Technikai
Bejegyzések, kommnetek csak a forrás feltüntetésével és az oldalra mutató aktív hivatkozással (www.alomfejto.hu) vehetőek át, vagy idézhetőek!
2009. 01. 05. Már csak néhány száz év! ) (Szókratész igaza, avagy a gondolkodás, mint szimbolikus “anyagcsere”):
1. A felettes én gyöngülése, a közös tudattalan erősödése
A sok ezer álom (és különösen az értelmezéseikre kapott visszajelzések, és főként az ezek nyomán kapott rálátás mások nem is annyira különböző életére) jócskán, ha át nem is alakították gondolkodásom, de remélni szeretném, hogy pontosították.
Reményem erősítette, hogy az álmokat (köznapi viselkedésünknél jóval pregnánsabban) meghatározó tudattalanról olvasottak, mind összébb csúsztak, és ha lassanként is, illeszkedni kezdtek. Ha főként kezdetben - és még most sem annyira, mint a fogaskerekek. Mindazonáltal az előbukkanó, és ezáltal az érthetőség megkönnyítéshez Enciklopédiámba felvenni (és némileg ezáltal újradefiniálni) szükséges fogalmak meghatározásán egy-egy újabb “bevezetésénél” - legalább is eddig - nem kellett változtatnom a régebbieken, igazítanom is alig.
Először Jungéhoz Freud (nem tanai ugyan, de) a gondolatai (annál inkább) kezdtek el illeszkedni. Bár a felettes énre vonatkozóakra (eleinte azt gondoltam, hogy csak egyelőre) semmi szükségem sem volt. A tudatelőzetesre (a freudi hármasság negyedik 
) elemére azonban annál inkább! A tudattalan és a tudatos - nagyon is meghatározott, de a kettős determináció miatt mégis variábilis szabályok szerint működő - “anyagcseréjének” színtereként. Gondolkodásnak és táplálkozásnak - az analógiás gondokodásnál talán mélyebb kapcsolatára (az előbbinek az utóbbira épülésére) utalhat, hogy bölcsesség (szófia) szó is etimológiailag a táplálkozásra utal vissza (a szapio, izlelek szóból ereded).
Azután a némileg freudizált Junghoz (vagy jungizált, de a fölöttes énről folytatott spekulációitól némileg megszabadított Freudhoz) Szondi (szintén nem rendszere, vagy tanai, hanem) gondolatai kezdtek mindjobban illeszkedni. Illeszkedésük nyomán a (Jung által bevezetett) “kollektív tudattalan“-ra vonatkozó, némileg bizonytalan, némileg misztikus gondolatok mintegy a tudattalan (csak ebből a szempontból! koncentrikus körökként egymásba épülő, és nagyon is racionális, és főként logikus) (fiziológiai, antropológiai adottságunkból, és legalább annyira - a például születésként, növekedésként stb. végül halálként - elkerülhetetlenül közös, és ezáltal olykor az azonosságig hasonló életeseményekből következő) szerkezeteként mutatkozott.
Mintegy koncentrikus körként léteznék (az individuális tudatunkban is, és tudattalanunkban is) az, ami családunk tagjaival közös, ebben pedig az, ami más közösségeken át a nemzetben és bennünk; és így tovább. Vagy, ha nem koncentrikus körként képzeljük el, akkor egy kínai varázsgólyóhoz lenne hasonlatos. Csak még varázslatosabb! Mert itt nem a nagyobb golyóban van egy kisebb, és abban egy még kisebb, hanem éppen fordítva, aminek léte természetesen csak az elménkben elképzelhető, de ott is csak alig.)
Innen kétfelé vezetett út:
2. A felettes én és a közös tudattalan helycseréje: a nyelv
Egyrészt Heinz Kohut szelf elmélete mintegy még illeszthetőbbé tette Freud és Jung (ismét hangsúlyozom, nem tanait, vagy pláne “rendszer”-ét, hanem) gondolatait. Egyrészt a lélek (némileg a Jung, de a Freud által leírtnál jóval) finom(abb )szerkezetének feltárásával, másrészt és főleg a felettes én fogalmának a finomszerkezet által történő feloldásával, és főként, az “oldat”, Jung kategóriáival meglehetősen analóg, azokhoz többé-kevésbé illeszkedő újrakristályosodásával.
Úgy tapasztaltam, igaz, valamivel később, hogy ez a kristályosodás nemcsak erre a felismerési folyamatra igaz, hanem ez történik (és apróbb-nagyobb módosulásokkal ismétlődik az egyedfejlődésben) emberré válásunk kezdete óta. Igaz, éppen ellentétes irányba. Kezdetben is, és először is nem felismerjük ezt a folyamatot, hanem lezajlik, megtörténik bennünk és velünk, és később újra és újra (most épp ebben a formában) felismerjük.
Másrészt a tudatelőzetes gondolkodásomban való megjelenési módja is sejtette, hogy tudattalan és a tudatos “anyagcseréjét” a kettő állapota mellett egy harmadik tényező is meghatározza. Az a konkrét szociális tér (a szűkebb és tágabb társadalmi és a történeti kontextus, azaz a konkrét interakciók), amelyben ez az anyagcsere éppen történik (mégha azon az úton is érvényesül, hogy az “anyagcsere” elemei részben a tudatosba, részben a tudattalanba épülnek be).
Az anyagcsere tehát úgy zajlanék, hogy a tudatelőzetesen átjutott késztetések, vagy cselekvéssé, illetve tetté, vagy verbalizálhatóvá, azaz tudatossá válnak. Illetve, és ellenkező irányba egy (külső vagy belső verbális, illetve nonverbális) kifejezés szintén a tudatelőzetesen át, annak transzformációja révén lesz késztetéssé.
Így itt és ezáltal cselekedeteink olyannak mutatkoznak, amilyenknek tapasztaljuk őket: olykor akaratunktől függetlenként, olykor akaratunktól irányítottan tudatosként. Valójában mindenkor e kettő (különböző arányú) “keverékei”.
A kölcsönös hatások közvetítőjeként (tudatos és tudattalan “anygacseréjének” “anyagá”-nak egyik összetevőjeként) a a verbális struktúra, a nyelv szerepe alaposan felértékelődött számomra. Mintegy annak egyik meghatározó forrásaként is, és közvetítőjeként is tűnt fel, amit Freud érthető okok miatt, de talán némiképp túlzó módon a felettes énnek tulajdonított). Ez (túl azon, hogy általában is túlmutatott az individuálpszichológia keretein) ismét két irányba vezetett.
Mielőtt azonban ezen a két úton elindulnánk, négy megjegyzés, ha csak jegyzetben is (1, 2, 3, 4.)
3. Innen és túl a nyelven: mítoszok
Egyrészt ez (de az előzőekkel szoros összefüggésben) a mítoszok (egyelőre és főként a görög mitológia) - az említett kristályosodási folyamat állomásainak lenyomatakénti (nem tudatos! megörökítéseként, és ezzel) máig érvényesülő hagyománnyá válásakénti újragondolására/értelmezésére késztetett. Hogy milyen eredménnyel egyrészt most derül ki, másrészt nem a klasszika filológiai vonatkozásai izgatnak, elvégre nem vagyok én Nietzsche, másrészt nem is a mítoszok átpszichologizálásának lehetősége, mert annak még az emberi fantázia sem szab határt (sőt egyenesen generálója annak, amit elkerülni szeretnék), hanem a már rögzült, sőt megkopott mitológiai és a most is alakuló pszichológiának nevezett hagyomány illeszthetősége. És az illesztés ára, az ehhez szükséges változások, és főként változtatások (főként a pszichológia fogalomrendszerén).
Mellesleg; “egyelőre… a görög mitológia” fordulat már önmagában is elég lenne, hogy igazolja Szókratészt, aki fontosnak tartotta annak tudását, hogy mit nem tudunk.)
Másrészt, a fentebb említett ár is sejthető, mert a mitologikus elemek nem misztikus (a kollektív mibenlétére és jellegére vonatkozó, többé-kevésbé misztikus) elméletek felé löktek, hanem magát az oldószert látszanak oldani. De látható a kristályosodás folyamata is! 
2009. 01. 09. 3/1 Túl a mítoszokon, innen a matematikán a szellem kentaúrjai legelésznek, hol a mítoszok éltető vizéből kortyolva, hol a (matematikai) rendből harapdálva, olykor csak kérődzve azt, olykor meg (mert amúgy mindenevők) egymást zabálva, vagy éppen - csak úgy, az ölés öröméért - tépik szét egymást.
A vízhez, a mítosz vizéhez legközelbb a kétéltű kentaurok szálláshelye van, akiket hol irodalomként, hol irodalmi műnemekként és műfajonként szoktak emelgetni, de a legtöbbnek saját neve is van, amelyek vers- és regénycímekként ismerőseink.
Van köztük analfabéta, ám eszes kentaúr is, ezek vagy a vízparti sarat túrják, vagy a víztől valamivel távolabb karmaikkal a földet és a port kapargatják, de fölötte ügyesen ám! Annyira, hogy az általuk gyúrt kupacokat szobrokként, és némelyikét miként a festményekként és grafikákként ismerős kaparások közül is sokat, név szerint is ismerünk.
A víztől legtávolabb a fizika csordája legelészik. Némelyikük - nem is a szélén is dús legelőnek, hanem - annyira bemerészkedik, hogy el is - nem lehet tudni -, hogy tűnik, vagy veszik benne.
A kettő között pedig az evolúció állatvilágánál is változatosabb, de azzal legalább is összemérhetően gazdag fajtáik kavarognak a szellem kentaúrjainak. Hol egymással össze-összcsapva, hol fűért, de legalább is a legelő felé bandukolva, hol pedig vízért sietve.
A levegőben pedig? A filozófia kentaurjai csivitelnek, azt hiszik arról, amit a matematika rétjén túlnan sejtenek, de legtöbbjük - meglehet valáhány - csak a bogarak, és dögök ízét dícséri, amelyből - ráadásul elnehezült hasuktól csukott szemmel - zabálnak és lakmároznak mindörökké (ha nem is ámen, mert túlterhelt begyeikből legtöbbjük visszaöklendi, amit beletömtek).
4. Innen és túl a mítoszokon: a matematika és alkotóelemei
Eleinte, ha nem is dobálóztam velük, de előszeretettel használtam a fantáziák és a képzet kifejezéseket (és jó szokásom szerint definiáltam is őket Enciklopédiámban). Aztán (észre sem vettem, hogy mikor) az imágó tolakodott elő, természetesen azt is definiáltam, de fel sem merült bennem a kérdés, hogy nem ugyanarról beszélek-e esetleg, vagy ha nem, akkor mi a viszonya az imágónak az előbbi kettőhöz. Ebből a szempontból (akár) boldog tudatlanságban halhattam volna meg, ha az imágót a mítoszok el nem kezdik feloldani. A mítoszok kialakulásának (talán csak általam vélt) kezdete, folytatódása, és (az!) egész története nyomán az egymásból és egymásra épülő imágók olyan (vélt vagy valós) kavalkádja kezdett felsejleni (talán csak a képzeletemben), hogy - ha nem is ihaj! Leírni sem volt időm, amit fentebb is csak zárójelben éppen csak jelezni tudtam, hogy csakugyan, és nemcsak a matematikában az egyből (kiválik még egy imágó és) lesz kettő (még messze nem mint szám, hanem elkülönítettként azonosítható), amit a (kettejükből kiváló harmadik imágó “tart” ugyan össze egyként, de így lesz) három. De már ez sem biztos.
Az viszont biztos, hogy a három után nem a négy jön, hanem (tálán már a kettő után) a sok (Természetesen nem a mi matematikában, hanem a valóságban, és jóval a matematika kezdete előtt), ami talán hármasságokból áll (esetleg négyességekből), és meglehet ebből választódik ki egy(ként egy) hármasság, és esetleg ennek elkülönítésaivel lesz (esetleg abból az egyből) a három.
5. Innen és túl a matematikán: zene (az előbbi cím link, ami csak a regisztrált olvasókat a szöveghez vezeti. Nem ravasz üzleti fogásból, hanem azon egyszerű ok miatt, hogy az a sok-sok alfejezetből álló szöveg nemcsak szétfeszítené ennek az írásnak a formáját, de régebben, és a regisztrált felületre készült.)
Mindezt, és főként ennek folytatását azonban nemhogy leírni, végiggondolni sem volt időm, mert a (sajnos talán csak a képzeletemben sokasodó) imágók kavalkádjából nem is a világ hanem (világok, egy egész egymásra épülő) világsorozat(a) bontakozott ki (talán ismét csak a képzeletemben). (A sorozat elemit, a főbb világokat Enciklopédiám világ definíciójában, illetva az azokból elágazó linkeknél igyekeztem leírni.)
Nemcsak az vált világossá, hogy ezek a definíciók jól illeszkednek az antropológia, elsősorban Gehlen (Nietzschére visszavezethető) és az etológia, elsősorban Lorenz észrevételeihez. Amiben nem az a hangsúlyos, hogy ezekhez (hiszen olvastam ezeket, így mi sem természetesebb, minthogy gondolataim erre, az ismert irányokba kanyarodtak), hanem az, hogy illeszkedtek. (Tehát a pszichológia Kohut, és főként a mitológia által feloldott fogalmai odakristályosodnak - vagy kristályosíthatóak -, ahová máshonnan is vezet, és máshonnan is odavezetnek az utak.
Világossá vált az is, hogy amitől féltem, nem következett be. Csak az imént lett kedvem megnézni, hogy megfeleltethetőek-e egymásnak, amiket mintegy tudattalanul, azaz átgondolatlanul szinte szinonimaként kezdtem el használni (a fantáziák, a képzetek, és az imágó(k).
Meg!
Pontosabban (ha pontosan talán mégsem) éppen az Enciklopédiámban megadott definíciók alapján sejthető, hogy a fantáziák a képzetek “anyagai” (az utóbbi az előbbiek összekapcsolódásával jön létre), amiként a képzetektől (rendszerint verbalizálásuknak köszönhető) állandóságuk különbözteti meg az imágókat, amelyek épp kimondhatóságuk által különülnek el végleg, és különböznek a képzetektől.
Főként világossá vált azonban, hogy ez az elkülönülés csak a nyelv kialakulása óta zajlik le néhány rövid év alatt, amelyet nemcsak a (kezdeti, és kicsit a jelenlegi eredményét tekintve) fölötte homályos emberré válás (és az ezzel feltehetően nagyjából párhuzamosan a nyelv kialakulása) előzött meg, de az ember (egysejtűből való biológiai/fiziológiai) kialakulása is. Abban az értelemben is, hogy az ember pszichés struktúrájának nemcsak az előzményei jöttek létre a főemlősök, majd az ember kialakulásával párhuzamosan, hanem annak a pszichés struktúrának az elemei is, amelyekre az emberé nemcsak ráépül, de a ráépültekkel együtt használja is őket. Mindebből az is következik, és ezért adtam azt az alcímet, ami fentebb olvasható, hogy ismereteinket és tapasztalatainkat rendezhetjük, és a magunkra vonatkozókat bedobozolhatjuk egy tudatos és egy tudattalan címkéjűbe. A tudatos címkéjűben levőket annyi kis dobozba, és azokat még kisebbekbe, hogy azok felsorolásába bele sem kezdek! (Annál is kevésbé, mert a dobozolásnak ezt a részét, illetve az azokhoz szükséges dobozoknak a leírását-címkézést a filo.blogomon végzem. ) A tudattalanra vonatkozó (vélt és valós) tapasztalatainkat tartalmazó doboz tartalmát olyan, és ahhoz hasonló dobozokba pakolászhatjuk tovább, amilyenek tartalmának az átpakolászásáról egészen idáig írtam az ezt megelőző bekezdésekben. Ha akarjuk - és időnk is van rá, és türelmünk is hozzá - ezt a pakolászását, és újabb és újabb dobozok kitalálását, ha nem is az idők, de életünk végéig folytathatjuk. Megpróbálhatunk persze a dobozok között rendet csinálni, és a fölöslegeseket kidobni, mint én is, szintén feljebb, és szintén a megelőző bekezdéssel bezárólag. Ebben - és ezen az úton - számtalan helyre eljuthatunk, szinte csak fantáziánk és emlékezetünk véges kapacitása szab határt.
És magunkat is korlátozhatjuk, de ezzel fantáziánk szárnyalását nehezítjük, például azzal, mint tettem én is fentebb (is, és más bejegyzéseimben is, és egy ideje egyéb írásaimban is), ha kikötjük, hogy ugyanarról lehetőleg ugyanazt mondjuk, és ha ez mégsem menne/sikerülne, akkor kezdjük az egészet előről. Ebből már az is következik, hogy egy idő után az ember megpróbál minél kevesebb és - ebből következően, hogy a variációkra legyen tere - minél kisebb dobozokból építkezni/pakolászni.
Én például odajutottam, hogy a fantázia, imágó képzet feliratú dobozok tartalma is valószínűleg bepakolható még kisebb dobozokba, és ezekből az említettekhez nagyjából hasonló dobozok építjetőek fel. Ehhez azonban nem ártana, sőt szükséges az állatok viselkedését, és ez alapján azt megérteni, hogy náluk hogyan is épülnek fel ezek a dobozkák, mert ami az állatnál inger, az az embernél a képzet(alapja). Nem is ártana, szükséges is lenne, jó is lenne, csak éppen…
Csak éppen az idő kevés.
Mert úgy saccolom, hogy ehhez 300 évecske szükségeltetik, de ha 250-et tévedek, akkor is ott vagyok, mintha nem 300 kellene, hanem 1300. Szempontomból édes mindegy. Sem ennyim (50), sem annyim (1300) (valószínűleg ) nincsen.
Mégsem mondanám, hogy hiábavaló volt, noha ezt a blogom meglehet félbehagyom.
Egyrészt jól elszórakoztam. Ha folytatom, ezért folytatom, de főleg csak a mítoszokkal, és Tiziano angyalaival (meg amivel éppen kedvem lesz). Másrészt az álmokkal. Nagyon kevés, három kivételtől eltekintve - nemcsak a magam örömére - egészen jól nemcsak elszórakoztam, de el is boldogultam. Ezt mindenképpen folytatom, de csak a regisztrált felületen. Az angyalok is, és mítoszok is érdekesebbek.
Harmadrészt és főleg, függetlenül attól, hogy nincs a részletek megismerésére elég idő, olyan megnyugtatóan egyszerűnek tűnik az egész, mert érte(ni véle)m a “logikáját”, és ez alapján azt is tudni vélem, hogy igaza van Szókratésznek: jó, mert mint tapasztalom megnyugtató, ha az ember (ha nem is) tudja (de legalább sejteni véli), hogy mit nem tud. Még akkor is, ha azt hiszi, mint most én is, hogy bár tudhatná, de mégsem fogja, mert nem lesz rá ideje, vagy mondjuk úgy, érkezése.
Talán nem is olyan fontos. Ugyanis tudható.
Tudható, hogy ott is ugyanaz lesz, ami itt.
Csak másként látszik. Ha lászik egyáltalán. Sőt, még az is sejthető, hogy azon túl mi van:
Valami.
Egészen addig, amíg el nem kezdjük megismerni. Onnantól sokkal inkább semmi.
9. Utószó a fentiekhez: Szóval (Az előbb cím link, ami az olvasókat - az eredetileg egy vendégbejegyzés megírására szóló felkérésre született - szöveghez vezeti.)
2009. január 8.
