Levelek, sorsok (Fórum)
A Kérdések és megjegyzések 71-es hozzászólására írt (72-es sorszámú) válaszomban született meg az ötlet, hogy nyitok egy ilyen rovatot. Mint köztudott - ha a problémáinkat a legtöbbször nem is oldja meg - sokszor az is segít, ha leírjuk (és ezáltal összegezzük, és legalább a magunk számára átláthatóbbá tesszük, tudatosítjuk) a problémáinkat, és ezzel egy kicsit az életünket is.
Az életüket nemcsupán felvállaló, de - ha egy nick név áttételén keresztül is - közszemlére tevőket védeni kívánom azzal, hogy az őket kioktató/lekezelő/elítélő/bántónak érzett véleményeket (minden külön magyarázat, illetve ennek jelzése nélkül) törölni fogom. Ha valaki az élettörténetével kapcsolatban töröltetni szeretne olyan véleményt, amit én fennhagytam, kérem ezt emailben jelezze, és kérésének megfelelően törölni fogom a bántónak érzett véleményt, elvégre ez a rovat az ő életükről szól, ami az övék.
Ha az alábbi témák/problémák valamelyikét közelebb állónak érzi, akkor az alábbi linkek a megfelelőbb Fórumra navigálják!
január 3rd, 2010 | 15:17
Az ötlet jó.
Ha nem felejtem el, majd így csinálom legközelebb.
január 3rd, 2010 | 11:58
Hát nem tudom, én két ablakban szoktam dolgozni Bilobil helyett. Az egyiket nézem, a másikban válaszolok.
január 3rd, 2010 | 03:59
Erik, persze, de mire végigörgetem, elfelejtem a felét. Ez van. Bilobilért kiállt a helyzet.
január 2nd, 2010 | 19:09
ZinczyKának (173-ra): Már értem, amit írsz, de így sem világos (mert ha behívod az oldalt, a lap tetejére kerülsz, tehát látod, aztán lementél az aljára, mert ott lehet írni, tehát végig is görgetted).
január 2nd, 2010 | 16:00
Erik, nem látom, mi volt az utolsó kommentben, mert sok a komment. Így értettem, hogy nem megyek a lap tetejére.
január 2nd, 2010 | 15:36
ZinczyKának (171): a feltételeid OK (bár nyilvánvaló elütéseket olykor javítani szoktam).
A bejeletkezést szerencsésnek vélem, hogy a terminátorokat ki lehessen zárni, több a hülye, mint a normális, aki nem szétver(ne) egy csevegést, ha nem lenne moderáció. Dühöngő lehetne az újonn is, hogy a demokrácia se sérüljön (annyira).
A látogatottságot azért vélem fontosnak, mert az érdeklődés az (”őszinteséggel” könnyen együtt járó) hülyeség elleni kontroll egyik (de önmagában nem elégséges) mutatója, de erről - és az (általam csak idéző jelben használt) “őszinteségről” majd inkább az új blogon. Pld. miért nyilvánosan, és hogyan beszélünk, amikor “csevegünk? - vagy más megközelítésben, ha kedved (és blog) lesz (hozzá).
“A nem megyek a tetejére” fordulatot nem értem.
január 2nd, 2010 | 15:12
Erik, ne haragudj, de olyan sok a komment, nem megyek megint a tetejére.
Egyébként meg nem túl fontos hányan olvasnak egy blogot szerintem. Ez a blog sem azért lesz, ha lesz, hogy olvassák, hanem, hogy kötetlenül csevegjünk.
Tehát ez a Tiziano, ez eléggé sok alakkal dolgozik, de ki, mit szeret.
Jó, örülök, hogy álmot nem fejtünk.
