb találni. Válaszként akár szinte akármilyen hülyeség megteszi. Node hogyan lesz a (szinte) végtelen számú hülye válasz lehetőségből egy, “a másik” felelet?! - ebből adódik a nehézség (hacsak nem a válaszlehetőségek sorolásával akarjuk tölteni és pazarolni az egész életüket.
A másik válasz után kutatva érdemes keresgélnünk, ahonnan, és ahol (aminek ellenében) Isten (fogalma a legtöbb mitológiában) megszületett. A khásznál, ahol senki sem tart kézben semmit: minden esetleges.
Vagy mint erről az egészen szélsőséges zsidó felfogás tartja: egyszerűen nincs. Ebben a számunkra keresztényként ismerős felfogásban már kezdetben is az isteni teremtés van, és csak ezáltal lesz(nek) minden (amik, voltak, vannak és lesznek; és amik - ebből következően - nem lehtnek kaotikusak. Más kérdés, hogy a teremtő Isten gondolatait mennyire vagyunk képesek felfogni, és ismét egy másik, ha Ő mindent tud, akkor (mi van, pontosabban) hogyan van szabadakaratunk(kal)? Ezekről később. (Talán.)

Két (gondolati) végponthoz jutunk így ezen az útan. A mindent teremtő, és (az akár) mindent (előre) tudó Istenhez, illetve ellenpontjaként az istengondolatnak egy olyan világ( elgondolásá)hoz, melyben semmi sem tudható előre, mert működése kiszámíthatatlan, kaotikus: magához a káoszhoz.
A két pont között pedig a kettő elegyítéséből származtatható vélekedések végtelene. (Részben található, részben kitalálására vár.)
A teljes kiszámítottság, és teljes kiszámíthatatlanság között talán keressük az igazságot. Talán csak világunkat képzelegjük, mely vagy itt van, vagy isteni rendben (s mi csak képzelgünk káoszt), vagy a káoszban (és mi, ha nem isteni, de rendet képzelgünk).
Ha viszont (még ha nem is isteni) rendben, vagy káoszban van a világ, akkor nem lehet, mint, fentebb írtam “itt”, vagy ha lehet, akkor már én sem tudom, hogy hol is van “itt”, és mi az ott.
Célszerű tehát magunkhoz térni!
Lássuk csak józanabbul, miként Isten és a káosz fogalma az értelem határa, majd kezdjük józanabbul előről a válasz keresését: ki tartja kézben életünket?

V/b/ Isten és a káosz fogalma, mint az értelem határa (2008. 03. 04.)
Ha rendelkezünk annyi értelemmel, hogy képesek vagyunk annyira megérteni az előző tagmondatot (azt hogy “Ha rendelkezünk annyi értelemmel“), hogy ez alapján képesek vagyunk annak belátására, hogy az imént idézett félmondatban egyetértünk (a mondat leírójával, aki tehát nem teljesen azonos velem, hanem nekem egy olyan előző állapotom, akivel nekem is csak lehetőségem van - változatlanul - “egyetérteni”; de lehetőségem van állaspontom megváltoztatására, illetve álláspontom - esetleges - megváltozásának - vagy akár elbizonytalanodásának - a belátására is), akkor esélyünk van arra, hogy komolyabb kérdésekben is egyetértésre jussunk (önmagunkkal is, másokkal - így az idézett tagmondat leírójával is).

V/b Isten és a káosz fogalma, mint az értelem határa (2008. 03. 04.)

Ha rendelkezünk annyi értelemmel, hogy képesek vagyunk annyira megérteni az előző tagmondatot (azt hogy “Ha rendelkezünk annyi értelemmel“), hogy ez alapján képesek vagyunk annak belátására, hogy az imént idézett félmondatban egyetértünk (a mondat leírójával, aki tehát nem teljesen azonos velem, hanem nekem egy olyan előző állapotom, akivel nekem is csak lehetőségem van - változatlanul - “egyetérteni”; de lehetőségem van állaspontom megváltoztatására, illetve álláspontom - esetleges - megváltozásának - vagy akár elbizonytalanodásának - a belátására is), akkor esélyünk van arra, hogy komolyabb kérdésekben is egyetértésre jussunk (önmagunkkal is, másokkal - így az idézett tagmondat leírójával is).
(Magunkkal egyetértésre jutnunk pedig azért célszerű, mert így nem érezzük magunkat hülyén, és hülyének. Másokkal pedig azért célszerű egyetértésre jutnunk, mert így mások sem néznek bennünket hülyének.)
Aki az idézett tagmondattal (”Ha rendelkezünk annyi értelemmel“) nem ért egyet, az jobb, ha más olvasnivaló után néz, mert ezen az oldalon csak újabb, és újabb bosszúságnak tenné ki magát. (Hogy miért, azt az 1. jegyzetben fejtem ki.)

Aki az idézett tagmondattal (”Ha rendelkezünk annyi értelemmel“) egyetért, az (mint a 2. jegyzetben picit részletezem: nyelvhasználatunkkkal is összhangban, álláspontom szerint helyesen) úgy gondolja, hogy az értelmnek fokozatai vannak.

Később folytatom: LE

VI. A személyesség, mint Isten fogalmának az alapja

Jegyzetek

1: Mert ha igazságként állítja valaki azt, amivel nem értünk egyet, akkor hülyének vagyunk nézve, illetve szerintünk hülye - de legalább is téved - az, aki azt állítja igazságként, amivel mi nem értünk egyet. Ebben az esetben vagy örömüket lelik abban, hogy hülyékre pazarolják az idejüket, és biztosíthatom Önöket van ennél nagyobb öröm is; vagy a hülyeséget (olyat, am,ivel nem ért egyet) olvasó önmagát véli nemcsak az igazság letéteményesének, de egyben kötelességéndek is érzi, hogy saját igazáról másokat is meggyőzzön.
Tegye, de a saját blogján/könyvében stb. stb. Nem egyszerűen illemből (mintegy az udvariasság törvényének engedelmeskedve). Kultúránk olyan, hogy a kéretlen vitatkozóról azt a mind megalpozottabb sejtést valószínűsíti, hogy nem igazságot hirdet, hanem mások (általa tagadott) igazságától fél, és ezért ez ellen (az igazság ellen egyelőre és szerencsére csak) verbális irtóhadjáratot folytat. Ennek az irtóhadjáratának az okát az (általam) úgynevezett vallási irritációban vélem megtalálni, azonban ennek mibenlétéről a fenti írásom jelenlegi készültésge mellett még nem tudok többet mondani.

2: ugyanis más melléknevekhez hasonlóan az “értelmes” is fokozható (értelmesebb, legértelmesebb). A nyelvhasználók egyetértenek tehát abban, hogy az értelemnek fokozatai vannak, amik az emberek között is különbséget tesznek aszerint, ahogyan az ember különbözik az állattól (és arisztotelész szerint ugyanilyan alapon (is?) van különbség állat és növény, növény és az élettelen dolgok között.

Vallási irritáció:

szerda, február 2, 2000 11:29
Új hozzászólás | Trackback