1. Tudatos és tudattalan fentebb vázolt “anygacseréjének” kimenetelére is igaznak tűnik a Tamás apokrif logionja: “Áldott az ember, aki megeszi az oroszlánt, és az oroszlán emberré lesz. Átkozott az ember, akit megeszik az oroszlán, és az oroszlán emberré lesz.” A logion - csak ebből a szempontból! - a tudattalan tartalmak tudatosulásának, és tudatosításának preferenciájaként értelmezhető.
2. Az előző ponttal (természetesen) nem azt állítom, hogy akár a szent szövegek, vagy akár Tamás apokrifje (vagy általában minden szöveg) rejtett jelentése/értelme pszichológiai lenne. Állítom viszont, hogy minden szöveg tartalmaz projektív (a lelki folyamatokat azok kivetítésévele azokat is megjelenítő) elemeket is. Szöveg és szöveg között az (is?) létesít számunkra különbséget (és számunkra egyértelmű hierarchizálásukat az lehetővé teszi), hogy ez a projekció mennyire reflexív, azaz a projekció (a projektált elemek projektálása) mennyire változtatja meg azt a tartalmat, amit kivetít. (Hogy milyen erősségű a visszcsatolás a folyamat, és annak forrása között.) Egyáltalán nem szükséges, hogy ez a visszacsatolás tudatos legyen! A tudatostól épp azáltal különbözik, hogy mintegy tudattalanul reflektál arra lélektani folyamatra/mechanizmusra, amelyik éppen (minél reflektívebb a projekció, eredményét tekintve általában annál biztosabban alkotásként) zajlik.
Amit föntebb (nem le)írok (hanem amire tulajdonképpen csak célzok), azt “érzékenységként” szoktuk emlegetni, azonban eddig épp arra nem reflektálva, ami az emberi érzékenységet az állati ingerelhetőségtől megkülönbözteti. Az állati ingerelhertőség és eredménye (csak az emberi érzékenységhez és eredményéhez képest mintegy) automatikusabb, és eredménye a gépi termékek egyformaságához közelibb.
2. Ugyanakkor az emberi tevékenységek, és azok eredményeinek (mások számára való) fogyaszthatóságának szabványa van, ami kolektív, és (rögzítve annak változásait) a nyelv közvetíti. Ebből a szempontból sokkal inkább selejtek készülnek, semmint valamik. Tehát az állati ingerelhetőségnek nem egyszerűen az attól való kollektív eltérésünk lehetősége az ellentéte, mert ekkor lelketlen (egységesen programozott) gépekként működnénk, hanem a közös, kollektív szabadság személyes bővítése a szellem fegyelme, mely képes saját (a prgramozással) személyére szabott lehetőségeivel szabadságként élni.
3. Tamás apokrifjénél is szentebb szöveg, János jelenéseinek hévre, hidegre és langymelegre vonatkozó sorainak reflektív projekciója (egyéb, a szöveg jellegét és egyéb vonatkozásait egy mákszemnyivel sem megváltoztató módon!) úgy utal (hévként és hidegként) arra a két lehetőségre, amelyeket a Tamás apokrif hierarchizál, hogy a két Tamásnál hierarizáltnál egy egyértelműen alábbvalóbb lehetőséget is említ: a szellemi anyagcsere irányának váltogatásaként is értelmezhető módon.
4. Amikor azt írtam, két úton önkéntelenül Parmenídész jutott eszembe, és ez vezetett annak felvetéséhez, amit szintén föntebb már megírtam, hogy talán a reflektív projekció mértéke az, ami saját érzékenységünkön keresztül lehetőséget teremt számunkra arra, hogy a szövegeket (is, és általában is az emberi tevékenységek eredményeit) alkotásként megkülönböztessük (más, formálisan megtévesztően azonos produktomoktól), és magukat az alkotásokat is, és a nem alkotásokat is végül egybehangzó (mert a különbségeket a nyelv által fokozatosan, és épp a hirearchiával ellentétesen - mintegy alulról, az “értéktelenebbnek minősülőknél kezdve - elmosott) módon hierarchizáljuk. (Az idő természetesen nem a szó szerint a különbségeket “mossa el”, hanem a különbözőségek az idő múltával mínd jelentéktelenebbeknek látszanak, mígnem és csak legvégül a legjelentősebbek is eltűnnek.)
2008. 03. 09. I. Az álom, a vallás, a kultúra, és a pszichés zavarok közös dinamikája: Ez a blogom a csak a regisztrált felületen csak regisztrált felhasználók számára történő álomfejtéstől látszólag mind függetlenebbé vált. Látszólag az álomfejtéstől mind függetlenebb témák sokaságával foglalkozott, és már egymástól is annyira függetlenül, hogy a legkülönfélébb témáknak az egymással való összefüggését az alábbi bejegyzésben (II.) igyekeztem érthetőbbé tenni.
És megértettem.
Alább talán túl tömören (és kicsit pontatlanul) fogalmaztam meg, amit érteni vélek: az álomokban megnyilvánuló dinamika a valláson keresztül hozza létre és rendezi azokat a jelenségeket, amelyek a kultúrákat alkotják. A vallást és a kultúrát alkotó jelenségek rendezése során feleslegessé válóak pszichés zavarként jelennek meg és (eként való besorlásukkal és nyilvántartásukkal) kerülnek eltávolításra (kiszűrésre).
Az álmokat is alkotó dinamika, a vallás, a kulturális jelenségek és a mentális zavarok nem csak egy kört alkotnak.
Pontosabban és természetesen nem egy olyan kört, ahol a dinamika forrásához (a szerencsés esetben éjszaka álmodóhoz) a kulturális jelenségek a mentális zavarok közvetítésével csatolódnak (kerülnek) vissza.
A dinamika álmokon kívüli megnyilvánulásainak (és megnyilvánulási lehetőségeinek) válogatása mintegy folyamatosan történt és történik: zajlik. A csak jóval később őrültségnek minősülő megnyilvánulások (és megnyilvánulási lehetőségek) közül (nem csekély mértékben a véletlennek is köszönhetően) választódtak (és választódnak) ki azok az elemek, amelyek szentként más megnyilvánulási módokat is (később majd kulturálisnak nevezett módon) kitüntettek, és kiemeltnek a potenciális őrültségek sorából. (Részben hasonlóságuk alapján, legnagyobb részben véletlenül, részben azonban talán elvi rendezhetőségük, vagy éppen kevésbé rendezhetetlenségük - mintegy az elkerülhetetlen kár enyhítése - okán.)
Mindebből következően a racioanlizmus annak mutatkozik, ami: kulturális (mellék)terméknek. Ami nem jelenti azt, hogy ne lenne része a dinamikának, amely létrehozta, és amelyről az előző bekezdésben írtam. Pusztán annyit állítok (vagy inkább csak állíthatónak/megkockáztathatónak vélek), hogy a racionaltist (majd később a fogalmát, végül a fogalomra alapozott elképzeléseket) létrehozó dinamikát nem biztos, hogy helyes a racionalitáson kívülinek (pláne irracionálisnak) gondolni.
Nagyjából (ha jóval sűrűbb formában is, tehát csak körvonalakiban) ezt értettem meg, és Önök is megértették, pontosabban megérez(het)ték (talán), mert egy egészen rendkívüli álmot kaptam: Földönkívüli álmok 1. Esetleges, mert biztosan csak számomra való jelentőségéről és jelentéséről külön bejegyzésekben írok.
II. Az álom, a vallás, a kultúra, és a pszichés zavarok : Eredetileg (a blogomon csak) álmokat értelmeztem. Az álmokban kulturálisan rögzült (erősödő sejtésem szerint “a” kultúraalkotó) elemek ismétlődtek. Ennek négy következménye lett:
1/ Elindítottam az ezekkel az elemekkel (nem álmokon keresztül, de azokkal is összefüggésben) foglalkozó kultblogom.
2/ A beérkezett álmok növekedése elérte teljesítőképességem határát. Ezért kötöttem az álomfejtést regisztrációhoz.
3/ Az addigiaknál jobban kezdtem érteni az álmok “logikáját”. (Erről a “Fizetős felület legfrissebb hozzászólásai” alatt levő álomstruktúrának A regisztrált felület hozadékai (I-II)-ban közölt Álomtípusok összevetéséből alkothatnak fogalmat. (A bejegyzés megírása óta ugyan tovább cizellálódott a zárt felületen az álomstruktúra, de nem hiszem hogy erről - pláne nem naprakész - tájékoztatási kötelezettségem lenne Önökkel szemben.
4/ Megerősödött meggyőződésem az álom- és a kulúraalkotó elemek összefüggéséről. A transzformáció “színhelye”-ként (ahol az álomelemek kulturális alapelemekké, a kultúraakotó alapelemek pedig álomanyaggá változnak) (az álom mellett) két terület mutatkozott kitüntettként: a/ a vallás és a b/ pszichés rendellenességek (végsősoron a pszichózis). Ez magyarázza, hogy:
a/ Ilyen, ezekkel a kérdésekkel foglalkozó rovatokat indítottam,
b/ Az ezen a blogon olvasható bejegyzéseim belsőösszefüggéseit (amelyeket mejd egy másik alkalommal, egy következő fejezetben/bejegyzésben részletezek),
c/ (Épp) átépít(tet)em a blogstruktúrát a Pályázat ereményeként egy filoblog(om is) készül (de erről inkább elkészülte után írok, ha szükséges lesz),
d/ Növekvő ingerültségem, aminek első jele kultblogom zárttá tétele volt, és amiről a Jövőről írt bejegyzésem Utószavában készülök hangot adni, de amelynek hozadékaként:
e/ egy meglehetősen érdekes felismerésem kezdett körvonalazódni.
Kiegészítés 2008. 07. 23: Most, a fentiekhez és az alábbiakhoz tartalomjegyzéket készítve úgy látom: az álmokban nyilvánul meg az a dinamika, amely vallásként nyert szilárdabb formát, ennek a formának köszönhetően (az annak való megfelelés alapján) létesült egy olyan (folyamatosan váltopzó) határ, mely a kultúrát, az annak elemeiként értelmezhető megnyilvánulásokat elválasztja azoktól, amelyeket az adott kultúrán belül pszichés zavarnak tekintünk.
2008. 04. 09. III. Az istenfogalom személyessége: Mint azt összefüggéseiben csak ma kezdtem érteni, az “istenfogalom gondolkodásunk szerkezetéből következő voltának jutottam nyomára, amit részletesebben Enciklopédiámban az Értelem (emberi), és az ahhoz kapcsolódó címszavakban részletezek némiképp”. Nyomára jutottam annak is, hogy a fogalomhoz ugyancsak gondolkodásunk szerkezetéből következően személyességnek kell társulnia. Ennek a személyességnek a következményével külön, a komolyságról írt szócikkben fogok foglalkozni Enciklopádiámban. Előtte azonban még magának a fogalomnak a szükségessége áll kidolgozás alatt, és gondolkodásunknak az említett, istenfogalomhoz vezető sajátossága is (remélem) most tárul fel előttem, amit a tudatelőzetesről írott szócikkemben, és leágazásaiban rögzítettem úgy, ahogy.
IV. 2008. 04. 10. IV. Egy címváltozásról Egy régen félbehagyott, pontosabban félretett munkám rövid összefoglalóját írtam (I/VIII), és ennek hatására megváltoztattam a címét. (A hülyeség okából A hülyeség másik oka és okai lett. Amikor írni kezdtem a bejegyzést, még az okot véltem megtalálni, azonban rákényszerültem, az íródó szöveg rávezetett néhány olyan szó használatára (elsősorban a Fogalom, Szellemében stb.), amelyek (jelentésének a) tisztázása, mint csak most tudatosult bennem, a Mítikus variációk bevezetőjében rögzített (azaz leírt) módon még egy okát feltárták hülyeségeinknek. Ezért lett a címben az okból, a másik ok.
2008. 04. 27. V. Cseppben a tengerA zsebpiszkok népei és a blog (nem törzs!) (és még kevésbé a regisztrált!) olvasóinak az összefüggése, mint a magyar jövő egyik (valószínűbb) lehetősége.
VI. 2008. 04. 28. Az újdonság varázsáról: Olyan régen, hogy már magam sem tudom, hogy mikor (de biztosan február 12 előtt) kezdtem írni egy bejegyzés sorozatot a Jövőről. Legkésőbb február 12-én nagy vonalakban már azt is tudtam, mi lesz az Utószavában. Mostanra jutottam el addig, hogy nem csak nagy vonalakban(hanem megírni is) tudom. Elég kacskaringós úton jutottam el eddig, akit véletlenül ez érdekelne, a blogomon tapasztalható szinkronicitásokról írt bejegyzéseim közül a mait (2008. 04. 28.) érdemes megnéznie.
Mert véletlenek aztán nincsenek! Ez (a kacskaringó) is érdekesebb (a legtöbb ember, így a látogatóim számára), mint bármi más. Feltéve, ha ez, a kacskarionbgó a legújabb.
Holnap viszont már az lesz érdekesebb (ennél is, ami most a legújabb), amit holnap írok. Ennek okának is nyomára jut, akinek kedve van követni a kacskaringót. Jó szórakozást!
2008. 05. 04. VII. Vallás és pszichiátria összekapcsolódása: Az archetípus kidolgozásával, pontosabban értelmezésével megtaláltam (és kicsit megalkottam) azt a fogalmat (a fogalomnak azt a variánsát), amelyik valóban összekapcsolja a vallásról és a pszichiátriai jelenségekről (is ) mind párhuzamosabban futó gondolatokat, és mintegy összeköt(het)i a az individuál (analitikus) pszichológiát a szociálpszichológiával.
Mert értelmezésemben az archetípus (pontosabban az archetipikusság) (is) több emberrel történik, de nem(csak) ez, vagy az a(z egymástól többé-kevésbé eltérő) történés számít, hanem (főként) a történések (éppen ezért elmodódott határú) összessége.
VIII: 2008. 05. 09. A vallás(i) és a pszichiátria(i realitás) összakapcsolódása a festészetben Még valamikor februárban jutottam egy bejegyzéssorozat végére. (Olyan régen volt, hogy pontos dátumát sem tudom.) Pontosabban majdnem a végére jutottam, mert tudtam, hogy mit akarok írni, de csak éppen hogy. A puszta címadásnál (A vadászat megközelítése (A mámor érése: találkozás és az átváltozás kínjai)) megközelíteni is csak április 28-án tudtam (valamivel) jobban.
Elkezdtem azonban feldolgozni egy töredékét annak, ami Velencében a koszon kívül rámragad . Némi Nash elborulásával foglalkozó kitérő után érteni véltem, mit festett (és ezáltal mit tekintett csak festészetével, mintegy ösztönösen pszichés realitásnak) Tiziano. (5/e Miért isteniek (a festmény démonai)? 5/f Mik valójában (a festmény démonai)?).
Már éppen csak arra volt “szükségem”, hogy halljak egy hírt a televízióban, és alighanem megírom, aminek a körvonalai olyan régen felderengtek, hogy nem is emlékszem ponosan, hogy mikor.
2008. 06. 23. IX. Nagyon pszicho mostanában: Jó két hete, vagy már régebben, csak az Enciklopédia címszavait bővítem. Rájöttem erre-arra (nem mondom, hogy könnyű olvasmányként teszem őket közzé, bár az kétségtelen, legalább röviden), és mivel ez a felület nem regisztrált, hogy szórakoztató is legyen (valamint könnyű és változatos), arról gondoskodjék az, aki ebből a blogból él, és így több ideje van rá, mint nekem.
Nagyjából azt hiszdem befejeztem egy (gondolati) kört, amelyet követően nagyjából ugyanazt fogom mondani, amit eddig (csak remélem, hogy pontosabban).:-D
Valószínűleg befejzetem egy gondolati kört, mert megjött a kedvem, hogy a kategóriák egymásból következése/pontosodásuk megörökítése mellett újra másról is írjak.
Valszínűleg pontosabban fogom mondani nagyjából ugyanazt, mert tárgystruktúra kialakulása nyomán érteni vélem, amit eddig kevéssé értettem, inkább csak másokhoz hasonlóan használtam.
2008. 06. 29. X. A standardoktól való szabadulás és módosításuk nehézségei: A pszichológiai fogalmak Enciklopédiámban nagyjából rendeződtek, rendeződtek. Így az eddig az ezen a blogon megjelenő tartalmak jórészt “elkívánkoztak”, létre is hozattama filo.blogot. Azóta azonban szinte két szék (illetve blog) között, ha nem is a pad alá, de valami hasonló…
Egyrészt elég logikusnak tűnnek azok a rovatok, amelyeket ott kialalkítottam, azonban én magam írtam a dolgok egymástól eltrérő logikai és érzelmi sorrendjéről, és ennek hatásáról.
Nos, amiről ott írtam, mostanában a saját bőrömön, pontosabban a blogjaimon tapasztalom.
Logikailag tudom, mit kellene írnom. Azt azokat is, amiknek a filo.blogon rovtokat létesítettem, de így - és jelenleg - még engem sem érdekelnek igazán.
Illetve ez nem igaz.
Ugyanazuokról kellene írnom, de nagyon másként. Megérteni véltem, hogy hogyan épülnek fel a gondolkodásunk alapkategóriái (és a szójelentések), azt is sejtem, hogy a felépülés módjával kínlódik a fenomenológia, de hogy ezeket a belátásaimat könnyed és olvasmányos mini esszékben/bejegyzésekbven tudjam alkalmazni, még egy picit várni kell. :-/
Az alapproblémát az okozza (sok más mellett), hogy mint azt most sejteni kezdem, az még csak-csak tudható (sokkal inkább csak elvileg, semmint gyakorlatilag), hogy valaki miért azt és úgy gondolja, amit és ahogy. (Mondom ezt is csak nagyon elvileg, hiszen ha gyakorlatilag is így lenne, akkor néhány látogatás egy pszichológusnál, és az ember máris másként látná a világot - és ez még nem egészen van így.)
Az, hogy hogyan lássa (ahelyett, ahogyan nem jó látnia), viszont még ebben az esetben is (ha gyakorlatilag is tudnánk, “hogy valaki miért azt és úgy gondolja, amit és ahogy”) fölötte fogas kérdés lenne (fogasabb, mint amilyennek a blogom írása előtt gondoltam/gondolni volt szokás).
Nagyon leegyszerűsítve a “helyes” gondolkodás, illetve a “helyes” (sőt a normális) látásmód kritériumai “társasjáték”-okban alakultak/alakulnak ki, illetve módosulnak. (Azt már mondanom sem kell, hogy ezeknek a társasjátékoknak részei a társasjáték szabályainak a módosításai, módosulásai is.)
Az egyik ember tehát (mint írtam is sokkal inkább csak elvileg, semmint gyakorlatilag tudható okok miatt), azt és úgy gondolja, amit és ahogy. A másik (szintén sokkal inkább csak elvileg, semmint gyakorlatilag tudható okok miatt) némiképp másként, és így tovább…
Eltérő felfogásaik számára elfogadható, az azokkal összeegyeztethető cselekvési módokról (és főként az azokat szabályozó törvényekről) azonban nem “megegyeznek”, a törvényes viselkedések által elérni kívánat célokról (és azok elérésének/megvalósításának módjáról) nem (mint azt Rousseau - és a felvilágosodás - óta gondolni szokás) valamiféle szerződést kötnek, hanem viselkedési (és azt megalapozó gondolkodási mintázatok) jönnek létre, válnak uralkodóvá, és módosulnak szinte folyamatosan.