2. A blog kinézete egyszerűbb kell legyen.
3. A kommenteket nem írjuk át, mert az nem a mi írásunk. (Hacsak nem kéri.)
Ami a kommentelők számának és az olvasók számának az összefüggését illeti, az persze igaz, de nem baj. Ki győzné a sok kommentet?
január 2nd, 2010 | 03:51
ZinczyKának (169-re):
Csevegős jó,
időpontos jó, 
a félhetes adott, a téma/témák adódik/adódnak.
A Tizianóért nagyon hálás vagyok.
Komolyan. Amit találtál, az egy kép részlete, azé, amit ezen a linken át elérsz. Bacchus (leánykori nevén Dionysos) és (kísérete, szerintem a félhetes 
buliba mennek) Ariadé(val). Két dolog miatt nagyon szeretem:
szerintem Delakroix innen lopta a mozdulatot csak egyrészt ő neki más volt a buli (szadiba hajlott a lelkem, pontosabban az ő, Delakroix lelke), másrészt meg Tizianohoz képest egy rossz kezű kontár, mert a forradalom általa festett géniusza T Bachusáéhoz képest olyan mint egy felébresztett háziasszony, aki későéjjel megy ajtót nyitni, és azon mereng, ki az isten lehet, aki ilyenkor csönget (nem elég, hogy a férje is addig erősködött…).
b/
a/ Egy kiállításon a másik (ez lehet a pedofilok kedvence) két (ide meg egy kivétellel a nők kicsit későn érkezhettek), szintén az Este palotába készült festménnyel volt kiállítva, olyas fényviszonyok közé, mint ahová készültek, és hát azoknak a képeknek, amiket ott és úgy láttam, közük nincs azokhoz, amik egyébként a Pradóban és a National Galleriben láthatóak. Ott olyan volt, mintha fluoreszkálnának a másutt - csak ahhoz képest! - sápadt szarok. Ott úgy tűnt, de ez “csak” festő technika, minta a kép(ek) egéből jönne e fény.
A többi jó minőségű Tiziano itt található. Tőlem lehet(nek) portré(k?) is.
Ez is egy jó gyűjtemény.
Egyik szolgáltatót sem ismerem, így Te tudod. Annyit nem árt tudni, hányan nézik naponta. Mert 10%-uk sem ír tapasztalataim szerint kmommentet).
Álmot csak én fejtek,
és csak regisztrált felhasználóknak a regisztrált felületemen. 
január 2nd, 2010 | 03:10
Aha, lehet csevegős, az jó. De mi legyen a kerete a csevegésnek? Mert valami kell, amiről. Nekem valahogyan tetszik ez az időhöz kapcsolódó dolog. Mert az egyszerű. Gondolom én.
Az időpont lehet fél hét, hamár.
A nevet meg a kinézetet kitalálom, de a címe lehet félhetes. Az egész jó.
Tizianóról nem nyilatkoztál, ámbár találtam valamit itt: http://www.allposters.com/gallery.asp?aid=85097&apnum=825836&LinkTypeID=1&PosterTypeID=1&DestType=7&Referrer%20=http://www.artcyclopedia.com/artists/titian.html
Viszont dizájnilag nem a legjobb.
Blogszolgáltatóban a freeblogost ismerem, meg a blog.hu -t belülről. Mármint ott vannak blogjaim. MIndkettő jó lehet.
A freeblogosban jól látni ki olvas, meg honnan, ha ez neked fontos. A blog.hu-n meg kiváló a segítő személyzet.
De van pár fontos dolog:
1. Álmokat nem fejtünk.
január 1st, 2010 | 23:16
ZinczyKának (167-re): Ha ön rettenetes apa, vagy anya, vagy arról akar írni/hozzászólni, vagy olyan 20 alati, vagy feletti, aki a szexuális problémájáról, vagy a történetéről, akkor kattintson a fenti, megfelelőnek tűnő linkre.
).
Ez a Levelek, sorsok rovat, ami - jobb híján - a kötetlen csevegésre a leginkább megfelel.
Ön jól választott!
És ezzel nyert!
