2010. 01. 21. A gyilkosságok oka
Akinek van gyereke, tapasztalhatta, akinek nincs láthatta, ahogy az édes csöppség, aki még alig togyog, vadul ütlegelni kezdi az anyját. A közvetlen kiváltó okhoz képest indokolatlannak tűnő dühvel.
Az ok azonban a születés óta gyűlik. A születéssel - ráadásul szenvedés árán - elvesztett komfort töredékéért is az ennek megkapása mentén kialakuló szeretettel fizetünk. És haraggal, ha még azt sem kapjuk meg, amiről megszoktuk, hogy “jár”.
Ezek a meg nem kapások összegződnek elhagyási félelemmé, hogy nemcsak éppen, hanem soha többé nem kapjuk meg, amit megszoktunk, amiért cserébe szeretünk, és amiről úgy véljük, hogy “jár”.
Hogy a félelem mikor és mitől vált át (szó szerint) eszeveszett, (azaz) csecsemőkori intenzitású (és főként intelligenciájú) dühvé, azt mondja meg az, aki az anyát ütlegelő düh fellobbanásának körülményeit azonosítani tudja a dühöngő születésének körülményeivel (és főként a dühöngő ennek nyomán fellobbanó akkori, most enyhébb formában feltámadó érzéseivel).
Én csak azt tudom jelenleg, hogy ezt a kisgyerekkorban még átjárható - a szülők, legtöbbször az anya ütlegeléséhez vezető - csatornát a(z anya által biztosítotthoz csak) hasonló a komfortot biztosító társak elvesztésével fenyegető sérelmek (megszégyenítés, pláne kiközösítés), tartják - hogy azt ne mondjam: tisztán - átjárható állapotban annyira, hogy egy-egy sérelem - nem annak “objektív”, 
mások által megítélhető és mérhető nagysága! - hanem az eredeti sérelmekkel való “rímelése” átszakítja a tanultaktól, és főként az elfogadhatóként tanult viselkedéstől elválasztó (tudat nevű) vékonyka “hártyácskát”, és a csecsemőkorban - vagy talán annál is régebben - felhalmozódott dühök ha nem is vulkánként, de vulkáni pusztítást okozni mozgósítják a már nem csecsemőként, és nem is kisgyerekként ütlegelő testet.
Hát így valahogy gondolom azt, aminek megírását egy régebbi kommentemben ígértem.
május 9th, 2010 | 09:17
Attól tartok ez az alföldi tájnyelv beszüremkedett az egész országba és magyar lett belőle!:)
Félre ne értesd, szerintem tényleg Alföld az egész ország!
május 8th, 2010 | 23:56
Klárának (6): tényleg inkább én értettem csak félre, ez az alföldi tájnyelv.
Nemcsak a kiejtést, a szavak, sőt a mondatok jelentését is deformálja olykor. 
György Jánosnak. Hát ez az. Nincs mit ragozni rajta, mégis - még a szerelem szüneteit sem kivéve, csak olyankor többes számban
- ezt ragozzuk egész életünkben.
május 8th, 2010 | 21:25
Nem fejeztem ki magam érthetően, amikor következetlenséget írok, akkor annak következményére a kiszámíthatatlanságra gondoltam természetesen. Nem a fogni kell a gyereket értelmében, hanem a biztonság, a mindenkori standard kialakításának hiánya az, ami ártalmas a gyerek számára.
május 8th, 2010 | 00:15
Hát igen.
május 7th, 2010 | 11:30
Minden anya (a csecsemőiket meggyilkolókat kivéve) ugyanezt teszi. Csak a mértékben van különbség.
A düh még csecsemőkorban alakul ki, és ez aktualizálódik (elég nagy kilengésekkel, de) szerencsés esetekben (főként szélső értékét, és másodlagosan gyakoriságát tekintve) csökkenő intenzitással. Persze, az anyai gondoskodás mértéke annak valószínűségét növeli, hogy az eset szerencsés lesz, de korántsem 100%-osra.