Folyamatosan, de kevéssé racionálisan.
2008. 09. 19. XI. A tudattalan(om) működése, és Tiziano
Még januárban jutottam el addig a fejezetig, amelynek megírása után már csak három hiányzott volna még októberben elkezdett tanulmányom befejezéséhez. Mint látható, a fejezethez tartozó képeket kiválasztottam, értelmezésük irányát is összeraktam, aztán semmi.
Pontosabban írtam egy másik tanulmányt. Előttem is érthetetlen lett volna, hogy mire várok, ha gondolkodtam volna ezen, de beéértem azzal (még mindíg) nincs kedvem befejezni azt, amit elkezdtem.
Nem csináltam belőle ügyet. Még magamnak sem.
Mígnem, néhány napja egy régen, még a 2003-as londoni kiállításon látott kép ugrott be. Pontosabban már előtte beugrott, amikor bő hete inkább csak ösztönösen azt a képet választottam a megújuló pszicho.blogomhoz, amit, de akkor csak futólag, mintegy ráböktem a választékból.
Aztán, egy hete sem irni kezdtem a a képről. Még mindig írom, de tudom, erre vártam a másik fejezet befejezésével. Hogy miért (hová vezet, és mit módosít a már leírtakon/eltervezetteken?), fogalmam sincs. Nem töröm rajta a fejem. Majd kiderül.
Ha már tudattalan(om) és Tiziano!
Vicces picit, hogy épp ennek a képnek az értelmezésével kapcsolódik össze (talán nemcsak a fejemben, de erről, és főként okáról bővebben ott írok. Majd) Tizianó képeinek a világa azokkal a gondolatokkal, amelyeket ezen a blogon tisztázok.
Valószínűleg ezek a gondolatok, vagy még inkább Tiziano szellemiségének ezekkel a(z akkor még csak lehetőségként a fejemben levő, de inkább kavargó) gondolatokkal való rokonsága vonzhatott, amikor nagyon sok évvel ezelőtt az ő festményeti tartalmazó termekben ragadtam le a Pradóban, és amikor újra és újra visszatértem (a Real Madrid meccsek, és a Bernabeu stadion, valamint a galíciai leves, a galíciai módon készített polip mellett természetesen. Az utóbbi feltehetően Galíciában autentikusabb, de ott egyrészt nincs Tiziano, másrészt a Depor nem Real).
2008. 10. 16. XII. A tudattalan(om) működése, és Tiziano II: Még tegnap dolgaimat kiellett (nem a blogon) intéznem. És egyszeriben valahol a városban a homlokomra csptam: hát persze! Az a két alak, akik feltünnek a Szent Lőrinc mártíromsága második változatán, akik a háttérből a tett helyszínére - talán - sietnek, talán csak arra botorkálnak!
Amikor először láttam a képet, semmit sem tudtam velük kezdeni. Mintha kicsit furcsák, annyira titokzatosak lettek volna (számomra!), hogy jóval több figyelmet fordítottam rájuk, mint a mártírt gyötrő alakokra (sőt magára a mártírra), sőt, most (hogy ezeket a pillanatokat felidézem magamban) jövök csak rá, hogy ez az akkor (még csak) ösztönös kitüntetődésük (”titokzatosságuk” okának keresése) vezetett rá a kép sajátos térviszonyainak a felsimerésére, amelyet egy másik tanulmányomban részletezek, amikor, és ahol arról írok, hogy az emberek “nagyobbak, mint amekkorának lenniük kellene, ha ott állnának, ahol az épületek rövidülései szerint vannak. Ám nemcsak ott vannak. Hanem a Szent Lőrinc kínjaitól izzított fájdalom terében…” stb.
Csak akkor (tegnap a városban) kapcsolódott össze a fejemben, hogy a két alak megjelenése a(z angyalok fénnyé változása mellett) másik változás, ami a kép második változatát megkülönbözteti az elsőtől, de ezt majd a most íródó tanulmányomban részletezem.
Amíg a föntieket írtam értettem csak meg, hogy miért is adhattam (illetve azt ki tudja, de miért pontosabb, mint akkor gondoltam, amikor adtam) a tanulmányomnak azt a címet: Végső ragyogás. Több mindenre, némiképp hasonló dolgokra gondoltam, mint most. Most arra:
a/ az a fény, ami a festményen ragyog, és ami annak lehet rokona, amiről:
b/ egyébként a halálközeli élmények tapasztalói, és
c/ a hallucuinációikról beszámolók szólnak, és amelyet
d/ helyes módon neveznek isteninek.
XIII. Az istenkép mint a vallás és a téboly határa:
Jean Shinoda Bolen: Bennünk élő istennők című könyvével kínódva derengett fel bennem ez, a fejezetcímmel jelzett lehetőség. Már csak az istenkép helyét “kell” megtalálnom a lelki struktúránkban, és már folytatni is tudom ezt a most inkább csak önmagamnak memoként elkezdett bejegyzést.
Ha ezzel is elkészülök (nem tudom még, hogy itt, vagy inkább egy másik bejegyzésben, mondjuk abban, amit Isten és szinkronicitás I-VI. kezdtem írni, akár a monoteizmus okozta változásokról is elgondolkodhatom. Majd.
XIV. Istenképek és istenkép mint a vallás és a téboly határa: Bár a perszóna fogalmának értelmezésén még dolgozom, annyi máris világos, hogy:
1/ az istenképek (többes számban, tehát a politeizmus) tágítják annak a körnek a lehetőségét (azt a lehetséges halmazt), amelyen belül a “normális” viselkedés kritériumai elhelyeződnek (és legtöbbször ad hoc módon meghatáriozásra kerülnek).
2/ A monoteizmussal ez a kör nem feltétlenül szűkül, de a szűkülés (és elviselhetetlenné válása ellen) logikailag kézenfekvő a szeretvallás irányába való módosulása (és ezzel híveinek módosítása). (Mintegy a nőies harcossággal szemben a férfias békét preferálva.)
XV. Két szál és találkozódásuk: két szál sem kevés, de hol van ez a húszhoz képest, ahány rovattal csak ez a blogom indult. Na jó, 17tel, ha a regisztráció és az álomküldés módjára vonatkozó technikai leírásokat tartalmazótól eltekintek. (Meg a szavazástól, de azt fel sem vettem a tartalomjegyzékekbe. Eddig. Mert miért is ne?! Ha azt szeretném, hogy szavazzanak… Pótlom! Pótoltam, de visszatérve a két szálhoz:)
A leglaább 17 felé kavargó gondolataim (+ a másik három és a fél, mert általam csak működtetett blogom) tehát egyelőre két szálon rendeződnek, két mederben látszanak összefutni.
Az egyik szálon a klinikai tapasztalatai(nak jelentős részé)t az antik istenvilág alakjaiban összegezni tudó Jean Shinoda Bolen könyvével való bajlodásom nyomán egyrészt megérteni vélem a Jung által zseniális intuícióval, de érthető módon még kissé elnagyoltan használt perszóna fogalmát, amiről (egyelőre) azt sejtem, hogy talán a tudatos és a tudattalan személyiségünkhöz hasonlóan nehezen változtatható (mert talán azzal azonos) határát alkotja.
A másik szálon a szintén Jung által bevezetett, és szintén zseniális intuícióval használt Selbstről Tiziano kompatibilitásuk okán (is) zseniális festményeinek értelmzései nyomán úgy (egyelőre csak) sejtem, hogy:
a/ személyiségünk magja maga is összetett, és ezáltal változó.
b/ ennek megfelelően “mag“-ként való tételezése ahhoz hasonlóan a kötődései eszközrendszerét teszi szóvá, ahogyan (az atomoknál az elektronokról szóló beszéd, vagy ezen a területen) az árnyékként, illetve ellenekező neműként tételezett llélekrészek, melyek ugyan a tudatos énhez képest (jóval) hatalmas(abb) erejűek, de (talán) csak megjelenései a feltehetően a perszóna által összefogott (és ezért a perszóna alatt, a Szelfben zajló) változásoknak.
c/ a bohri atommodell fenti analógiája talán elsősorban (és) nem(csak) alakalmazásának következménye, hanem (annak, a bohri modell) projektív elemeinek a szóvátétele.
d/ amiként projektív elem a szelfet alkotó (talán alap)elemeknek a perszónátfelépítő összekapcsolási módjainak (talán az elemirészecskék és változatosságához hasonló) gazdagsága.
e/ Ilyen értelemben, ebben az összefüggsében a perszóna az “atommag”, a Szelf (”lüktető” és ezáltal változó) felszínéhez hasonlítható, annak “alakjával” rokon(ítható), annak is nevezhető talán.
f/ A perszóna (viszonylagos) állandóságának is és változásának is egyik meghatározó összetevője az időbeliség(tudata), ennek megfelelően:
g/ a perszóna “alatt” időtlen(ebb?), noha változékony struktúra található.
XVI. Személyes és személytelen: a perszóna talán abban az értelemben is határ, hogy a személyest két értelemben is elválasztja a személytelentől:
a/ “kifelé”, de talán nem pontosan testünk vonalát követve, a sérülésekkel (még ha esetleg csonkulással is járnak) nem leszünk másik emberré. (Arról, hogy ilyenkor mennyire változik meg a személyiség, a perszóna megoszlanak a vélemények: a változásokat a csonkult inkább a külvilág megváltozott reakciójaként, a külvilág inkább a csonlulás következményeként, a személyiség megváltozásaként hajlamos tudatosítani.) Ugyanez, a személyes, a perszóna határának a testhatárokkal való nem egybeesése (de közelisége) magyarázhatja a (maradandó) testfestés (a tetoválás) máig élő hagyományát.
b/ “befelé” talán a perszóna “alatt” találhatóak azok a szintén személytelen, mert másokban is fellelhető összetevők, amelyek a különféle személyiségeket alkotják, nem az elemek eltérő/különböző volta, hanem elrendezésük módja által.
2009. 01. 30. Személyiségünk személytelen összetevőire vonatzkozó elképzeléseim rendeződni látszanak, ezekkel külön írásban foglalkozom.
Egy másik felülten zajló beszélgetésben megszületett komment (13) és az arra adott válaszom (15) nyomán most úgy látom (de talán pontosabb, ha azt írom, az derengett fel, de meglehetősen határozott körvonallal), hogy a személy (nem csupán, de) maszkok rendezett sorozata.
Elég nyivánvalónak tűnik számomra, hogy ezek a maszkok (amelyek tehát a személyiségünket alkotó sorozatnak elemei) - a mi kultúránkban! - a görög istenvilág alakjainak a varáiációi. Amelyek szűrő funkciót is betöltenek. Azáltal szűrik, hogy artikulálják azokat a személytelen késztetéseinket (a maszksorozat mellett személyiségünk másik fő alkotóelemét), amelyeket most igyekszem összegezni, és amelyeket legnagyobb részletességgel nem a pszichológiai lexikonokból, nem is valamelyik pszichológus műveiből, hanem az antik mitológiából (pontosabban az annak értelmezésének szentelt bejegyzésemből) ismerhetünk meg jelenleg.
Késztetéseink tehát felfogásom szerint személytelenek (mindenkiben kivétel nélkül meglevőek), amiként felfogásom szerint személytelenek, mert mindenkiben meglevőek azok a szűrők is, amelyek ezeknek a késztetésneknek az artikulációját végzik.
Személyiségünk két ok miatt személyes mégis: a maszkok sorrendje okán, és főként azért, mert a maszk prototípúsai (talán az Olymposz mellett) csak elménkben, a “prototípus”ok variációiként léteznek. A variációjk száma talán végtelen, talán véges, de mindenképpen határos! A legbelsőbb és legkülső kivételével (mely egyaránt bármelyik lehet) egymás határait is alkotják a maszkok. A legbelső másik (nem a külsőbb maszk felöli) határa személyiségünk személytelen határait fogja össze, és artikulálja, míg a legkülső külső határa az, amit külvilágnak nevezünk.
Pszichés struktúránk tehát nemiképp - és ebből a szempontból - a matrjóska babákra emlékeztet (ez magyarázza népszerűségüket) azza la nem csekély különbséggel, hogy nem b ábuk, hanem maszkok alkotják, és a legbelső nem tömör, hanem olyan eleven “láva” foglalata, melytől az egész is eleven. Legalább is átmenetileg. A semmiből a semmibe való átmenet idejére, már am i a személyiséget illeti.
2008. 10. 08. XVII. A harmadik szál: a már említett két szálhoz egy harmadik (ráadásul ketté ágazó:) az inceszt, és tilalmának társadalmi következményeiről írott is hozzákapcsolódik. Részleteivel ugyan még adós vagyok, és egy darabig maradok is, hiszen három, egymásttól függő, és ezért összegabalyodott szál gombolyítása elég nehéz(kes), de az irány(ok már) elég jól látható(ak)!
XVII. A harmadik szál: 1/ A politika képéről:
Egy olyan képként kezdenek összegződni társas viszonyaink, hogy abban a hatalomhoz való viszonyunk, és ebből következő közös, emberi viselkedésünk első ránézésre olyan, mint a lepkék viszonya a lánghoz. (Vonzza is, és el is égeti őket.)
Második közelítésben a lepkék össze-visszakörözésétől/lángba zuhanásától mintha két dologban különböznék az emberi viselkedés:
1/ Röpködésünk jóval rendezettebb. Rajokban történik, és a rajok olyan rajokból állnak, melyek maguk is csoportokból állnak – és így tovább.
2/ Maga a láng pulzál:
a/ akik tehát túlságosan távol vannak a lángtól, a láng gyöngültekor el is tévednek, és (mivel „tél” van) meg is fagynak. (Épp a hitelválság mutatja, hogy a „lángtól” távol bizonytalan, és ezáltal veszélyes az élet: úgy néz ki, még Csányi S (OTP) is onnan kap plusz forrásként némi meleget és államai fényt a most számára is vacogtató sötétben.)
b/ a lepkéknél jóval közelebb tudunk menni a lánghoz, mert (talán) a rendezett rajok szárnycsapkodása ventilál, és ezzel hűt.
XVII. A harmadik szál: 2/ A politikai csoportok és az ember képéről:
A csoportok (politikai táborok és al táborok, és az al táborokat alkotó, és a más szempontok alapján létrejövő és rendeződő csoportok és alcsoportok stb. stb.) szervezetéről az a sejtésem támadt, hogy talán személyiségtípusok alapján szerveződnek. (A ligatura és a tudattalan szerkezete tehát nagyjából párhuzamosan módosulna, és részben interiorizációs időben, részben formális, nagyobb részben informális szervezeti átalakulásokkal mérhető fáziskéséssel módosítanák egymást.)
Nem úgy, hogy azonos típusok alkotnak egy csoportot!
A különböző típusok egymást kiegészítve szerveződnek csoporttá.
Amiként azonban nincs két egyforma vezető, a különböző csoportalkotó típusokba tartozók között sincs két teljesen egyforma.
Egyrészt tehát a különböző (egymást kiegészítő, mert ezáltal önmagukat életképesebbé tevő) típusok általában csoportokká rendeződnek, és ezek a csoportok annyiban hasonlóak, amennyiben lehet általában csoportdinamikáról beszélni (és lehet, mert ezt teszi a szociálpszichológia: az általában vett csoportdinamikát írja le).
Másrészt azonban a csoportalkotó típusok altípusai különböző csoport(al)típusokká rendeződnek, ahol egyrészt érvényesül a csoportdinamika, másrészt módosult (az altípusoknak megfelelő formában).
A típusokról azt tudtam meg (csak részletei még nincsenek készen a fejemben, ezért nem írtam még meg) hogy az alapján rendezhetőek, amit Jung perszónának nevez.
A perszóna egyrészt személyt jelent, másrészt azt a maszkot, amiben az antikvitás színészei szerepeiket játszották.
Erről, a perszónáról azt sejtem:
a/ a tudatos és tudattalan határával azonos. Ahány ember, annyiféle határfelület. Egyrészt.
b/ Másrészt ezek között a felületek között vannak hasonlóak, és kevésbé hasonlóak, tehát a személyiségtípusok a felületek hasonlósága és különbségei alapján rendezhetőek/érthetőek meg, mert tipizálhatóak.
c/ A „felület” (a maszk, a személyiség) azoknak az alkotórészeknek (árnyék, ellenkező nemű lélekrész, Selbst stb.), amikről már annyit írtam, a felülete. Az összetevők olyanok, ahhoz hasonlóak, mint a bohri atommodell magjainak az összetevői („neutronok”, „protonok” halmaza) (és az atommag „felülete” lenne a „maszk”, a személyiség).
d/ Ezeknek az összetevőknek (azaz a „neutronoknak, protonoknak”, azaz az árnyék, ellenkező nemű lélekrész, Selbst stb.) felépüléséről és felépítettségéről (szerkezetéről) kezdek képet alkotni kezd összeállni a fejemben).
e/ Azt sejtem, hogy egy-egy valóságos, a külvilágban alakuló/szertveződő csoport egy-egy ilyen (belső, lélektani) szerkezetnek a megjelenése/megtestesülése: kivetítése. Melynek az alapstruktúráját a vezető személyisége (perszónája, a személyiségét alkotó lélektani szerkezet „felülete”) határozza meg (nagyrészt olyan, annak a külső megjelenése). Az eltérések (és az eltérési feszültségek, és főként az eltérni akarások) forrása pedig a vezetettek ehhez nem illeszkedő felületei, amelyek alapján nemcsak vagy megszöknek, vagy megszoknak; hanem itt, a csoportokban nem kizárt harmadik( lehetőség)ként a maguk felületének megfelelőbbre alakítják a csoportműködést.
XVII. A harmadik szál: 3/ A csoportközi dinamika eredetéről: a csoportokban és rajokban azonban nemcsak a fénytől megrészegülő (hanem feleség és gyerek) „lepkék” is röpdösnek.
A (feleségként, szertőként, és főként gyermekekként) „kapcsolt” lepkéknek pedig a fény körül bonyolult módon (szénné égés és megfagyás között) lavírozó lepkék töltik be azt a funkciót, amit az elsődleges cikázóknak a fény. A csoportközi dinamikát tehát (valószínűleg) meghatározza (de mindenképpen jelentősen módosítja a házasság intézménye, mely) az inceszt tilalom(ra vezethető vissza), és annak lélektani, szociálpszichológiai, és ebből (igaz, többszörös visszacsatolás után) eredezttethető szociális következményei.
2008. 11. 17. XVIII/1 Két világ (mítosz és valóság) határán
1/ :
Közvetlenül egy müncheni képtárlátogatás eredményeként, bár némi késéssel derengtek fel számomra az iceszt tilalmának társadalmi következményei. Azután az incesztus individuális következményei. Messze nem fejeztem be sem az egyik (a társadalmi következmények), sem a másik (az individuális következmények) (pláne pontos) számbavételét, annyi azonban máris világosnak tűnik, hogy mint már írtam is: az antik “mítoszok azokról az időkről (pontosabban arról a - mai időfogalmunkat és felfogásunkat megelőző - korszakról) (és azok meghatározó eseményeiről) tudósítanak, amelyikben a kultúránkat formáló inceszt tilalom (és az ebből következően kialakuló mai időfelfogásunk/percepciónk/fogalmunk) megszületése előtt éltek elődeink.”
Azonban mindnyájan és változatlanul ebbe a mítikus világba születünk.