Olyan néven készíthet, és írhat félhetes blogot, amilyen néven kedve lesz (én maradok a Luxnál.
Nem biztos, hogy írni kell, lehetne locsogós. ?
Azért gondoltam erre, mert a blognak, ahonnan átjöttünk, ezek a tegnapi letöltési adatai (a kriksz-krakszok a belépő oldalt, a bejegyzések listáját, ilyesmiket takarnak):
Összesen: 21 különböző oldalak-url
letöltött oldalak Átlagméret
/blog/csevego/ 102 50.43 KB
/blog/ 86 18.54 KB
/blog/feed/ 51 20.56 KB
/blog/utolso-nap/1021/ 20 16.90 KB
/blog/amok/929/ 18 47.00 KB
/blog/wp-admin/comment.php 15 13.35 KB
/blog/ekhnaton-fia/535/ 5 27.07 KB
Szóval, ahogy locsogunk azt kiemelkedő számban olvasták… Fene érti…
január 1st, 2010 | 22:25
Előzmények ezen a linken át (LE)
Na jó, nem tudom, milyen rovatba szólok hozzá. Ez itt marha zavaros.Rettenetes anya vagy apa? Húsz év felett vagy alatt? Na mindegy.
Ha az én blogomon lettem volna, elküldtelek volna a fenébe.
Visszatérve a Félhatosra, lehetne félhetes, de én egyedül nem írom, az biztos, mert olyan blogom már van, amit ketten írunk, de mégiscsak én mostanában. Tehát, lehet közös, de én más néven, az biztos. Alternatív személyiségben. Tiziano örököseivel Te beszélhetsz, ha akarsz.
Na de ha nem kell további blog, akkor meg nem kell feledik sem. Arról nem tehetek, hogy nem akarsz magad lenni
március 1st, 2008 | 18:09
Debrának: Elfelejtetted?
Ajánlom figyelmedbe emlékeztetőnek az alább 129-es, 125-ös, 98-as, és 96-os bejegyzéseid. 
Egyébként csakugyan érdekes, mert Nálad nem azáltal történt meg a változás, mint általában (a blogomon is szokott), hogy azt láttad be, hogy milyen hülyeségeket neveltek beléd, hanem egyszerűen, és pőrén, hogy eléggé nem túl okosan éltél, és ami még fontosabb: jó nagyot változtattál rajta!
március 1st, 2008 | 18:00
Nincs hozzászólás?? Most lesz. PL. Mitől van, hogy edig “natúr” életet éltem, és mindegy varázsütésre…. Befestettem a hajamat, már kétszínűre. :D(vörös, és fekete) A körmömet. Majdnem feketére. Soha nem festettem magamat, és most….zöld szemceruzát használok. Soha nem hittem volna, hogy megtanulok sminkelni…… naná, hogy csinálom.
Egy barátnőm szerint dögös lettem, egy bombázó. Furcsa ezeket a szavakat hallanom. Van jelentősége, milyen színeket használok???
És mér érzem magamat még mindig…nem bombázónak?
Bár a tükör néha érdekes dolgokat mond
Debra
október 25th, 2007 | 23:37
Alexandrának: OK, OK, akkor kicsit pihenjünk: minden, ha még nem is nagyon szép, de alakul szépen.
október 25th, 2007 | 20:03
Igenis parancsnok!
Amúgy a legtöbb nő, csak pletykálni tud (legalábbis akiket ismerek ), a férfiak meg… azok az üres szavak. Néha mindegyik nagyon idegesítő tud lenni. Kivételek vannak kedves Erik…
október 24th, 2007 | 17:24
Alexandrának: most is azt éli
, csak kismértékben. :-/ Tartok attól, hogy a többi ember azért nem foglalkoztat, mert még mindíg a szüleid kötik le a “vegyértékeid”, és (érzelmileg) le is fárasztanak. Ga viszont felemelő érzés, akkor rendben van, ne hagyd, hogy belerondítsnak! 
október 24th, 2007 | 15:16
Fucsa lesz már a saját életemet élni, de jó is!