Nevezhetjük szülői következetlenségnek is, ami (a bántalmazással összemérhető mértékben) csökkenti a valószínűségét, hogy szerencsés lesz a felnövekedés folyamata, de én inkább kiszámíthatatlanságot mondanék. A nem szerencsés kimenet alapja a csecsemőkori éhség őrület/szomjúság téboly/”hasfájásgyötrelem” (az inkubátorokban megkínzottakról most inkább hallgatnék), amit csak azért nem nevezek (halálfélelem okozta) pániknak, mert (csecsemőkorban) hol van még a halál tudata, és egyáltalán a tudat! (Amúgy a következetlenség nekem kicsit alföldi (”fogni kell a kölköt, különben elkanászodik“) szigor illatú.
A rettenetes anyák (az anyák, amikor csecsemőjük/gyermekük számára - rövidebb hosszabb ideig - ezt a működési módot testesítik meg, aminek az egyik legrettenetesebb következményekkel járó variánsa szeretetből van: az önállósodást korlátozza - legtöbbször féltésből/szeretetből -, ám ezzel az óvással mintegy a halálistennők pályáját követtetik ilyenkor gyermekük számára az anyák) nem (pedig) “kicsit gyerekként működnek”. Ilyenkor az anyákban a legkülönbözőbb okokból kitörő pánikreakciójuk (a tanultak szűrőjén át, de azokat el is sodorva) kisebb-nagyobb mértékben szintén a (saját, szintén) csecsemőkori éhség őrületet/ szomjúság tébolyt aktualizálja. Ilyenkor, ha pániktól vesztik az eszüket, nem ők, hanem Isten lehet irgalmas a gyermekükhöz (vagy a gyermekük apja, ha van esze, alkalma és főként bátorsága közbelépni).
május 7th, 2010 | 06:00
Nincs olyan verzió, amikor az a gyerek azért csöndesebben tűrő, mert a veszteséget az anya viszonylag jól igyekszik pótolni. Tehát a gyerek jól tartott, s nem kényszerül tűrésre. Nem halmozódik a düh, hanem csökken, mert az anya odafigyelő, a születés óta viszonylag megpróbálja kielégíteni a gyerek igényeit. Az ütlegelők között én úgy tapasztaltam, hogy mintha a következetlenségre reagálnának így az ütlegelő gyerekek, a maguk is kicsit gyerekként működő anyák kerülnek ilyen helyzetekbe.
március 4th, 2010 | 12:23
Semmi,
illetve az a különbség szinte lényegtelen. 
A kérdésedre egyébként ez a válaszom, de azzal a megszorítással, hogy amennyire az öröklött lelki alkat”-ot a genetikai okokkal igyekszünk magyarázni, és nem vagyunk genetikusok, akkor nemcsak az anya viselkedését mentjük fel, hanem ezáltal a lehetséges( nagyon kevés)nél is kevesebbet teszünk azért, hogy a helyzet enyhüljön.
Az “öröklött lelki alkat” a leszármazási családban kialakuló, és erősödő (tanult) mintaként értelmezhető.
Az igazi különbség tehát álláspontom szerint nem az anyjukat ütlegelő, és annak erőszakosságát az ütlegelőknél csöndesebb tűrők (hanem a csöndesebben tűrők) között van.
A csöndesebben tűrők nagyobbik (de csökkenő) része csöndesebben tűrőként szenderül (vagy) jobb( vagy rosszabb )létre. Egy kisebb (de növekvő) részük azonban nem csöndesebben tűrőként szenderül jobb( vagy rosszabb )létre, hanem előtte gyilkosként és gyilkossá robban. Az anya ütlegelésének az az előnye, hogy a valós feszültségeit annak valós okán vezeti le, tehát az elme épségének a jele.
március 4th, 2010 | 09:53
Igen, igen, de mi a különbség az anyjukat ütlegelő és a nem ütlegelők gyerekek között?
Talán csak az őket ért sérelmek mértéke(azaz elsősorban az anya viselkedése), vagy talán az örökölt “lelki alkat”, vagy mind ezek együtt?