Erről a(z eredendően, antropológiai adottságaink következtében mítikus) világról a nyelvvel együtt és által tanuljuk, hogy nem az, amivé érzéseink rendezik érzeteinket, hogy nemcsak érzésvilág.
Két világ határán élünk: szerencsés esetben a bennünk múló, és még szerencsésebb esetben az általunk keletkező világok határán.
Annyival gyakoribb azonban, hogy az múlik, ami bennünk eleven, és az keletkezik, ami tőlünk idegen, hogy hajlamosak vagyunk ezt nemcsak kizárólagosnak, és nemcsupán rossznak tapasztalni, de ennek nyomán egyenesen igazságtalannak képzelegni. Az ezáltal (a frusztrációk következtében) a nyelv fékjétől szabaduló képzeletünkkel így elevenítjük, és állítjuk szemben a múló igazságot a születővel.
Képzeletünkben így válik eggyé az a két világ, melynek nem csupán határán állunk, de mi magunk lennénk a határ, ha képzeletünkben nem jó és rossz isteni léptékű (akár az istenek) harcának színtereként látszanék, amelynek azonban ezen a szemüvegen át (pontosabban a nyelv - indulatoktól egyébként is repedező - szemüvege nélkül) csak elszenvedői lehetünk.
A “világok harca” leggyakrabban munkahelyi (vagy az ebből követkő családi) konfliktusokként kerül először felszínre. Ez magyarázza, hogy az előző részben vázolt folyamat (amelynek során az egyén néhány röpke, de elinte örökkévalóságnak tűnő év alatt újra végszáguld azon a folyamaton, amelyen elődei évtízezredek alatt jutottak el az ő születésével újrakezdődő folyamat átmenetileg, egy életidőn át az ő születésével is jelzett, és kitüntetett pontjáig) tudatosítása alig valamivel jutott túl “az időnként másként célszerű viselkedni, mint otthon” felismerésén, és ennek leírásaként a szerep és személy konfliktusának taglalásán. (Az elme, mint már írtam is: jóval gyorsabban jár, mint a kéz: jónhány fázis rögzítését elhagyva a fentiektől “ihletve” közben megírtam egy újabb, igaz rövid fejezetet a régen félbehagyott írásomhoz, de visszakanyarodva ide, ahonnan előreszaladtam:)
A két világ talákozásának szerep és személy konfliktusaként való leírása azt valószínűsíti, hogy még mindíg (inkább) a mítikus kornak és világnak vagyuink lakói, semmint annak, amelynek lehetősége, külnöböző betölthető és betöltendő szerepként olykor feldereng számunkra. Mert azok csak szerepek - llegalább is ezt mutatja “tudományos” szóhasználatunk.
És igazunk is van, igaza is lenne mítikus tudományunknak a szociálpszichológiának, ha a személy több és más lenne egymásra is következő és visszatérően is el-eljátszott szerepei összességénél.
Személyességünk és szemilyéségünk azonban talán épp részben a (közösen, és elvileg bárki által eljátszható) szerepek kiválasztásában, részben a szrepek eljátszának minőségében, és azok sorrendjében, valamint visszatérésükben, az egyes szerepek eljátszásának ismétlődési módja által érhető tetten. Ez-e a helyzet?
XVIII/3 A személy, mint lehetőség
XVIII/4 Az iskola hamissága: ha abból indulunk ki, amiből a kegtöbb tankönyvíró, hogy az iskola a korszerű ismeretek befogadásának és átadásának színtere, (illetve alapfokon ezek befogadását készíti elő), meglehetősen magyarázhatatlan marad az egyházi iskolák hírneve, miként az ezt a hírnevet megalpozó sikerük. Mindazonáltal, ha magyarázhatatlan is, magyarázatok azért tucatszám születnek. Ezekre most ne vesztegessünk időt, aki ezekben akar hinni, higgyen!
Nehezebb dolguk lenne a magyarázóknak, ha annak okát probálnák föllelni, hogy a korszerű ismereteket nem átadó, a kizárólag a lehető legtradícionálisabb ismereteknem a hagyományokknak megfelelő átádasára koncentráló Yeshiva-k hallgatói úgy, de mindenképpen azzal összemérhető módon boldogulnak és állják meg helyüket, mintha valamelyik modern és jónevű oktatási intézményben a legkorszerűbb(nek gondolt) ismereteket sajátították volna el.
A fentiek magyarázatát keresve talán célszerűbb abból kiindulni, amit fentebb írtam, hogy az egyén nemcsak biológialag, szellemileg is végigjárja nagyjából azt az utat, amit elődei. Nemcsak, és nem elsősorban azért, mert elődei azt az utat választották! Azért választották azt az utat, mert az felel meg az ember antropológiai adottságainak, és azokból, valamint az adottságok érvényesülésének véletlen körülményeiből azt a (részben nyelvi) hagyomány keletkezett, amit az utód adottságként “kap” (és eszi, nem eszi, nem kap mást, legfeljebb módosításukkal mássá teheti adottságait). Ha nem is minden eleme, de ahhoz hasonló út következik adottságainkból, amilyenen elődeink jártak. Úgy következik, hogy amiként a kisgyerek örömmel hallgat mesét, szükségszerű volt a mítikus korszak.
A mítoszok persze sok szempontból különbözőek. Azonban az csak a mitoszalkotókat követő korszak nemzedékein múlt, hogy mit kezdtek ezzel a hagyománnyal, milyen variációit hozták létre először, és mit kezdtek később a variációkkal.
Az ember nem (a ma használatos értelemben) racionális lényként született, csak racionalizálódott (ebben a kultúrkörben nagyjából úgy, ahogyan ma és mi a racionális kifejezést használjuk. Ez az út az egyén életében sem spórolható meg. A tapasztalatok legalább is ezt mutatják. Azáltal is, hogy valamiképpen hatékonyabbnak és eredményesebbnek tűnnek azok az oktatási formák, amelyek nem (vagy méginkább nemcsak) a mai értelemben vett racionalitásra támaszkodnak, és nemcsak annak vélt elvárásaira készítenek fel.
3/ (lehet, külön fejezetként:)
Rabszolga, szolga; úr - és bérből és fizetésből élő, esetleg az emberi jogok
2008. 11. 17. XIX. Tizianó és Szondi Lipót, Jung és szerénységem
Kissé meredeknek (de blogom ezt megelőző szövegei alapján aligha meglepőnek) tűnhet, hogy egy Tiziano kép kompozícióját Szondi Lipót ösztöntanának feleltem meg (és néhány más, az övénél valamivel kurrensebb, pszichológiai rendszer általam konzisztensként kezelt elemének).
Holott megfeleltethetőségüknél a megfeleltethetőség hiánya jóval meglepőbb lenne! Nemcsak azért, mert alkotóik ugyanannak a kultúrának a (ráadásul kiemelkedő) képviselői. Ha más korban és más műfajban hozták is létre életművüket (mintegy az “idő méhéből” kifejtve azt), a kifejtés módja (és Szondi esetében közvetlenül tárgya is) megfelel annak a közös lélektani dinamikának, amelyik értésüket (illetve a festmények esetében inkább csak értelmezésüket) egyáltalán lehetővé teszi: közös, mert emberi, antropológiai adottságunknak. Úgy, ahogyan azt azt Jung főként az alkímiáról írt tanulmányaiban kifejtette, és amelyet A nyugati és keleti vallások lélektanáról címmel megjelent műve olvasásához írottakban rövdien összefoglaltam.
Épp Jung projekciója, ha úgy tetszik a lélekről alkotott képe bizonyult annak az összekötőkapocsnak, amelyikkel Tiziano festménye kiindulási alapot teretmtett talán Szondi Lipót (némiképp periferizálódott, diagnosztikai csodaszer mind bizonytalanabbnak tűnő elméleti alapja helyzet felé sodródó) rendszerének újrakontextualizálásához, az elméletileg mind tarthatatlanabbnak tűnű nyolc ösztönfaktor esetleges - majd meglátom, mire jutok a vizsgálódás és az elmélkedések végén - átkontextualizálásával.
Schiller rohadt almákat szagolgatott ihlete felszításához. Ennél Tizianó képének értelmezése különösen az adott esetben (hiszen sem nem ódát, sem nem drámát készülök írni), jóval logikusabbak tűnik, mert csak a legelvetemültebbek gondolhatják, hogy festményei csupán az észhez, és nem a lélek egészéhez szólnak, hogy jól értem-e szavát, ha nem is rövidesen, munkám végeztével kiderül.
XX. Kik, és minek a szimbólumai az angyalok?
A “kik?” kéredés megválaszolásával még azt hiszem, várnom kell kicsit. Észlelési módjuk leirásának is inkább csak a kezdeteinél tartok (ha egyáltalán).
Szimbólumként, de jelenleg inkább csak szimbolikusságukat megalapozó (egyik) funkciójukról beszélnék mindazok kiemelése a káoszból, és ezzel (angyaliként való) kitüntetése, amik ezáltal nem kaotikusak, hanem egy (isteni) rend elemei. (Ennek a mechanizmusnak a leírásán jelenleg még dolgozom.)
2008. 12. 08. XXI. A negyedik szál az egyre világosabb számomra, hogy a személyiségünket meghatározó erővonalak az istenképekben gyökereznek, amiként az is, hogy nagyjából ugyanazt a szellemi utat járjuk be, amin a mienkkel megegyező antropológiai/pszichológiai adottságaik miatt az eltérő körülmények (és kisebb részben eltérő egyéni képességeik) miatt némiképp eltérő módon jártak elődeink. Ez az oka, hogy egy (nem is olyan rövid) kitérő erejéig a máig meghatározó, mert a zsidó-keresztény hagyomány mellett a legismertebb mítoszkincset veszem ebből a szempontól szemügyre.
Amiért máris megérte, az (főként) a fényviszonyok változásának meghatározó (feltehetően kitüntetett/kulcs) szerepe abban a konstrukcióban, amellyel az érzeteinket megtanuljuk értelmes világgá rendezni jóval a nyelvtanulás előtt.
Számomra legalább ennyire kecsegtető a női szereplehetőségek (meggyőződésem szerint egymástól elválaszthatatlan) mítikus és pszichológiai gyökereiről tudósítanak. És így tovább… Messze az áttekintés vége, de meggyőződésem, hogy enélkül a cselekedeteink mozgatórugóiról való elmélkedés aligha lehetne több sötétben való tapogatózásnál.
2008. 12. 13. XXII. Csöbörből csöbörbe: Miközben nemcsak egy festmény angyalaival tűntek mindinkább kompatibilsnek legalapvetőbb késztetéseink, és a késztetések pedig egy az eddigieknél egyszerűbb sémára redukálhatónak, a séma maga a görög istenvilágra mutatott lehetséges rendezőelvként.
Nem mondom, hogy ez sok volt a jóból, de néha úgy éreztem üvegfalon mászok. Persze, ilyenkor az ember menjen minél biztosabbra, ha már ennyire síkos és törékeny pályára lépett, de volt némi időnyerési/pihenési szándék abban, hogy a mitológiai áttekintésébe kezdtem. Azóta gyűlölet és vágy szeretetté még az istenek számára sem tartósan elegyülő keverékei és elegyülésük meglehetősen paranoid rendjével foglalkozhatom.
Minek? - kérdezhetnék, de a válasz egyszerűbb, mint gondolnák: az ember vagy érti, vagy éli a mítoszokat, de ennek részletieről csak sokkal később írhatok (egy-két részletet nem árt tisztáznom előtte).
2009. 01. 10. XXIII. Gondolkodásunk és az antik mítoszok egybeesése - és egy példa: a projekcióra vonatkozó definícióm kezdtem ma, pontosabban tegnap pontosítani, és örömmel tapasztaltam, hogy az első sorain kellett csak változtatnom. Hangsúlyosabbá tettem, hogy ez csak vélekedés, mert közben egyértelművé vált számomra, hogy valójában “csak” felismerésről, és egyik szükségszerű elemének (szükségtelen) kiemeléséről, és projekcióként egyenesen félrevezető önállóvá tételéről/képzelgéséről/fantáziálásáról van szó.
Ennél is jobban megörültem azonban, sé fenemód meg is lepődtem, amikor azzal szembesültem, hogy felismerés- kegyeletből nevezzük így - projektív elemének érzékeltetésére egy olyan példát használtam (a projekcióról írottak c/ pontjában), amelyet hetekkel később, amikor már el is felejtettem (ezt a példát), nemcsak a görög mítoszvilág egyik alapelemeként láttam viszont, de jó okkal úgy kellett értelmeznem, mint amivel a tudatosodásunk, az emberi gondolkodás a kezdetét vehette.
Hogy azoknak is érthetőbb legyen, akik nem követik a fenti linkeket: azt véltem észrevenni, hogy a gondolkodás mitosszal megörökített kezdete, miként valószínűsíthető módon a kisgyerekeknél is, a fényviszonyok (sötét, világos; nappal/éjszaka) elkülönítésével vette és talán veszi azóta is kezdetét. Ez magyarázhatja, ami meglehetősen furcsának tűnt, hogy a Bibiában is előbb lőn világosság és annak elválasztása a sötétségtől, és csak ezt követően két nap mulva kerülnek világító testek az égre. Ez, pontosabban az magyarázhatja, amiről föntebb írok, hogy felismerés(ek) egyik - mint definíciójában kifejtem a pontatlanul projekciónak nevezett - eleméhez való speciális viszony az alapja az olvasók (az idő előrehaladtával mind egyértelműbben) hierarchizáló ítéletének. És ugyanez magyarázhatja talán, hogy miért választottam “ösztönösen” ugyanazt a példát, felismerés megvilágítására, ami az egyik legelső felismerésnek volt és maradt a tárgya. Eről az “ösztönösségnek” az eredetéről árulkodhat, hogy megszokott módon miért a megvilágítja kifejezést használhattam az előző mondatomban. Az értelmünkkel kapcsolatos fény metafora szinte kizárólagossának eredetéről másutt írok részletesebben. (Akit érdekel, ezen a linken át elolvashatja.)
A példa erejét kétségtelenül gyöngíti, hogy velem történt, viszont erősítik a dátumok, hogy csakugyan abban a sorrendben történt, ahogyan leírtam.
2009. 01. 22. XXIV. Szörnyek születése - és kapocsimágó
Először a kapocsimágó fogalmát alkottam meg. Egyértelműen a mítoszértelmezés vezetett el ehhez. És máig sem tudom, hogy tudatosításához mennyire, de megnevezéséhez egyértelműen szükségem volt Tiziano Pietejanak egy meglehetősen durva, és akkor számomra csak nehezten értelmezhető elemére. Mintegy képén láttam a “kapcsok kapcsát”, valami nagyon brutálisan archetipikusat, ugyanakkor egyszereit, ikonográfiailag szinte ismeretlent.
Később, a “fönt” és a “lent” összekötésének kialakulásával együtt értettem meg, hogy a kapocsimágó létrejöttében/kialakulásában a matemaitikai struktura/struktúrák megszületése ismerhető fel, így ezt nagyjából akkor (és eddig) inkább csak érzékeltem és úgy, ahogy érzékeltettem ezt.
Azután volt egy átmeneti időszak, amikor többb minden is párhuzamosan kavargott a fejemben, és időbe telt/időbe telik, amíg rendezem/rendeztem őket.
1/ Evidenciának, mert pluzibilsnek tűnt, hogy a kapocsimágó(k) tartják össze pszichés struktúráink elemeit, és ezzel gondolkodásunkat (annak egységét).
2/ Az ég és föld közötti köztes lények nyomán lett (vagy úgy véltem, hogy) számomra világos (lett), amit az előző pontban írtam, azonban nyilvánvaló, sajnos egyelőre csak értem, de nem érzem, hogy a kapocsimágónak korábban is meg lehetett/kellett születnie; semmi oka nincs, hogy csak akkor jöjjön létre - mintegy ég és föld között, azok “megszületése”, azaz csak elkülönítésük után.
De mi van előtte?
Már tudom, tudni vélem: fényviszonyok: világos és sötét.
És talán az ősvalami.
És talán, ami világos és sötét, az (lesz) az ősvalami, de ami sötétilik és fénylik az ősebb: a káosz, amiből minden lesz, ami akkor és később elkülönül általunk és elménkben. Azáltal, hogy fénylik, és azáltal, hogy sötét lesz kettő, ami azonban nemcsak káoszként egy, hanem megszámlálhatatlanul végtelen.
2009. 03. 19. XXV. A kontextustól a beszélgetéseken/publikációkon keresztül, a ligatura át a tudományos iskolákig:
Egy kommentre adott válaszomban ugortt be az az ötletetem, amit tulajdonképpen a fenti cimben megadott linkekkel, amennyire azok kifejtettsége megengedi, lényegtében össze is foglaltam.
Mindezt egyelőre csak azzal egészítem ki, hogy nem zárható ki, hogy a tudományágak elválása, illetve és főként egy-egy tudmányág művelőink a kiválasztódása, illetve egy egy tudmányágon belül az iskolák kialakulása, és főként az azokhoz tartozók kiálasztódása talán nem független személytelen “öszönkésztetéseink” személyiségünket alkotó elrendeződésétől, a rendeződés adott - gyerekkorra, anyakapcsolatra visszavezethető - módjától.
2009. 03. 28. XXVI. Kaptafák a kapcsolatokhoz: az első emlékek, nemcsak - igaz furcsán - megmaradnak, de rögzülnek: az alapimágók előzményeinek érzelmi maradékaiként, a preimágónál részletezett mechanizmussal hozzák létre a kaptafát, amely az újabb imágók érzelmi maradékaitól módosul ugyan, de csak kevéssé. Minden kapcsolatunk más lesz, de csak annyira, amennyire egyik partnerünk - végül már magunk számára is letagadhatatlanul - valóban különbözik a másiktól. Kevéssé. És nemcsak azért, mert (általában) emberek, hanem főként azért mert a kaptafának köszönhetően tovább szűkítjük a választékot.
Amikor Az emberi kapcsolatokról bejegyzésben a Házastársak alcímet kiegészítettem a “házastársak”-kal, éreztem, hogy egy olyan sablon nyomára jutottam, ami átláthatóbbá, és ezzel érthetőbbé teszi (általában kuszának és érthetetlennek tűnő) kapcsolatrendeszerünket.
Persze mire az érzésből gondolat, pláne olyan, ami másoknak is - ha nem is feltétlenül elfogadható, de legalább - érthető formát ölt, lefolyik némi víz -és nem csak a Dunán.
Nagyon úgy tűnik, hogy az otthonról hozott, és szerelmeinkben kicsit újratákolt
mintánkat használjuk akaratlanul valamennyi kapcspolatunkban.
Az újratákolás annyit jelent, hogy a szülők engedelmes kicsi gyermekének (csecsemőkorig visszanyúló) maszkján állandósulnak azok a (szintén az eredeti, a szülőkhöz fűződő kapcsolat mintája mentén kialakuló, és mintázatát követő) társas érintkezés során kialakuló vonások, melyek az eredeti (a leszármazási család alkotta) környezetben csak időlegesen (általában feszültségek/veszedés árán) voltak fenntarthatóak.
Így, és tulajdonképpen a szülőkhöz fűződő kapcsolat jellege (és csak ebből következően intenzitása) dönt arról, hogy a későbbi szerelmi kapcsolatok nyomán egy (kevesebb feszültség árán) élhető(bb) struktúra alakul-e ki, vagy a későbbi kapcsolatok is a(z akár a halálig elnyúló) meghosszabodó kamaszkori lázadásoknak válik meglehetősen értelmetlen színterévé, aminek megváltoztatása csak meglehetősen kemény, és tudatos munka árán lehetséges.