Kis lépések: már nem beszélem velük meg, hogy mi bánt, vagy mi a gondom.
Eddig mindig velük voltam, most inkább a saját nyugalmam a fontos. A többi ember most nem nagyon foglalkoztat!
Azért furcsa! Olyan, mintha újra születtem volna!
Felemelő érzés, de néha egy kicsit meg is szeppenek!
október 24th, 2007 | 14:30
Alexandrának (159):
Ami elmúlt, elmúlt; változtatni úgysem tudsz rajta, csak magad idegesítenéd.
Viszont, azt írod: “Apró kis lépések, de azért rájönnek, hogy valami más lett! Ez most a lényeg, meg az önbizalom növelés!“. Az önbizalomnöveléssel egyetértek. Addig, és minél hamarabb kellene növelned, hogy ne ütközz meg azon, hogy azt kérdezem - ismét némileg nyersen -, hogy ki nem szarja le, hogy a tengernyi ökörségük mellett épp erről, amihez semmi közük, mit gondolnak éppen ők?!
Ennél már csak az lesz jobb, ha nem hogy ez nem fog foglalkoztatni, de jelentőséget sem tulajdonítasz neki, hiszen, ha nem jól gondolják, akkor megmondod, ha pedig nem értik, nem akarják érteni, akkor elküldöd őket, ahová valók: a jó édes anyajuk…
október 24th, 2007 | 11:16
Ezért kezdtem el megváltoztatni az életem. Mindig a rendelkezésükre álltam, de egy bizonyos határon túl azért még ők sem szólhattak bele az életembe… azt hiszem… Most azért feltámadtak a kétségeim. Párválasztásban eddig mindig egyetértettek, de most gondolkodtatóba ejtettél, hogy az én döntéseim is voltak-e.
Mindegy! Mostmár elkezdtem változtatni és ez a lényeg. Apró kis lépések, de azért rájönnek, hogy valami más lett! Ez most a lényeg, meg az önbizalom növelés! Tudod milyen büszke vagyok magamra, már, csak az ilyen kis lépések miatt is?
október 24th, 2007 | 10:37
Alexandrának (157):
Tekintsd úgy, hogy a szüleidnek (sajnos) ápolónője vagy 
(az általuk kialakított zártosztályon. 
) Lehet akár napi 20 órában is végezni a munkát (és lehetőleg még az alvási időszakod is összehangolni velük), de ez munka amiért ráadásul (a házrészed beszámításával együtt is) nagyon szarul fizetnek. Ezért van “mellékállásod”, viszont nem árt gondoskodnod - nagyon tudatosan - arról, bármily nehéz is -, hogy a két munkahely mellett legyen életed is, és ne menj rá. Mi van, ha lesz/van egy jó pasid, és édesapádnak nemcsak nem tetszik, de akár öngyilkossággal fenyegetőzve követeli, hogy rúgd ki, mert nem hjozzád való? stb. stb. stb.
október 24th, 2007 | 09:16
október 24th, 2007 | 00:23
Alexandrának (155):
Hát ha még Te is változtatsz, és nemcsak várod, hogy változzék. 
október 23rd, 2007 | 16:38
Van egy titkos receptem, ami midndig segít. Nagyon egyszerű az egész. Pozitív gondolkodás. Nem mindig megy és nem mindig egyszerű, de hatásos. Az optimista egyálltalán nem az az ember, aki soha sem szenvedett, hanem az, aki átélte és legyőzte a kétégbeesést.
Pályázhatok erre a címre és ezért nem adok fel semmit!
Lehet nehéz az életem, de lassan úgyis meg fog változni!
október 23rd, 2007 | 10:11
Alexandrának (153): hogy az ember nem azt csinálja, de legalább is nem olyan tempóban, ahogy szeretné, természetes; ezen nincs mit megérteni.