A jelenleg is készülő Áttételi kapcsolatok fejezeteinek írása közben vált világossá, hogy a lélek külső, szülői eredetű (és szerkezetében annak mintázatát követve ki-, és felélépülő) regulázása az önállóság elvesztésével fenyeget (szélsőséges, könnyen patologikussá váló esetekben a személyiség önálló életvitelhez csak elégtelen kialakulásához vezehet). Ez a forrása a kamaszkori szülő-gyermek vitáknak is, de ez vezet a negyedleges áttétel és általában (valamivel később) a (és általában ezzel szinte párhuzamos gyűlölet kapcsolatok megalpozásához, majd) kialakulásához.
Általánosságban elmondható, hogy minél regulatívabb a szülőkapcsolat, annál viharosabb (és/vagy kiterjedtebbek) a szerelmi (és főként a gyűlölet) kapcsolat(ok). Ennek okait, hogy a külső kapcsolatok miért csak nagyon mérsékelten (és egyenesen a mélységükkel fordított arányban!) képesek csak egyensúlyban tartani az eredeti párkapcsolatot és ezzel a személyiséget is, először egy másik bejegyzésem szeretőkről írt fejezeteiben fogom részletezni.
2009. 07. 02. Az ember nyelvtanulását követően olyasmi helyzetben van, mint egy olyan színházi néző, aki nemcsak hogy egy tüllfüggönyön át nézi az előadást (élete történéseit), de erre a függönyre családi kép(ek)et vetítenek.
Tehát egy zavaros filmet lát, ahol családtagjai(ra hasonlító alakok) üvöltöznek, vagy épp édelegnek, de az egész film roppant kusza, és követhetetlen, mert a vetítővászon, azaz a “tüllfüggöny” nemcsak lebeg-mozog a mögötte rohangáló alakoktól, de azok alakja időnként jobban, időnként kevésbé (attól függően, hogy közelednek, vagy távolodnak a “függönyhöz/függönytől“, a családi mintához/mintától) át is látszanak a vásznon.
Csak most, két másik bejegyzéseben leirtak nyomán értettem meg, valójában nincs olyan, hogy jó barát, jó beosztott (persze vannak jobbak, és kevésbé jók). A távolodás/közeledés az egysejtű (de inkább a baktériumok) léte óta) (egyre többszörösebben) belénk kódolódó dinamikája minden kapcsolatnak. Mint az évszakok váltakozása megjelenik, és elkerülhetetlenül érvényesül.
Ha az ember küzd ellenük, csak fölöslegesen belebonyolódik egy-egy kapcsolatba (és kicsit fölöslegesen el is merül bennük, azaz, több időt fordít rájuk, mint amennyi kifizetődő, mint amennyinek értelme van; még inkább, mint amennyi racionális). Ha azonban az ember tudomásul veszi a kapcsolatok nemcsak szükségszerű – de kalkulálható, és ezáltal előre látható - változásainak tényét, akkor dinamikusan cserélődnek körülötte a beosztottak is, a barátok is; és főleg nincsenek örök ellenségei, amiként – sajnos – örök barátai sem. Viszont nemcsak az utóbbiakból lehetnek előbbiek, de az előbbiekből is utóbbiak, ami a megszokotthoz képest némileg nagyobb mozgásteret biztosít(hat. Kicsit, ha nem is nyitja ki a világot, de nyit rajta: tágítja szűkösségét).
2009. 06. 13. XXVII. A hit racionalitása, és a tudás hitre építettsége: tudásunk ma is, mint kezdettől hiten alapszik, noha ez egyre közvetettebb módon és gyakran már Istenbe, hanem istenekbe vetett hiten. Ez utóbbinak, a közvetettségnek vannak előnyei, és számos hátránya, az előbbi azonban levethetetlen antropológia/pszichológiai adottság következménye.
2009. 06. 21. XXVIII. Lét és világ, létezés és hatás: helyünk és rendeltetésünk: mindent tudni szeretnénk - de érthető okokból - csak keveset tudunk. A (tulajdonképpen még mindig nagyon) kevés és a minden közötti távolságot képzeletünkkel hidaljuk át. A szinte üres, de antropológiai/pszichológiai adottságaink okán (szinte egyformán) strukturált képzeteink így töltődnek fel újabb képzetekkel, amelyek egy - talán kisebb része - fáradtságos beszélgetések okán közös/közel azonos. Újabb - régen lezajlott ugyancsak - fáradtságos beszélgetések okán ezen közös rész egy részét igaznak gondoljuk. Ezen változó igazságainkból (olyan) világ épül (bennünk is, és körülötünk is), melyről azt képzeljük (hogy - bármit is jelentsen - létezik, és ebből következően - bármit is jelentsen -, de) a léten alapul.
Ha - nagyon-nagyon ritkán - a létre vonatkozó állítást fogalmazunk meg, tulajdonképpen világunk átépítésére teszünk javaslatot, mert vagy mást állítunk annak (talán vélt, talán valós) alapjáról, vagy azt bizonytalannak/állításunkkal megerősítendőnek véljük.
Világunk átépítése nemcsak (sokszor) racionális (olykor nemcsak szükséges, de egyenesen), elkerülhetetlen. Nem biztos azonban, hogy a az átépítésnek a legracionálisabb, és főként a legcélszerűbb módja mindenkor (az olykor földrengések hatásával vetélkedő) újraalapozás, az alap megváltoztatására tett kísérlet. Ezért módosítottam az antik filozófiai hagyományt összegző állításaimban a “létállítás” kifejezést “világállítás“-ra. Azt gondolom, hogy az előbbi az utóbbinak nem csupán alesete ugyanis, de legradikálisabb módja. Ezáltal nem megváltoztatni próbálom a hagyományt, hiszen az nemcsak lehetetlen, szükségtelen is, mindössze pontosítására fogalmazok meg (egy) javaslatot.
A javaslatom nyomán úgy képzelhetjük el lételméleti szempontból mindazt, amiről tudomásunk van, hogy egy folyamat eredményeképpen tudomásunk van a folyamatról. Azonban tudomásunk azon (nagyrészt tudásnak gondolt) része, hogy a folyamatnak (a folyamat magyarázataként eddig) egymástól elkülönültnek tűnő elemei abban a mértékben lennének elkülönültek, ahogy eddig gondoltuk, és még inkább, hogy az elemek egymásra gyakorolt hatásától maguk az elemeknek az eddigi elkülönítése helytálló, nem egészen biztos, hogy eddigi formájában (formájukban) helyes (helyesek).
A folyamatról való jelenlegi tudásunk szerint a folyamat valószínűleg változtathatóvá (változtathatóbbá), és ezáltal egyszersmind véletlenszerűbbé vált. A változás iránya a változóról és a változásról alkotott elképzelése(ein)knek is függvénye. Ebből két lehetőségünk és számos teendőnk, ha úgy tetszik többszörös rendeltetésünk látszik adódni: összhangba hozni a változóról és a változásról alkotott elképzelésünket a változóval és annak változásával, és más(oknak a), a változóról és változásról alkotott, képzetekkel, mely mégis egy: összhangot teremteni. Rendeltetésünk talán és tehát, hogy ne csak magunkat (mint eddig meglehetős rossz hatásfokkal tettük), de gondolatainkat is (mint eddig is, de az előzőnél is rosszabb hatásfokkal tettük) összhangba hozzuk a folyamattal, és másoknak a folyamatról alkotott, a folyamatot - a miénkhez hasonlóan - befolyásoló elképzelésével.
Talán valahogy így festhet - most elgondolva - a világ, amelyen túl (talán olyasmi van, ha ugyan nem egészének másik neve) a lét, és nem azon, de a világon innen az életvilágok, amelyből épp annyi van, amennyien vagyunk, és amennyit szinte valamennyien szeretünk világnak gondolni, pedig ezekről beszélgetve, és azok nyomán ezt-azt (olykor egészen másképp meg is) téve együtt segítjük/hozzuk. Hova is? Valóban talán létre.
2009. 06. 23. XXIX. Agamemnón és Mózes: törvény kint, törvény bent(ebb): a személyükhöz kapcsolt, és az azok alapjául szolgáló történeteket az inceszt tilalom bevezetésének következményeiként, azok (és ezzel is a mítikus kor) lezárásaként, és így, mert ezzel a világtörténelem (szingularitáshoz közeli) (egymást szándéktalanul, de kiegészítő) “kezdő“-pontja(i)ként is értelmezhetőnek, és értelmezendőnek vélem. A korlátlan (családfői) önkény külső, (még inkább a nemzetség/törzsfőkhöz közeli) “királyok királyaként” egyrészt. (A királyokat a királyuk hatalmának a visszavetítéseként, és fölöttük gyakorolt hatalma az ő alattvalóik felett általuk történő meghonosítása következményének vélem.)
Másrészt (még inkább a nemzetségi/törzsi keretekhez közelebb, de még) a (napi) teendők(nek is) (annál) aprólékos(abb) törvényi szabályozásával. Az utóbbi (főként kereszténységként, majd liberalizmusként) törekedett ki, az előbbi (főként) totalitárius rendszerekként befelé, de nagyjából egyensúly közeli állapot jött létre, ha az egyensúly még nagyon távoli is, és fenyegetett is.
2009. 07. 09. XXX. Platón korrekciója Nietzsche a valaha élt legnagyobb filozófusi erővel rendelkező gondolkodónak nevezi Platónt, tehát mielőtt korrigál(ni próbál)nám, nem árt rendezni ezzel kapcsolatos gondolataim.
Platón máig ható módon Theaithetosában a tudást igazolt igaz vélekedésnek nevezi. Ha az igaz vélekedések összességét neveznénk tudásnak, úgy szinte senki sem tudna szinte semmit, másrészt az igaz vélekedések összességét célszerűbb igazságnak nevezni. Azonban adódik - sajnos pusztán elméleti lehetőségként - az igazság tudása, amit már lehet abszolút tudásnak nevezni.
Egyrészt azért abszolút tudásnak, hogy ne vitassuk el attól, aki azt állítja, hogy gondolkodik, tehát van (és esetleg attól sem, aki azt, hogy 2×2=4), hogy ennek általa való tudása igaz tudás (tehát ezért nem célszerű ennek, igaz tudásnak mondani azt, amit fentebb abszolút tudásnak neveztem), másrészt ha az abszolút tudást az igazság tudásának neveznénk, akkor a számos tudásféléből az egyik lesz/lenne az igazság tudása (és ezáltal a kígyó a saját farkát kezdené rágni, mert a definiálatlan tudást tartalma szerint kezdenénk osztályozni).
Az igazság tudása tehát, mint abszolút tudás állítható, már csak azt kell tisztázni, hogy mit értsünk igazságon, és mit tudáson.
Definiálásukhoz (a legkülönfélébb metafizikai konstrukciók és ábrándok újraállítása) helyett a vélekedések közül (gondolatban) válasszuk ki az igazolt(nak gondolt) vélekedéseket, ezeket viszont ne tudásnak nevezzük, hanem ismeretnek.
Az ismeretek igazolt voltának kritériumául pedig válaszuk (csak) az abban (a vélekedés igazolt voltában, és az igazolás módjában) való egyetértést. Az ismeretek szinte megszámlálhatatlanul sok fajtáját kapjuk így eredményül, mert a kiindulási alapja ugyan megszámlálható (az emberiség mindenkori létszáma faktoriálisának éppen a fele, 2009. január 1-én 6 751 643 600!/2 adódik ), mert a minimum feltétel, hogy legalább ketten egyetértsenek, azonban ezt az irtóztató számot még meg kell(ene) szorozni a vélekedéstípusok, illetve az azok igazolására szolgáló eljárások számával, de erre nincs is szükség, és értelmetlen is lenne, hiszen épp ez az iszonyatos nagy szám biztosítja, hogy az éppen beszélni tudó kisgyerekről és egy matematikusról ugyanúgy (ha nem is egészen ugyanabban az értelemben) állíthassuk, hogy vannak ismeretei.
Az ismeretek összességét pedig nemcsak nevezhetjük, hanem azért érdemes tudásnak nevezni, mert így az eddigieknél élesebben válik el a vélekedéstől a tudás, az előbbi ugyanis individuálisként, az utóbbi közösként (minimum két emberre - egyetértésük által - kiterjedőnek) (elvileg) kollektívként adódik.
Közös, vagy kollektív?
Közös mindaddig, amíg mindenki, aki épp a földön él mindenben egyet nem ért. Noha elég nyilvánvalóan ilyen soha nem lesz, ezt a csak gondolatban létező állapotot az emberiség minden tagjára minden tekintetben (nyilvánvalóan csak elméletben) kiterjedő tudást nemcsak kollektívnek, abszolútnak is nevezhetjük, mert abban ugyan nem lehetünk biztosak, hogy ebben (a csak gondolatban és csak elképzeléssel elérhető) állapotban az emberiség valóban az igazságot tudná-e, de abban biztosak lehetünk, hogy azt, és csak azt gondolnák igazságnak - és kivétel nélkül mindenki.
Ha nem is biztos, hogy ez az igazság valamilyen módon egybeesik/megfelel valamivel/valaminek (amit a lét-től kezdve ding az sichon át objektív valóságon keresztül annak nevezhetünk, aminek csak akarunk), hiszen az igazság így nem (az ezzel való egybeesésnek/megfelelésnek lesz/lenne stb. stb.) valamiféle metafizikainak nevezhető konstrukciónak lenne/lesz a következménye, hanem az “igazság” (még csak nem is az erre vonatkozó vélekedések), igazolt voltában, és az igazolás helyességében való egyetértésnek lesz/lenne nem neve, de kifejezése.
Így Platónnal szemben nem a mítoszokba oldódik vissza (a végső, az abszolút) igazságra vonatkozó tudásunk, hanem olyan ismeretek összességeként adódik, mely ismeretek (vélt, de valószínűleg valós) tartalmukat tekintve (hiszen még a tudók életkorától is függő módon) jelentős mértékben eltérnek ugyan egymástól, de azonosak az individuális vélekedések közül való kiválasztásuk módját illetően: forrásuktól függően vagy mások által, vagy másokkal elfogadtatottak.
Nem abszolút tudás, és nem is az igazság adódik így gondolatmenetem eredményeként, hanem különböző tudások, és különféle igazságok, amelyek - legalább is elméletben - tarthatnak az abszolút tudás, és így az igazság felé. Még ha nem is zárható ki, hogy az igazság a mi szempontunkból olyan közös tévedésként adódik, amelyben (rajtunk kívül majd) mindenki osztozik.
Ki nem zárható ugyan, de nem is valószínű, mert épp közös antropológiai adottságunknak, és így főként már életként alapozódó értelemünknek köszönhetően erről a körvonalazódó igazságról legalább tendenciáját tekintve azt valószínűsíthetjük, hogy racionális. Mintha - hogy Platón, ha nem is mitikus, de olykor mitizáló nyelvhasználatát vegyem kölcsön egy pillanatra - Athéné nem győzelmét, de diadalát valószínűsítené még akkor is, ha Athéné képviselői máig, és egyre nagyobb erővel a diadalt mind hajlamosabbak a győzelemmel összetéveszteni. Olyannyira, hogy Athénét is vélt ellenfeleit is a felejtés Tartarosznál annyival mélyebb börtöne fenyegeti, hogy annak már csak mind üresebb nevét őrzi Kháoszként az emlékezet.
2009. 07. 21. XXX/2 Platón korrekciója: Egyszerűbb új szöveget írnom, mint a fentieket átrendezni.
Tehát első korrekcióként Platónnak (Theaithetosában) a tudást “igazolt igaz vélekedés“-nek nevező állításán csak annyit korrigálok, hogy az igazolt igaz vélekedések összességét nevezem tudásnak.
Ennyiben a tudás kollektívként adódik , amiből - Platón felfogással összhangban - az egyes emberek életük során változó, de általában bővülő mértékben részesülnek. Az egyéni tudás (túl azon, hogy a kollektívből való részesülés) így azzá egyszerűsíthető, hogy az egyéni tudás azonos azon kijelentések összességével, amit valaki másoktól hallott, és igazként elfogadott, vagy (akár addigi álláspontja korrekciójával) elfogad, illetve mondott és elfogadtatott (függetlenül attól, hogy aki elfogadta állítását igazként, az változtatott-e álláspontján azóta).
Az egy állítás igaz(olt)ként való elfogadása és/vagy az elfogadtatása az, ami azt a funkciót tölti be számomra és gondolkodásomban, amit Paltónnál az igazolás.
Tehát a második korrekcióm az igazolás helyettesítése az (igazként való) elfogadással és vagy az elfogadtatással.
Következtetések/következmények:
1/ Az igazság (nézetrendszeremben) nem (vagy csak másodlagosan) metafizikai megalapozottságú. Elsődlegesen egy kijelentés (vélt) igazságára vonatkozó egyetértésre referál, és:
2/ Egy kijelentés (vélt) igazságában való egyetértésnek nem előfeltétel az igazság mibenlétére (az arra vonatkozó kritériumrendszerre/eljárásmódra) vonatkozó egyetértés (ami alapján egy kijelentésről megállapíthatjuk, hogy igaz, vagy hamis).
3/ Az igaz és a hamis (kijelentések) elválasztására vonatkozó kritériumrendszerben/eljárásmódban való egyetértés nemhogy nem előfeltétele, sokkal inkább következménye a kijelentések (igazsgtartalmában, de helyénvalóbb, ha azt mondjuk) helyességében való egyetértésnek.
4/ Az igaz és a hamis (kijelentések) elválasztására vonatkozó kritériumrendszerben/eljárásmódban való egyetértés vezetett a tudástípusok (majd a diszciplínák) elkülönüléséhez, ami:
5/ A tudástípusok (majd a diszciplínák) elkülönülése részben gyorsította, részben időnként jelentős mértékben módosította, és mind jelentősebb mértékben módosítja a számos más oki miatt kialakult és alakuló társadalmi rétegződést.
6/ A fentiekből következően nem igazság, hanem igazságok vannak, hatókörük az őket elfogadók számtól függ, és folytonosan változik.
7/ A fentiekből nem következik, sem az, hogy ezek az igazságok ne közelíthetnének, sem az, hogy nem közelítenek egymáshoz, és az sem következik, hogy nem alkothatnak, nem fognak alkotni egységes, és mindenki által elfogadott igazságrendszert.
8/ Következik viszont, hogy a kijelentések “helyességébe” (legelőször és elsődlegesen a nyelvhasználat helyességébe, a megszólítottak megértésébe) vetett hit elsődleges az igazságrendszer egységességénél, és az annak biztosítására szolgáló eljárásmódban vetett hitnél is, és vélekedéseknél, így az erre vonatkozó tantételeknél is, mert az utóbbiak az előbbin alapulnak.
Tudásunk egy része ismertként
2009. 07. 23. XXXI. A mechanizmusok, amelyek működtetnek, és amelyeket működtetünk:
Két mechanizmusról tűnik számomra érdemesnek beszélni és gondolkodni:
I.
Az első a szervezetünk: a halál ténye a születésnél is élesebben mutatja, hogy működése megkülönböztethető meglététől (is és a fenntartására, valamint működésére és működtetésére irányuló gondolatainktól is, szándékainktól is, és cselekedeteinktől is. Ez utóbbiak összegződnek - egy idő óta, és a nyelv kialakulását követően lélekként).
II.
Egy négy elemű (folyamatos, és többszörös tudatos és tudattalan visszacsatolásokkal összekötött) mechanizmus kapcsolja össze 1/ az egyes embereket interakcióikkal 2/ párokká, 3/ a párok tagjait (egy olyan) tömegcsoporttá (amilyenre Habermas Rendszerként tett célzást), és amelyik nevéből következően kételemű:
3/ csoport
mely ezáltal az összekapcsolás által (létezik, épül, és módosul:) alakul folyamatosan, és a (Rendszer a) visszacsatolásokkal folyamatosan módosítja a cselekvéseken. cselekedeteken cselekedeteken és közléseken át inkább közvetett, a megnyilatkozásokkal pedig inkább közvetlenebből (a sorsok együtteseként adott) “Rendszer”-t generáló tudattalant).
1/ A Rendszer adott állapotától formált (alapvetően individuálpszichológiailag megközelítheteő/-érthető) tudattalanok (valószínűleg antropológiailag/pszichológiailag/genetikailag determinált, de a Rendszertől folyamatosan moderált) kifejezései módjai:
2/ Előítéletek (alapvetően valamiféle történeti szociálpszichológival megközelíthető/-érthető) kommunikálásán keresztül válnak kollektívvá, azáltal, hogy az előítéletek szinkronizálódnak.
3/ A szinkronizált és ezáltal kollektívvé (csoportfölöttivé vált) előítéletek (kulturtörténetileg/kulturális antropológiailag megközelíthető/-érthető) ligaturát alkotnak (ami a Rendszer leírási/megértési kísérleteiként értelmezhető).
Alább (1/, 2/, 3/-mal jelölve) közlöm azokat a tartalomjegyzékeket, amelyekről eddig inkáb csak éreztem, hogy összefüggenek/összekapcsolandóak, de csak most tudatosodik számomra (legalább is), hogy a föntiekben részletezett mechanizmus elemeinek belső szerkezetét alkotják szerintem:
1/ Antropológiailag/pszichológiaialg determinált, de a Rendszertől folyamatosan módosított megnyilatkozási formák (jelenleg ez a legkidolgozatlanabb):
I/2/a Hit
I/2/a/1 Hitünk alapja
I/2/a/2 Hitünk manifesztációi:
I/2/a/2/a Hitünk első, kollektív manifesztációja: az anyanyelv(ek)
I/2/a/2/b Hitünk második, kollektív manifesztációja: a tan(ok)
I/2/a/2/b/1 Elsődleges tan
I/2/a/2/b/2 A másod- és sokadlagos tanok kilakulásának módja, és
I/2/a/2/b/3 útja
I/2/a/2/b/4 A másod( vagy sokad)lagos tan, a mítosz és felbomlása:
I/2/a/2/b/4/a-I/2/a/2/c/1 Utólagos tan/előismeret: az antik filozófia
I/2/a/2/c/2 Hitünk harmadik, kollektív manifesztációja: az ismeret(ek)
I/2/a/2/d Hitünk negyedik, individuális manifesztációja: meggyőződés(ek)
I/2/a/2/e Hitünk ötödik, individuális/kollektív manifesztációja: a bizonyosság(ok)
2/ A csoportokban a kommunikáció révén egymástól elkülönülő megnyilatkozás típusok, és azok “eredményei”:
II. Elő-ítéletek, előítéletek és ítéletek
II/2 Az elő(és elő-)ítéletek típusairól:
II/2/a Reprezentációs előítéletek/a>
II/2/b Pozitív előítéletek:
II/2/b/1 Családiasító előítéletek
II/2/b/2 Istenítő előítéletek
II/2/c Negatív előítéletek:
II/2/c/1 Családtalanító, xenofób előítéletek
II/2/c/2 Istentelenítő, kimerikus előítéletek
II/2/d Ítéletek
3/ A csoportokban elkülönülő megnyilaztkozás típusok szerveződésének hozzávetőleges szerkezete, mely kulturális antroplógiailag stb vizsgálható/megközelíthető:
I: Pre- és nonverbális (elő)”formák”(: utak az alakzatokhoz)
I/1/a: Rítus és ritmus
I/1/a/2 (Ritmus, zene és) tánc
I/1/b/1: Kezek tánca: képek
I/1/b/1/a. Alakzatok: tárgyak
I/1/b/1/b. Alakzatok: szobrok
I/1/b/1/c. Alakzatok: épületek
I/1/b/1/d: Alakzatok: rajzok, festmények; alakok
I/1/c: Verseny, sport
I/1/d: Játék
II. Verbális alakzatok: a formák
II/1. Verbális alakzatok és elemi formák: szavak
II/2. Utak az összetett verbális formákhoz: beszélgetések
II/3 Verbális formák: a hagyományok
II/3/a Verbális formák: hitdokumentumok
II/3/b. Verbális formák: műalkotások
II/4. Verbális formák: Isten igaz neve, varázsszavak, terminusok
II/5. Verbális formák: diszciplínák
Úgy vélem, a fenti három réteg (1/, 2/, 3/) saját, rétegspecifikus “törvényei” az előző rétegből és kizárólag statisztikai alapon adódnak, miközben persze az első réteg, az individuálpszichológiai, az antroplógiai/genetikai adottságokra épülve, azoktól determináltan, de a második (a csoportpszichológia) által közvetített harmadik réteggel való kölcsönhatásban specifikálódnak: alakulnak. Folytonos mozgásban, és koronként is, és személyenként is eltérő módon.
2009. 07. 23. XXXII. Nem mikrokozmosz, és nem a makrokozmoszban: görög, közvetlenül főként platonikus filozófiai előzmények után - talán Agrippa von Nettesheim, és főként Paracelsus tanaiban jutott a legkiteljesedettebb formához az a máig eleven vélekedés, hogy az ember, mint mikrokozmosz, egy nálánál nagyobb makrokozmosznak az ahhoz hasonló része (ha nem is egészen kicsinyített mása).
A címül választott kifejezés élességét megtartva azt úgy pontosítanám, hogy az ember egy valóban (jelenlegi ismereteink szerint az ősrobbanással kezdődő, és az élet kialakulásán keresztül zajló) kozmikus(nak nevezhető) alakulás (egyik) eredménye. A kozmikus alakulás kozmosszá rendeződésének azonban az ember legalább annyikra forrásai is, mint amennyire eredménye.
A kozmikus és a kozmosz szavak különböző jelentéssel való használata és ezen jelentések keveredése nehezítheti a fentiek megértését. A kozmikust fentebb a görögség után kialakult, modern értelmében használom, melyben az általunk ismer(ni vél)t világmindenséget jelenti, a kozmoszt pedig eredetibb (a csinosból kialakuló) antik görög “rendezett világ” jelentésben használom. Ebben az értelemben a(z ősrobbanás után) a kaotikusan alakuló mindenségben az élet az ember megjelenéséhez vezetett el, aki két értelemben is rendezni, és ezáltal kozmosszá alakítani kezdte a mindenséget, és ennek részeként önmagát is.
Értelmével vélekedéseit közös tudássá kezdte egyesíteni, és igyekszik egységesíteni és egyesíteni, amely által lokális rendszerek alakulnak (jöttek és jönnek létre) amelyek által a közös tudásban ismeretek különültek és különülnek el.
Tudásával és ismereteivel megértetté kezdte tenni (mert előbb vélekedésként, majd ismeretként megkettőzte) önmagát is, az őt körülvevőt is, majd az őt megelőzőt is.
Értése nyomán az őt körülvevőt és önmagát is rendezni igyekezett és lokálisan, de növekvő mértékben rendezte; és változatlanul lokálisan eltérő módon rendezni igyekszik.
2009. 07. 23. XXXIII. Istenországa: (a fentiek alapján két dolog tűnik valószínűnek:)
1/ az istenországa kifejezés a megfelelő( kiterjesztésé)n alapul, annak teljességét, de inkább a megfelelés teljességére vonatkozó imágót rögzítő szó(összetétel), ami:
2/ a megfelelő isteni fokára referál.
Mint minden imágó, istenországa esetén is ahány ember, szinte annyi imágója, de biztosan annyi kontextusa/beágyazottsága, ahányan csak ért(eni vél)ik ezt a szó(összetétetel)t: istenországa.
Ezeknek a különböző, individuális imágóknak az elemeit igyekeznek a beszélgetők beszélgetéseikkel (más imágókhoz hasonlóan) közössé tenni. Ez alapvetően - mint más imágók esetében is - két módon történhet:
a/ a kontextusok összehangolásával, szinkronizálásával,
b/ (a) más(ik) kontextus(ának/)oknak érvénytelenné nyilvánításával, mely a hatalom nyelvének létrehozásával/használatával (és ezáltal a tan szentként/kötelezőként állításával) történik és történt.
2009. 07. 30. XXXIII/1 Istenországának manifesztációi a megfelelő életkörülmények és életlehetőség kialakítására vonatkozó vélekedések vagy istenországaként rögzülnek, vagy másként. Ha istenországaként rögzülnek, akkor a vélekedések
spontán
tudatosuló
tudatos
teljes Mi atyánk.
tudattalan
2009. 07. 25. XXXIII/2. Istenországa és az én világa
2009. 08. 10. XXXIV. Zene és költészet (a vererbális határán és határáról): Scihiller írt arról, hogy először valami dallamszerűség, majd dallamként körvonalazódtak fejében költeményei.
A zene - így a dallam is - épp Schiller évszázadában immár nemcsak lekottázott , (hanem Beethoven kottára való ráírásaival is megerősített és így) felismerhető módon (letagadhatatlanul pszichológiai történéseink, és ezzel) pszichodinamikánk (mintegy időbeliséggé visszaforgatott “térkép“-évé. Amennyire a(z eleinte a kibocsátott, majd jóval később kottapapíron rögzített) hangsor megfelel a belső történések(nek, és főként a történések nevelésünk, majd nevelődésünk által módosított, és ezáltal kialakított/alakuló) rendjének (azaz pszichédinamikánknak), annyiban zene, amennyire nem - annyira nem.
Az “amennyire nem” ebben az esetben azt jelenti (illetve inkább eleinte, azaz nagyon régen azt jelentette), hogy nagyjából annyira nem zene, amennyire (nagyjából a meg nem feleléssel arányosan) kevesen fogadták el zeneként a kibocsátott (majd eleinte a megismétlésével, és ezáltal eleinte csak az emlékezetben, jóval később kotta papíron is, manapság pedig főként már elektronikus eljárásokkal is rögzített) hangsort.
Mindebből az következnék, hogy minél népszerűbb és (eleinte/nagyon régen csak ezáltal rögzített) egy hangsor, annál inkább zene. Bizonyos értelemben valóban ez a helyzet (a slágerek területén még ma is), még bizonyosabb értelemben azonban nagyon nem (ez a helyzet, mert):
2009. 08. 11. XXXIV/1/a A zene kialakulásáról
Több tízezer évvel ezelőtt a tömegcsoportpár imágójának (és előzményeinek kialakulása, majd) rögzülése és későbbi differenciálódása, majd (eleinte párokra alapozott, majd párokká differenciálódó) (eleinte családi) csoportok mentén történő újra( és főként át)épülése követte. A mitikuskor (épp ezáltal történő) lezárulásakor az inceszt tilalom (csoportdinamikai okokra visszavezethető) megszületésével (a családi(as)tól máig csak folyamatosan, időnként jelentős visszaeséseken át, de elválasztódó, tisztább, mert törvényes) hatalmi viszonyok jöttek létre (melyeknek generálója tehát erősödő sejtésem szerint az inceszt tilalom, mely máig annak éltető forrásaként funkcionál).
A hatalmi viszonyok kialakulásának messze nem az egyetlen, és talán - vagy csak látszólag? - nem is a legfontosabb következményeként, de a zene “megkettőződött” (és “kettőződik”).
2009. 08. 11. XXXIV/1/b A zene történetéről: szórványosan (már Mozartnál is külön művekké el-)elváltak és (Schubertnél és azóta művenként is, és Schubert óta életművekként, tehát szerzőkként is mind biztosabban elkülöníthető módon) elválnak a népszerű hangsoroktól (a mai értelemben vett slágerektől, és főként előzményeiktől) azok a rögzített hangsorok, amelyeknek (zenekénti) elfogadottsága a hatalmi hierarchiában elfoglalt helyzettel mutat (ha) nem (is) azonosságot, de (szignifikáns) párhuzamot. (Mi sem lenne álságosabb, mint annak a “komoly“zenének az arisztokratizmusát vitatni, amelyik valóban az arisztokrácia zenéjeként (és ezt a státuszát - szinte percnyi pontossággal az arisztokrácia franciaországi térvesztésével, a Nagy Francia Forradalommal párhuzamosan - éppen elhagyva) érte el máig utolérhetetlen, klasszikus formáját.)
Azóta felgyorsuló módon két zenei hagyomány létezik. Egy “demokratikus”(-abb), ahol ha nem is minden elfogadás, de (mára már) a hangrögzítő(n rögzített hangsor) vásárlás(a) egy szavazatnak számít (a hangsor zenként való elfogadásában), ám ez csak slágerlistaként eleven “(zenei)hagyomány” (a pszicho dinamikák legapróbb változásaitól is generált felejtéstől) oly gyorsan változik, hogy alig(ha) tekinthető és nevezhető (a zenei)hagyománynak (annak “szerves” részének).
A másik (mind kevésbé arisztokratikus) (zenei - valóban - hagyomány), a hatalmi-intézményi (főként az oktatási) struktúráktól (nemcsak!) fenntartott (de döntő részben épp ez(ek)által át)hagyomány(ozott, és ezáltal valóban hagyományként fenntartott!).
A kettő között pedig manapság az utóbbiba beágyazott, de az előzővel (és főként annak fogyasztóival mindinkább) csereviszonyba levő, és ezáltal az előzőt is módosító média egyensúlyoz és - nemcsak nevéből következő módon - közvetít.
2009. 08. 11. XXXIV/1/c A zene állapotáról
A zene ebben az arisztokratikus, komolyzenei értelemben (mint azt a művészetekkel kapcsolatban más szempontok alapján már kifejtettem) nem(csak, és nem elsősorban, hanem csak sokadlagosan) mesterség (és főként nem ezáltal, nem egy definiálható mesterség rögzített szabályai alapján az, ami): zene). Zenének (sokkal inkább, és elsődlegesen mindenképpen) a felhalmozott (és mesterségként is használható zenei) hagyományhoz (a zeneként az eleinte csak az emlékezetben rögzített hangsorokhoz) való eleven viszony (kifejezései) nevezhető(ek és tekintendőek). Mivel nem közvetlenül személyekhez, hanem (ebben a kultúrában legtöbbször személyekhez köthető) produktumokhoz (rögzített hangsorokhoz) való viszony, ezért félszemélyes (és csak annyiban létező, amennyiben alkotó viszony, az elevenséggel erre utaltam fentebb. Az alkotás azonban nem feltétlenül jelenti, mert nem feltétlenül eredményezi egy új, rögzített hangsor, pláne nem új zenemű létrehozását. Lehet az is; de a rögzített hangsor lehet egy - nem is feltétlenül közvetlenül a zenére/zenei hagyományra vonatkozó - gondolat verbális kifejezése, és az ebben az értelemben vett alkotás megnyilvánulhat viselkedésként is. Ahhoz nagyon közeli értelemben, amit Rilke Archaikus Apolló-torzójának azót szállóigévé lett zárósorával kifejez. Ennek részleteibe most nem merülnék el, mert egyrészt nagyon messzire vezet, másrészt nem közvetlenül csak a tárgyhoz tartozó, harmadrészt most beérem azzal, hogy a nem zeneszerzők viszonya a zenei hagyományhoz nem zenei; hanem legfeljebb zenés. Az előadóművészek esetében a különbség ugyan kisebb, mint amekkora őket hallgatóiktól megkülönbözteti, de jelentős. A szó legszigorúbb értelmében ők sem zenei, hanem zenés előadók.)
2009. 08. 11. XXXIV/1/d A zene félszemélyességéről:
Maga a zene félszemélyességével nem (annyira) személy feletti (bár ilyen aspektusai felerősödhetnek), semmint személyközi. (Mert a zenemű, a hangsor alkotója természetesen személy, azonban nem közvetlenül más személyekhez, hanem más személyek által alkotott hangsorokhoz kapcsolódik, az azokhoz való viszonyát fejezi ki.) Ennek a félszemélyességnek/személyköziségnek köszönhetően, mintegy jobb híján:
A zeneként rögzült hagsorok saját pszichodinamikánk és a (csak zárójelben zenei)hagyomány viszonyának kifejezése. És éppen mert jobb híján, ezért születnek újabb és újabb zeneművek. Mert minden zenei kifejezés, azaz minden zenemű elsődlegesen a szerzője, és a hagyomány viszonyának a kifejezése, és csak (ezáltal másod, illetve harmadlagosan) mintegy jobb (saját mű) híján az előadók, illetve a hallgatók és a hagyomány viszonyának - nem (pontos) kifejezései -, hanem “csak” (jobb híján a zenemű szerzője általi) kifejeződései.
Saját pszichodinamikánk és a hagyomány olykor egybeesik, gyakrabban azonban nem. Konszonancia és disszonancia elegye; amiként a zeneként rögzült és rögzített hangsorok is azok(: konszonancia és disszonancia elegyei). A zenealkotás azonban nem ezeknek a hangsorokkal és hangsorokban rögzített zenei konszonanciák és disszonanciák belső arányának, egymásból és egymásra következésüknek a megváltoztatása, hiszen ha ez lenne a helyzet, akkor a zeneirodalom parafrázisokból és átiratokból állna.
A zenetörténet azonban nem parafrázisok, és nem átiratok története, mert a zene ismeret.
Ismeret és és ítélet.
A (zenei) hagyomány, a (zenei) disszonanciák és konszonanciák (addigi belső arányainak, és egymásból és egymásra következésük) ismerete, ami épp félszemélyességéből következő “pontatlansága” indukálta feszültségei által, (még preverbális, ezért elő-)ítélet struktúrát hoz létre és ezáltal (valamint a kifejezésére vonatkozó hagyománynak köszönhetően ennek) a feszültségnek (például hangsorral történő) a kifejezését teszi lehetővé.
Ennyiben a zene a kifejezés (és így - de csak ennek részeként! - az értelmes beszéd) születési pillanata - és annak (az elevenségének) őrzése. Mert a kifejezés nem azt, és nem annak módosult variánsait (parafrázisait) állítja, amit a megelőzőek, hanem mást: önmagát.
Mert ami nem születik, és aminek ezáltal nincs kezdete, az vagy maga sem létezik, vagy öröktől van. Ez a logikai alapja a zene isteni jellegéről való képzelgéseknek, a romantikában kiteljesedő félreértésének. Valóban rokona, de nem az (amiként a képmás sem azonos azzal, aminek a képét másának fenntartásával őrzi). Mert ha csakugyan isteni lenne, ha nem lenne általunk (vagy közvetítésünkkel) teremtett kezdete, akkor mindig - már nem is parafrázisok sorozata, hanem - ugyanaz lenne. Mivel azonban a zene nem öröktől és örökké ugyanaz, ezért legalább ugyanannyira igaz a zenére, hogy a szabadság (itt és ebben az értelemben a kifejezés, hagyománytól való szabadságunk) kifejezése, mint amennyire igaz az, hogy (talán csak ezáltal, a szabadság kifejezése által) isteni. Nem isteni a zene, mert az általa kifejezett szabadság nem végtelen - hanem épp azáltal fölötte véges és korlátozott -, hogy kifejezése azon, a közös hagyományon alapul (kifejezésének az a hagyomány a feltétele), amelytől való - éppen ezért fölötte korlátozott és véges - szabadságunkat kifejezi.