Így tehát igen, megértelek, de ennek meg nincs jelentősége, jelentősége annak van, hogy legalább megfelelő tempóbantudsz-e változtatni. Megfelelő=nem tannyira lassú, hgy késő legyen.
október 22nd, 2007 | 23:23
Elolvastam őket és tényleg van hasonlóság. Persze ha jobban megnézzük, neki mégis rosszab volt, mint nekem. Velem soha senki nem éreztette, hogy kolonc lennék. Meg próbált lábra állni, kisebb sikerrel.
Sértődés nálam szóba sem jöhet! Én kezdtem az életemről mesélni és jobban érzem magam tőle. Talán ezel ki is használlak, hisz, csak nekem jó, hogy beszélhetek a dolgaimról és ezzel terhellek.
De kis lépésekkel haladhatok tovább és csak kis lépésekkel tudok előre haladni. Úgy tartom, hogy harcos lélek vagyok és semmit sem szabad feladnom!
Megértesz?
október 22nd, 2007 | 22:40
Alexandrának (151):
Nézd meg az alább Melivel folytatott levelezést! (114-124) Hosszú szünet után írt még egyet, amiben követelte, hogy vegyem le az összes levelét; röviden: vérig sértődött. Nem ezért írom, és nem tippet akarok adni, hanem azért, mert elég sok a párhuzam. Mindez a kisállat hasonlatodról jutott eszembe.
A ház is hasonló…
A mindent a családért, OK. Úgy, ahogy. Csak a család egy idő után már nem az ember szüleit jelenti…
október 22nd, 2007 | 22:09
Tudom, hogy igazad van, de a családod nem tudod megválasztani, azzal kell gazdálkodni, ami van! Sok mindenen kellett keresztül menni ahhoz, hogy most legalább valami megelégedetség legyen a családban.
Mindig mindenki azt mondta: A család az első! Mindent a családért! Én ebben nőttem fel.
Láttál már egy kidobott álatot? Ha egy kis szeretetet adsz neki, örök életére hálás lesz neked. Durván én is ilyen vagyok.
Két lakrészre van bontva a ház, így mikor hazaérek egyedül lehetek. Az a legjobb.
Ha lesz elég pénze az embernek, akkor mindenki új életet kezd. Én is így vagyok vele. A pénz világában élünk és egy új élet elég drága manapság. sajnos
október 22nd, 2007 | 19:42
Alexandrának (148): ha már élesen “nem sikerült” fogalmaznom, legalább pontosítani próbálok. Azt sejtem, hogy nem “az emberekhez” kötődsz általában, hanem az apádhoz kötődsz, aki ezért mindent meg is tett, többek között (nem a feleségének, nem a kurvájának!) a felnőtt gyerekének öngyilkossággal fenyegetőzött. Nem kommentálnám, mert káromkodni a blogon nem nagyon szoktam (ráadásul mégiscsak ő az apád).
Nem ördögi kör ez a szülők által, ha nem is szándékosan, de mesteri fokon létrehozott függőség(ed)/kötődés(ed). Az pedig, hogy ennek mui az eredménye, Csabika példáján láthatttad. Egy kérdés, hogy az embert szülők helyett (csabika esetében) szörnyeteggel, vagy (más, esetleg a Te esetedben is) idiótákkal veri meg az Isten.
Egy másik, hogy van, aki ezen életkori okokból sem tud változtatni (mint Csabika), van, aki tudhat. Ha tudhat tegye meg, amíg nem késő.