Valamennyire, de nem teljesen azonos tehát (a szabadsággal és ennek kifejezése révén az istenivel). Az, hogy isteni és szabad a zene tulajdonságait, de nem létét, és nem is mibenlétét fejezik ki. Mibenléte viszony az adott helyzetből az adott a hagyományhoz a
Mitológia születése előtti, nagyobb egység előképe, mint amit Istennel kifejezni tudunk, mert nem kép, előkép; előkép: maga az (elő-ítéletek elő-)ítélet(e). Pontosabban annak kifejezése. A zenei hagyomány pedig, mint az univerzumban a háttérsugárzás, az ősrobbanás, a beszéd születésének pillanatát őrzi szingularitásként.
január 11th, 2009 | 02:05
György Jánosnak, és más érdeklődőknek:
A 32-es kommentben igért írás elkészült, itt olvasható.
január 11th, 2009 | 00:42
György Jánosnak (31): Jaj de jót írsz!
Csak picit pontosítanám: a mítosz(ok) az első ligatúra (a ligaturák) kialakulástörténete(i is). Mítikus pedig az a kor, amikor a későbbi ligatúra későbbi funkcióit (mások opciói) a többi ember tölti(k) be.
Hú! - ez elég messzire vezet, és azt hiszem, a filoblogomon van (lesz) a helye (ha megírom) Emailben jelzem, ha megtörténi. Még egyszer köszönöm megjegyzésed, számomra fantasztikusan inspiratív.
január 11th, 2009 | 00:38
az biztos, hogy a mitikus narratívák segítik a nem mitikus narratívák elgondolását, átélését és alakítását, ami nyilvánvalóan azzal függ össze, hogy a mitosztban nincs ligatura, csak szabadság (hiszen sem a tér, sem az idő nem kötelez, a többi kötöttségről nem is beszélve). Ez adja by the ways a vallás hatalmát is. A szabadság akkor is különb, ha nem tud érvényesülni, sőt akkor igazán az.
január 10th, 2009 | 16:07
György Jánosnak: (29) nem egészen úgyanúgy az ember műve a matemetaika, ahogyan az Rimaud verse.
azt tanultam, 
a művészet(ek és termékeik) a mítoszok forrásvidékéhez a lehető legközebb van(nak)/jön(nek) létre, a matematika pedig a lehető legtávolabb.
A kentauroktól
Régebben azt mondtam volna, hogy mindkettő projekció. A kentaurokról szerzett tapasztalataim alapján projekció felfogásom (az ott leírt módon) úgy módosítottam, hogy amit a pszichológia projekcióként igyekszik megragadni, az valójában minden tudásunk és mindem felismerésünk alapja: önmagunk(hoz hasonlók) felismerése (de csak és kizárólag a hozzánk való hasonlóságunk alapján!).
A(z álalad példaként említett Rimbaud vershez a lehető legközebb elhelyezkedő) mitoszok és a matamatika valóban - mint helyesen írod: - ember műve (mint minden felismerés). Azonban különbség van felismerésük (a “projekció“) módjában, mely alapján eltérő - pszichológiai szakszóval szólva: - tárgyakként azonosítjuk (csak véljük azonosítani?) őket.
A mítoszok (felfogásom szerint) (az éppen ekkor, a mítoszok keletkezésekor és nagyjából az inceszttilaom megszilárdulásáig) szavakká rendeződő világ (ezáltal, a szavakká rendeződés által keletkező) (vélt és valós) rendjében való önfelismerésünk állomásait rögzítik. (Amiként a költészet is, csak az utóbbinak már nincs akkora jelentősége, mert régen megszűnt a mítosz kizárólagos rögzítési módkánt funkcionálnik, és sejtésem szerint épp ezáltal, kizárolagossága megszűnése által, tehát rajta kivüláló okok miatt halványult irodalommá.)
A matematika pedig (pontosabban mi a matametika által!) a rendeződés (különböző lehetőségeit, és ezáltal) módjait ismeri fel. Pontosabban a pszichénket alkotó (és gazdagodó) struktúrák lehetséges elrendeződéseinek felismerésével (hoztuk létre és) fedeztük fel (valamint építjük) a matematikát.
Nagyon pontatlanul (mert tisztábban csak pszichológiai terminusokkal, azaz) “újmagyarul” (valójában a felvilágosodáskor alaposan lerombolt nyelven) azt mondhatnám, hogy a vers és a matemetika közül az utóbbi jóval tisztább projekció. Azáltal “tisztább”, hogy tisztábban csak a képzete(in)kkel”dolgozik”, azaz foglalkozik, és csak a fogalalkozás végén, mintegy annak végeredményét veti össze (nem) a valósággal (mert oda még a fenomenológia sem talált utat, hanem az általunk valóságnak hitt konglomerátumra vonatkozó egyéb (nem matematikai) képzeteinkkel, és ezáltal képes segíteni rendezni azokat, a nem matematikai képzeteinket). (Hogy csakugyan valahogy úgy lehet, ahogy eddig írtam, az a kentaurok mellett
az is valószínűsíti, ahogyan a Nobel dijas John Forbes Nash nyilatkozott a matematikai képzetekről szerzett tapasztalatiról, amelyet egy másik bejegyzésemben idézek.
január 10th, 2009 | 16:00
(26, 28-ra) Így már érthető. Aa matematika mindig is izgatott, érzem, hogy más mint a nem matematika, de nem tudom elhelyezeni a természet-emberi skálán, hiszen azért a matemaitka is ember műve, éppen úgy mint a részeg hajó.
január 10th, 2009 | 04:06
György Jánosnak (27): ha én azt tudnám!
Olyasmi kristályosodik a fejemben, hogy a mítikus alakok pszichés struktúrák kivetülései/megjelései (is), és a mítoszoktól való felvilágosult elszakadásunk ezeknek a részben alapvető struktúráknak a működését nehezíti azzal is, hogy elfojtjásikkal blokkolja/blokkolni igyekszik (azokat a struktúrákat, amelyeket a mítikus alakok szimbolizálnak), és főként ellehetetleníti a fejlődésüket, finomulásukat. A mitoszoktól való (túlzott) elszakadásunk szellemi leépülésünket erősíti.
január 10th, 2009 | 04:03
Mondjuk, de mik lennének maguk az eredeti kentaurok?
január 10th, 2009 | 00:41
György Jánosnak (25):
Sajnálom. Új magyarul talán úgy lehetne mondani, amit írtam, hogy: “a szellemi termékek (azok lezárulta óta) a mítoszoktól távolodnak, és ezzel a matematizáltság/matematizálhatóság felé közelítenek. A mítoszokhoz legközelebb az irodalom és a művészetek vannak (ezek szinte mítoszok), legtávolabb ezáltal a matematikához legközebb (a térelméleteknél a mateamtikával össze is olvadva) a fizika. A többi diszciplina is, és szellemi produktum is a kettő, a művészetek és a fizika (a mítosz és a matematika) között.
Úgy is mondhatnám a szellemi termékek mítoszból és metamatkikából álló kentaurok, és akkor már közelebb járnék az igazsághoz. Más is van természetesen mindegyikban, de amennyi más is van bennük (mint mítosz és matematika), annyire nem szellemi termékek.” Így lehetne valahogy mondani, amit fentebb írtam, de nem lehet, mert mást jelentene.
Nem a szavak miatt, hanem ahogy ma értjük őket.
Mítoszon valami tiszteletreméltó meseféleséget, matematikán valami nagyon komoly, de érthetelen hasznos valamit, de hogy minden más szellemi termék eezek között helyezkednék el?!
Mondott már valaki ehhez hasonló lapos marhaságot?
Igen, de ezeknél jóval nagyobb baj, hogy - túlnyomórészt - szinte csak ehhez hasonló lapos marhaságokat vagyunk képesek szólni. Többek között azért, mert a mítoszokban vaóban nagyon sok olyan elem volt és maradt, amitől okkal tekinthetnénk rájuk úgy, mint manapság a mesékre szokás. Okkal tekintenénk, ha nem lenne bennük más is.
Azonban van. (hogy micsoda azt a számomra is mesésnek tűnő elemekből mostanság póróbálom előbányászni.
Ha tehát azt és újmagyarul úgy mondtam volna, ahogy föntebb, akkor egy vállrándítással elintézhető volna. Úgy, ahogy a legtöbb dolgot manapság intézni is szokás: “vagy igaz, vagy nem“.
komplikált)! 
de mint fentebb olvasható el is rendeződtek. Így értettem meg elrendeződésüket, amelyet, mivel rákérdeztél, most már jóval kevésbé mítikus képekkel talán sikerült elmondanom újra.
Persze sokra megyek azzal, hogy így meg érthetetlen (szebben mondva:
Sokra.
Nemcsak azért, mert legalább nem lapos hülyeséget mondtam. Ha csak azt a lapos hülyeséget mondtam volna, akkor én sem jutottam volna onnan egy tapodtat sem tovább. Így arra jutottam, hogy a szellemi termékek vagy a matematizáltság felé haladnak, vagy a mítoszt éltetik tovább (mitoszkat elevenítenek), annak (azok) szerkezetének megfelelően rendezik (elménkben) a világot (alkotó tényeket. Azokat, amiket tényeknek nevezünk.) Egy szó, mint száz, minél kevésbé matematizáltak, és minél kevésbé haladnak a matematizálhatóság felé, annál inkább vagy műlakotások (művészeti termékek), vagy kentaurok. A tudomány(ok, főként az úgynevezett társadalomtudományok) bőrébe bújt mítoszok. Nem alul lovak, felül emberek, mint az előző kentaúr nemzedék tagjai, hanem kívül tudományok, belül mítoszok.
Ezt már mondhattam-írhattam volna a fentiek helyett, csakhogy nem tudtam. Ahhoz tudjam, nemcsak arra kellett rájönnöm, hogy kentaúrok, hanem engednem kellett őket (a képzeletemben) megelvenedni. Szerencsémre nagyon hamar előrajzottak, és még nagyobb szerencsémre nemcsak velem szemben szelídnek bizonyultak,
Egyébként és a pszcholgia nyelvhasználatához visszakanyarodva azt mondanám, hogy azt sejtem, hogy a mítoszokkal a tudatosba robbanó addig tudattalan tartalmakat újra olyan mértékben elfojtani vagyunk hajlamosak (mert ilyenné vált a korszellem), hogy azok - ahogy az szokásuk - kerülő úton jelentkeznek: többek között a tudományokat választva kijártul, hogy újra igaz, elváltoztatott alakban a napvilágra jussanak és (helyettünk, szándékainkat eltorzítva) alakítsák világunkat.
január 10th, 2009 | 00:08
A 3/1 Túl a mítoszokon, innen a matematikán 4/ -1
nekem túl komplikált.
november 12th, 2008 | 08:59
Gpéternek (23):
Az alapmetafora tehát az, hogy az emberek úgy keringenek a hatalom, mint lepkék a láng körül - azzal a klülönbséggel, hogy szervezett jóval szervezettebb rajokban, amelyek alrajokból, és azok csoportokból (és így tovább) állnak.
Mai magyar példára egyszerűsítve: a végrehajtó hatalom lángja körül két nagy raj kering jelenleg:
a/ a kormánypárti szavazók raja viszonylag nyugodtan, de meg-megrebbenve a láng pislákolásától.
b/ az ellenzéki szavazók raja, neki-neki lódulva, olykor még a lángvédő kordont is bontva, mintegy kioltani akarva a lángot. (A láng azonban, ha szinte ki is húny, vagy újra vörösen, vagy narancssárgán izzva újra felragyog. Ha marad a szín, marad a rajok közötti eredeti leoisztás is, ha változik a szín, a rajok viselkedése is ehhez mérten változik.)
november 9th, 2008 | 23:11
vissza kéne azt a lepke-láng metaforát fejteni, mert igy túl tág értelmezéseknek kinálja fel magát, ami önmagában nem baj, de nem visz be a probléma sűrűjébe
november 8th, 2008 | 17:57
Gpéternek (21): is, is; avagy sem, sem. Talán/valószínűleg szinergikus eredetű (a fény) (a szárnyak együttmozgásának eredménye). A szárnyak (valószínűleg véletlen) együttmozgásai(nak érzékelése) talán a közösség imágóját segít(h)ettek kialakulni, ami nagyon valószínű, hogy először isteni alakot/formát ölthetett.
Részben azért, mert aki ehhez nyúl(t, ha véletlenül is) szinte isteni hatékonyságot tapsztal(hatott), részben azért mert ez az (”isteni”) imágó elkeztd(het)te alkotói/értői lehetőségeit is isteniként fókuszálni. (Talán.)
Legalább annyira (illetve talán még) valószínű(bb), hogy, a(z alap) fény( lehetőségé)t erősíti fel a fentebb említett szinergia, amit - hogy magát a fényt-e, a lehetőségét-e, vagy “csak” a szinergiát-e, inkább nem most dönteném el - nevezhetünk értelemnek/tudatosságnak is. Talán, és egyrészt.
Másrészt, amit szintén fentebb közösségnek nevezek, az (egyáltalán nem biiztos, hogy csak) a nem fogalma (genusa) annak, amit később hatalomként, illetve politikaként lett leginkább szokás emlegetni.
Az egészhez meg: valószínűleg (és talán) hasonló problémákon tűnődve mondhata Jung, hogy az egész (árnyék, ellenkező nemű lélekrész, Selbst, stb.) mélyén talán istenképmásiságunk rejlik.
november 8th, 2008 | 17:45
XVII. A harmadik szál: 1/ A politika képéről-hez: De mi a fény? mi adja neki az energiát? Van-e - vagy csak eredője a lepkék röptének?
július 31st, 2008 | 11:03
Klárának (19): Nem!!!
De nincs jelentősége (legfeljebb annyi, hogy elég nehezen szabadulsz a segítés/közjó gonodlatkörből, de ezzel más is így van, hiszen ebben növünk fel).
Az álmok (egy idő után) meghaladták a kapacitásom, fizetőssé tettem a felületet (valamit, valamiért), és ezzel az a helyére is került.
Azonban, mint írtam, az addigi látogatók tizede ha regisztrált, és ha működtetni akartam (nem pedig befullasztani), kellett egy felület, ahová benézhetnek, aztáőn vagy kedvet kapnak regisztrálni, vagy nem. Ez lenne az a felület, ahol most Veled csevegek.
A Veled való alábbi és más bejegyzésnél lezajlott szóváltásaink hatására megerősödött bennem, amit már régtől sejtettem, erre a célra túl jó lett, pontosabban túl sok időmbe kerül ez a blog, amin többen szórakoznak (nyilván ezért látogatják), mint az eredeti álomfejtőn, amit zárttá tettem. Nagyjából tudom is, hogy miként fogom átalakítani, de ha emgengeded, akkor ezt inkább megcsinálom, és nemcsak “leírom” ide.
július 30th, 2008 | 12:32
Miért segített, mert azt láttad úgyis fölösleges maga a segítés ilyetén módja, mert mindenki csak annyi megoldásra talál, amennyit befogadni képes? Bár ez nem mond ellent a segítésnek. Lehet, hogy csak én vagyok megint nehéz felfogású, de érdekelne.
július 30th, 2008 | 12:08
Klárának (17):
Talán mert eléggé kitárgyaltuk, és a félreérthetőséget valamelyest minimalizáltuk.
Ahhoz segített a kommented, hogy kievickéljek a(z újabb) segítő pózból, és ezzel a komplexusomból (nem ki, csak kiljebb :-/ ). Egy új(abb) üzelti modellhez. (ami vagy bejön, vagy nem.)
július 30th, 2008 | 09:19
Minden rendben. Marad a mindenki teszi a dolgát a saját lehetőségei és képességeihez mérten. Tetszik. Igazán nem értem magamat, hogy miért ez a válaszod adja meg nekem azt az érzést, amit a teljes elfogadásként, egyetértésként szoktunk érezni. Vélhetően eddig sem mondtál mást, nekem most lett jó.
Nem a blogod a kisebbségi komplexusok kompenzációjának terepe, hanem a segítő szerep. (Lehet, hogy ezt magyarázni szükséges lett volna, de azt gondoltam számodra evidencia az ötletem.)
Azt nem értem, hogy mihez segített hozzá az én kommentelésem.
A te gyógyulásod követése az én lehetséges gyógyulásom is.
július 30th, 2008 | 07:54
Klárának (15): azért ne nevezd közjónak, amiért az esőt sem növénynövesztőnek hívod. Nő ugyan az esőtől a növényzet, nélküle meg kiszárad, de nem azért esik. Mint megírtam (11, 14) voltak ugyan az általad vázolt motivációhoz hasonló érzéseim, de egyszer (az álomfejtést illetően) már elmúltak; ezzel, a pszcho.bloggal kapcsolatban meg - commentjeidnek is köszönhetően - erősen múlóban vannak. (Pusztán a technikai átalakitáshoz szükséges idő, ami - átmenetileg - a múlás útjában áll.)
). Még akkor is, ha a felvilágosodás óta és nyomán a demokratikus társasjáték része lett a joliy (joker)ként való alkalmazhatósága.
. Szerencsé(m)re gyúgyulok, mint írtam (kb.) szeptembertől átalakítom a blogjaim.
Meg azért sem helyes (helytelen) a közjóról beszélni, mert ahhoz hasonlatos eredményhez vezet, mintha a Szaharába (de lehet a Góbi sivatagba is) növényeket kezdenénk telepíteni, mert akkor nyilván lesz/megjön a “növénynövesztő”.
A hülyeség nő tőle (mármint a közjó használatától), mint esőtől a gyom. Egyéb (célú) tevékenységek eredményeként adódik, de aki (tevékenységével) ezt (a közjót) célozza meg, még az sem, kizárt, hogy olykor növeli, de merő véletlenségből (illetve az inkább érdemben a pszichopatológia tárgykörébe tatrozó okokból, tehát a közjónál nagyobb mértékben növeli a közhülyeséget, ami nem jó
Élősködő.
A blogom, mint kisebbségi komplexusom kompenzációjának terepe:
július 30th, 2008 | 07:41
Hát megnéztem az értelmező szótárban. Nem lettem okosabb tőle. Régies és irodalmi .Közjó : a közösség érdeke, java, jóléte. Értem én, hogy számodra elkoptatott, vagy kiüresedett ez a kifejezés. Egyet is értek, ha a politikában használatos, ugyanis ott nagyon is alátámasztottnak érzem a hamisan csengését. De ….ok a politikusokra, s az ottani értelemben vett közjóra. Hajlandó vagyok nem használni (a kedvedért) hagyományos értelemben, ami ugye még régies is kicsit. Én viszont a tevékenységedre vonatkozó dícséretnek szántam a , mert úgy gondolom, aki több emberen segít az egy köznek segít. Miért ne nevezhetném a több embert köznek? Nagyon is jó az idős pszichológusra való hivatkozásod. Pont azon gondolkoztam délelőtt, hogy az alapvetés volt számomra, hogy a pszichológusok magukon akarnak segíteni (többnyire) (aki nem ezt mondja, hanem azt, hogy a közjóért akar tenni, arra biztos furcsán néznék, de nemhogy
nem kérnék tőle tanácsot, valószínű nem is beszélgetnék vele szívesen.) Valójában én élősködő vagyok, amikor a te tudásodat használom a magam érdekében, mert megspórolom magamnak a szakmai ismeretek megszerzésével járó időt és energiát. Ráadásul abban az életfázisban találtam meg ezt a blogot( a tiedet)amiben úgy érzem az éppen számomra következő szakaszban igencsak nagy segítség. Fontos nekem. Néha kicsit röhejesnek tartom magamat, hogy egy virtuális személyt fontosnak érzek, de sebaj.
A többiek is “használnak” téged, s neked is megvan a magad haszna, a közvetlen önérdekedre vonatkozó, de a távolabbi is, azzal, hogy segítőnek érezheted magad, ami vélhetően egy olyan kisebbségi komplexus kompenzatorikus reakciója, ami ebben a formában egyszerre megtalálta a lehető legjobb módját.
Nem baj, ha durva vagy, amíg őszinte.
július 29th, 2008 | 11:32
12-13-hoz: Elnézést, az előző kissé nyersre sikeredett, de reggel is volt, és kíváncsi is voltam, mit válaszolsz…
Szóval és röviden: nekem jó volt a blog először azért, mert csiszolódott az álmokról való vélekedésem, másodszor azért, mert csiszolódott az emberi lélek szerkezetéről való felfogásom. Az olvasóknak szintén talán jó volt, mert először (talán) jobban értették álmaikat, amiket elküldtek, másodszor azért, mert érdekelte őket, amiket írtam.
Nem a közjó gyarpodott ezáltal, hanem az én (vélt, vagy valós) érdekem (hogy csiszolódjam) egybeesett napi 150-300 látogató (vélt vagy valós) érdekével (hogy talán némileg csiszólódjanak árnyaltabbá váljék a gondolkodásuk).
Az én és olvasóim érdeke azonban elkezdett szétválni. Mindketten nyertünk ugyan, de én veszteni kezdtem, időt (és energiát).
Ekkor tettem fizetőssé az álomfejtést, és az alább leírt okok miatt elkezdtem az új blogot üzemeltetni. It is eljött az az idő, és ez épp kommented hatására tudatosult bennem, amikor az én érdekeltségem csökkent, megint megjelent ugyanaz a(z idő és energia) faktor.
Tehát a közjóról való képzelgés helyett egyrészt nyers érdekviszonyokról van szó (ráadásul engem + havi 5-10.000 látogatót erős túlzás a közzel azonosítani)., másrészt és ennek megfelelően használtam a blog nyilvánosságát, amíg érdekem úgy kívánta, és használhatják (kb. szeptembertől), de csak azok, akik úgy gondolják, érdekükben áll, és nem egy titokzatos közjó által finanszírozott szellemi terültj-terülj asztalkámról csemegézhetnek, ha épp erre van étvágyuk.
július 29th, 2008 | 08:58
12-re: megtisztelsz, hogy majd (újra?) elolvasod amit írtam, és méginkább, hogy érvek nélkül megismétled, amit cáfoltam. :-/
július 29th, 2008 | 08:18
Bele fogok mélyedni ebbe az összegzésbe, mert megteszi helyettem, amit már én is szerettem volna, azaz összefoglalni magam számára a blogod eredményeit. Gondoltam, ha lesz időm megpróbálom majd úgy olvasni, mint egy könyvet. Ezzel egy kicsit segítettél, s biztos lesz még olyan terület, ami elkerülte a figyelmedet, s jól esik majd nekem rajta gondolkozni, s élvezni a (szerintem) közjónak eme megnyilvánulását ismét.
július 29th, 2008 | 01:48
Klárának: befektetés és hülyeség sajátos elegyének. Kezdetben lett az álomfejtő bologom, mert kinőtte eredeti, az archívumban megtalálható kereteit. Vitt(ek az olvasók, és) saját tudattalanom, aki velem, tudatos énemmel együtt élvezte, hogy sorra-rendre kaptam a “maga ismer engem?“, “honnan tudja?!” stb. stb. típusú visszajelzéseket. Napi 200 látogatóm, és állandó, bővölő ügyfélköröm alakult ki, és a hiúság (=hülyeség) nagy úr.
) az volt az oka, hogy legalább ennyire, sőt jobban élvezni kezdtem (hülyeség III.) Enciklopédiám. Pontosabban az ezálta született definiálási kényszer eredményét, amik engem is váratlanul (sok más mellett) a tárgyimágók rendszerének, és annak lehetséges következményeinek a felismeréséhez vezetett.
Határtalanul élveztem, hogy megszületett az első “Lux gyerek”, hogy emailen jönni kezdtek az inceszt történetek, amik következményeiket tekintve elég szörnyűek voltak, de a szörnyűségek a levelezések nyomán határozottan enyhültek, ahogy más problémák is. Az józanított ki, hogy elkezdtem nem győzni. Napi 8-20 álom ömlött, + a levelek. Ekkor tettem fizetőssé a blogom.
Nem jött be igazán.
A bevétel kiegészítette a jövedelmem, de nem annyival, hogy bármelyik (pénzkereső) tevékenységem kiváltotta volna.
“Jó úton járok” hitegettem magam (hülyeség II. + befektetés), csak korán/nem optimális módon zártam le a felületet, stb. stb. Akkor kezdtem (valamikor idén februárban) ezt a blogot fokozatosan kibővíteni, a különböző rovatokkal. Írtam, ami eszembe jutott, amit az álomértelmezések eszembe juttattak. Sikeresebb lett, mint az eredeti. Fölkúszott napi 350-re az itteni látogatottságom. Ezt is (ha lehet, még) határtalan(abb)ul élveztem. Persze, a látogatottságot is, mint írtam, “a hiúság (=hülyeség) nagy úr“, de főként azt, rájönni véltem a a vallást működettő mechanizmusra, annak gondolkodásunkba ágyazottságának módjára, és a vallási valamint a pszichopatológiai jelenségek (egyik) összefüggésére.
Már akkor is zavart, hogy ezzel foglalkozni még időigényesebb volt, mint az álomözönt értelmezni, el is küldtem olvasóimat
melegebb éghajlatra, de attól még épp a számomra legérdekesebb pontok kidolgozására azóta (március eleje) sem jutott időm.
Annak, hogy minderről csak most írok ilyen kendőzetlenül (az előző kommented hiánya mellett
Szeretett olvasóim ezt már kevésbé élvezték. Amúgy érthető módon. Túl azon, hogy meglehetősen tömör - és kevéssé szórakoztató - szövegek, számomra is csak most, ezt a bejegyzést írva lett világossá, hogy a szelfre, a szelf (anyaimágóra, apaimágóra, selbstre, majd ellenkező nemű lélekrészre való) hasadásaival épülő lélektani struktúrához közvetlenül a verbális struktúra kaapcsolódik, és ennek rendezettsége, és állandó rendeződése (változó kontextusa) alkotja azt is, ami az anyatárgyak közvetítésével, az anyaimágónak megfelelő értékekként, és az apatárgyak közetítésével az apaimágónak megfelelő normákként a felettes ént alkotják a tudatelőzetesben. (Miközben az apaimágó maga is, és eredeetileg az anyaimágó rettenetes anyaként lehasadó részének az áttétele.) (És a sajtát tárgyak közvetítésével a külvilágot, amelyet felettes énünk szerkezetének megfelelően találunk vonzónak, vagy (inkább) félelmetesnek.)
Tulajdonképpen ez a kommentem a pont az i-re (de csak abban az értelemben, hogy az i csak egy betű az abc-ből, és a betűből szavak épülnek, stb. stb.), mert összeállt a fejemben, hogy miként nyeri el véglegesebb alakját ősztől.
Mint egy igen nagy magyar pszichológus mondta volt állítólag: “a betegek le vannak szarva, de mi gyógyulunk“. Múlóban a hülyeségem, ezért köszönet a kérdésedért, hálám kifejezését emailben küldtem. E
július 28th, 2008 | 23:10
Te hogyan nevezed azt a valamit(nem közjónak), amiért ezt a blogot működteted?
Hát tényleg körülményes, pontatlan és félreérthető, (a felületest is ide tudnám még venni) tudok lenni. Ezért kifogásaid jogosak.
július 28th, 2008 | 13:09
Klárnának (8): egyrészt persze (mindíg bárnybőrbe bújt farkasok kora van), másrészt régebben - hogy úgy mondjam - nem volt kötelező.
Sem vallani, hogy aki hatalomra tör, vagy épp megtartani igfyekszik azt, az kizárólag a közjó növelésének szent céljától vezettetve teszi ezt, harmadrészt elhinni még kevésbé. Negyedrészt a Nagy Francia Felfordulás előtt a nyelv nem is ismert ilyen hülyeségeket, mint közjó. Maga a nyelv (épp ezért, és más, hasonló okokból) kevésbé volt hazug. Az emberek feltehetően igen, de nagyjából Odysseus( korá)ig még ők sem feltétlenül. Ötödrészt sokan voltak, akiket farkasoknak látunk, de nekik maguknak eszükben sem volt sem bárnyának hitetni, sem bárnynak gondolni magukat. Gondoljunk például Nagy Constantinusra, aki olyan volt, amilyen, de annyira még komoly, és felebarátait komolyan vevő lélek, hogy csak halálos ágyán vette fel a keresztséget, mert tudta - tisztéből következően - bűnöket fog elkövetni, szemben nagyszerű politikusainkkal, akik legfeljebb hibáznak olykor, de inkább csak a kommunikáció területén, ahogy mondani szokták.
Az “önazonos magánvalóság“-gal bocs, de nem tudok mit kezdeni (itt sem, másutt sem).
Sejtésem szerint van a ki a rövid, van aki a hosszabb távú céljainak enged, és van, aki hamis (mert nem realizálódó) célokat követ. És van aki azt játssza, hogy nem jétszik, és gyakran el is hiteti magával.
Nem ironizálok, de utolsó kérdésed, ha jól értem, kb azt kérdezi, hogy másmilyenek lennénk-e, ha Dosztojevszkij másként írja meg a Bün és bűnhődést. Attól függ, milyen lenne a könyv.
július 26th, 2008 | 09:49
A báránybőrbebújt farkasok kora mindig VAN. Szerintem sokkal érdekesebb, hogy a másik mindigvanság (persze sokkal kisebb mértékben van jelen), azaz annak az embernek mibenléte, aki a demokratikus társasjátékokban önazonosan, magánvalóan vesz részt. Tehát teszi a dolgát. Személyisége, megnyilvánulási módja eredményeképp kevésbé érintik a társasjáték szabályai, méginkább a társasjáték szabályrendszere ezt a megnyilvánulási módot is lehetővé teszi, mégsem ez, ami az uralkodó. Az érdekes (talán az egész pszichológia ezt vizsgálja), hogy miért nem vagyunk képesek változtatni/felnöveszteni magunkat, miért engedünk a társasjátékban rövid távú érdekeinknek? Talán mert ezek a rövidtávú érdekek kiküszöbölhetetlenek, hiába igaz az állítás, hogy csak önmagunkért vagyunk felelősek, mégis lényegünk fontos eleme, hogy nem tudun k elvonatkoztatni a másoktól elszenvedett hatásoktól. A bölcs ember létezési módjában milyen természetű az öröm? Vagy másnéven értenénk-e Szonja lényegét, létezne-e, ha Raszkolnyikov képes lett volna számolni lelkiismerétével, mint alapvetéssel?
július 24th, 2008 | 11:37
Kárának (3), tehát: egyrészt kösz,
(tényleg 
) másrészt talán, de most még biztosan nem. Mert egyrészt csakugyan minek keménykedni, ha a másik azt hiheti, hogy neki jó (azaz átbaszható), másrészt mint meg is írtam ezen az átbaszáson (úgy használlak ki, hogy azt hiszed, Neked teszek jót) alapul. Látod, még néven sem nagyon tudom nevezni, hogy mi a fene alapul ezen az átbaszáson. Talán nevezzük tőkefelhalmozásnak. Igen, tehát az átbaszáson alapul(nak) a (nemcsak pénz-, hanem Bourdeau tőkefelhalmozás jelenlegi (korszerű/demokratikus/felvilágosult) formái.
Ezen alapul a báránybőrbe bújt farkasok kora.
Amiben/amit élünk, de ha ez nem lenne elég - nos itt még tegnap elszállt a szolgáltatóm (UPC), így ma akartam folytatni, de közben nem függetlenül az általad írottaktól eszembe jutott az, amiből külön bejegyzés lett, és mára ennyi elégnek is tűnik, így a válasz folytatását holnapra halasztom. :-/ Sorry!
A mindenki tegye meg-gel egyetértek.
július 22nd, 2008 | 16:33
Francot Ajajj! Nem volt időm folytatni, nagyon jót írtál!
július 22nd, 2008 | 15:44
Ajajj!
július 22nd, 2008 | 10:11
Klárának (3):
július 21st, 2008 | 10:38
Szerintem tudnál írni egy az agresszióról IS egy nagyon hatásos könyvet. (Legalább is azok alapján, amit itt én olvasok tőled.)
Értem, hogy leírtál egy folyamatot, s természetesen azt is, hogy nem rajtad múlik ennek megváltoztatása, de szerintem, ha abból a gondolatból indulunk ki, hogy mindenki azt tegye meg a saját területén, amit ő megtehet, s ha ezt mindenki megtenné, bizony sokat tehetnénk a közjóért, s magunkért. Természtesen akkor is így kell eljárnunk, ha tudjuk, hogy nem rajtunk múlik. Mindenki magáért felelős. Ugye ez nem hangzott kioktatásnak, nem annak szántam, inkább biztatásnak.
Talán pontatlanul fogalmaztam a kontextusok demokráciájával (olyan jól hangzott), de lényegében arra gondoltam, hogy ez teremtené meg a közös kontextus lehetőségét, ugyanis annak előzménye szerintem a másik kontextusának elfogadása. Ilyen nagyfokú kulturális eltérés esetén, mint az iszlám példája, nem tudom, hogy mi a jó megoldás. Nem vagyok abban biztos, hogy nem az angol királynőnek volt igaza, amikor fogadott egy afrikai törzsfőnököt, s ez nem ismerte a királyi ház azon szokását, hogy a közös étkezések után körbehordott vizes tálban mindenki megmosta, belemártotta a kezét, azt hitte, hogy abból inni szokás, s miután ezt megtette a királynő is rezenéstelenül ivott a tálból, szóval lehet, hogy a tolerancia mégis célravezetőbb, ami nem a közös kontextus kialakítását célozza, csupán a másik létezését fogadja el. Természetesen, ha konfliktus van az nehéz helyzet, de, ha az agresszió adódik lehetőségként, akkor biztos, hogy fájdalom és pusztítás a következmény, s talán tényleg nem lehet e nélkül létezni, de mindent meg kell tennünk, hogy elmondhassuk, hogy én mindent megtettem, ami rajtam múlt. Tudom, hogy ez nem reális lehetőség, mégsem látok nagyon más lehetőséget a magunk számára, mert ez a magatartás segíthet csak hozzá viszonylagos belső békénk kialakításához. Talán senki nem képes erre folyamatosan és állandóan, de mégsem élhetünk úgy, mintha ezt nem tudnánk. Szóval nem nagyon látok más utat.
Hogyan ne beszéljünk össze-vissza, ha annyira különbözőek vagyunk, s nincs a vallás által kijelölt kontextus, amibben működéseink látszólagos szebályrendszere realizálódott? Mi történt közben az emberrel, talán az egyéni szenvedések, devianciák olyan mértékű váltak, hogy a művészetet gazdagították? Ez szerintem egy lehetséges eltérés, kiút volt az uralkodó kontextusokból, illetve lehetőség új kontextusok kialakítására. sajnos most mennem kell.
július 20th, 2008 | 13:05
Klárának (1):
Köszi.
Az agresszióval kapcsolatban egyetértek Veled. Csak. Leírtam egy folyamatot, ami szándékaimtól/pereferenciáimtól függetlenül (sajnos és remélem) (nagyjából) olyan, amilyennek leírtam. Gondolkodásmódunk abszurdba hajlását mutatja az is - ez most jutott épp eszembe - ahogy az agresszió még megengedett/legitim formája önvédelemből “jogos önvédelemmé” szűkült.
Sajnálatos módon nem tudok “úgy írni”. Ez részben tehetségem hiányából ered, nagyobb részt abból, hogy nem az én döntésemen múlik, hogy az agresszió “kapja vissza méltó helyét”. Ezeket a döntéseket befolyásolja, pontosabban befolyásolná, ha írnék valami nagyon hatásosat, Az agresszió dícséretét, vagy mit tudom én, mit, de legfeljebb befolyásolná. Nem rajtam múlik.
A kontextusok demokráciájában nem hiszek. Ha eltérő a kontextus, akkor másként gondolkodunk (az egyiknek ez fontos, a másiknak az), és vagy közös kontextus kialakításán gondolkodunk, ahol és amelyben a vitás kérdések eldönthetőek, vagy hülyének nézzük - bármily udvarias szavakkal - egymást.
Nagyon leegyszerűsítve - ha eltérő a kontextus - azért nem a meggyőzés, az érvelés játszik, mert (például) Mohamed azt mondta, amit mondott, ami ha Neked nem érv, akkor megnézheted magad, mint a Mohamedről karikatúrát rajzoló dánok - és ebben az összefüggésben korántsem az iszlám az elsődleges probléma. Sokkal inkább az, hogy mi (ez a kultúra) össze-visszabeszélünk.
július 19th, 2008 | 18:09
Ez látványos, meggyőző és szép levezetés volt. A gondolatsor egyedi szemléletmódja meggyőző és élvezetes. Egy problémám van, hogy a végkövetkeztetése kicsit elfogult, talán a felvázolt túlzásra való túlzó reakciókényszere miatt.. Az ember alapvető lényegéhez tartozik az agresszió, s ezért az nem kiiktatható, de nekem szimpatikusabb lett volna, ha az agresszióról úgy írsz, hogy az kapja vissza méltó helyét a viselkedések, működések között, azaz ne iktatódjon ki teljesen, mert az bárgyúsághoz vezet (pl a vitakultúrában) valóban. Ugyanolyan fontosnak tartom azokat a kontextusokat, amelyek az együttérzést, az ellenkező gondolkodásmód megértésére való törekvést preferálják. Az agresszió, ha megfelelő kontexust alakít ki az uralkodó kontextusok között, ha beemelődik a vitakultúrába pl. talán annak az ingahatásnak a megszüntetése irányába hat, ami aztán lehetővé teszi a kontextusok demokráciáját.
“Félreértés ne legyen, a problémát nem a kereszténység trónfosztása (az emberek elistentelenedése stb. stb.) okozza, sokkal inkább az, hogy az addig a kereszténység által regulált kontextus helyét kontextusok foglalják el (a mi kultúránkban), és egységes kontextus híján a nézetkülönbségek eltüntetésére, és tisztázására egyetlen eszköz marad, az aminek puszta létét is tagadják a dominánssá váló kontextusok: az agresszió.” De miért az egyetlen? Miért nem a meggyőzés, az érvelés? Egy valódi demokrata nem azt vallja, hogy bizony rendkívül fáradtságos az egyes helyzeteket állandóan értelmezni, de nem nagyon lehetséges másik út? Tudom , hogy ez sem tökéletes megoldás, de nem nagyon tudok ennél jobbat.