október 22nd, 2007 | 18:54
Barnaszemnek (147):
Tényleg örülök. Ha megengedi, még azt ajánlom figyelmébe, hogy idézze fel, vagy ha ez kevés, figyelje meg, hogy veszekedéseik/szóváltásaik mennyire a szexuális lefutás görbéjét követik:
, Ön valószínűleg lassabban 
.) Így is lehet, de messze nem ez a legoptimálisabb, főként nem a gyereknek. :-/
Nő, nő a feszültség, aztán robban - és mindketten megnyugszanak. (A férje feltehetően hamarabb
október 22nd, 2007 | 11:57
Nem fogalmaztál élesen. Sajnos nem olyan könnyű megtenni, megvalósítani. Évek óta gondolkozom ezen, amit te is írtál. Mégis olyan ez, mit egy ördögi kör.Túlságosan ragaszkodom az emberekhez, még akkor is, ha ,,,bántanak”, de az a jó, hogy ugyan annyira tudnak minket szeretni is.. 2 éve beletemetkeztem a munkába és addig sem gondolkoztam. Alapvetően a szüleimnek is az a gondja, hogy túl korán házasodtak, viszon egy gyerek szintjén tudnak gondolkozni! Néha olyan, mintha én lennék a rangidős közöttük, én el tudom simítani a problémákat és az ellentéteket.
október 22nd, 2007 | 06:07
Kedves Erik!
(143). Őrület, komolyan, jobb ez az egész, mint egy pszichoterápia..
Csak megköszönni tudom, hogy elindítasz bennem gondolatokat..
Barnaszem
október 22nd, 2007 | 01:09
Alexandrának (145) én is, egészen elhűlve a válaszod. Nem tőled! Édesapádtól…
És…
Bocsáss meg, de…
Nem a férfiak. Édesapád közöttük/az átlaghoz mérten is… Szóval nem akarok erős szavakat használni, de Csabikára való rezonanciád több, mint érthető számomra… :-/ Az ő édesapjának volt egy előnye, kiszámítható volt, hogy Csabika nem bírta, őszintén sejnálom, de… Szóval az sem megnyugtatóbb (sokkal), amiről írtál.
Nagykorú vagy elvileg, és a két (ismét tartózkodom az erősebb szavaktól, szóval…) szülőd úgy tárgyalt Rólad, mint egy maxuimum 10 évesről…
Aztán, nem Te vagy apukádnak sem a felesége, sem a szeretője, mossa ki a gyatyáját maga, vagy most mossa ki az édesanyád, ha tudsz, költözz el mihamarabb, és minél messzebb vagy tőlük. Ennál jobb, ennél csak az lenne még jobb, ha mihamarabb (de ez így is 1-2 év) nem is nagyon találkoznál velük. Bocs, ha élesen fogalmaztam.
október 22nd, 2007 | 00:32
(142): Olvastam válaszod és nem tudom! Talán igazad van, ugyanis amit a szülőkről írtál, hááát… nálam annak is előzménye van. Elváltak, de ma már megint eggyüt vannak, úgyhogy teljes a családi béke.
Az egészet az indította el, hogy édesanyámnak lett egy új kiszemeltje és úgy gondolta neki jobb lesz.. Kinél legyünk? Mindketten akartak minket. Én nagykorú lévén, a magam lábára állva tudtam már dönteni.
A lényeg az, hogy édesapám háromszor akart öngyilkos lenni, az utolsó meg majdnem sikerült neki! Nem értettem, hogy mért csinálja, hisz megbeszéltük, hogy mi vele maradunk, én majd segítenek neki mindenben, de neki ez nem volt elég.
Édesanyánkat próbáltuk kizárni az életünkből, persze ez sem ment. Már- már többet láttuk, mint mikor velünk volt.
Édesapám meg elmesélte, azért akart meghalni, hogy tudjuk anya volt az oka, és talán akkor meggyűlöljük. Férfiak!!! Én már rég rájöttem, hogy az érzelmeinket nem lehet ki-be kapcsolgatni!!! Ez azért rosszul esett, hogy csak magára gondolt.
Más téma az is, hogy mit álltunk át miattuk és más az is, hogy nem éppen úgy bánta a másikkal, mint egy nő nemű lény. Vendetát akartam és meg is kaptam.
De mostmár lenyugodtam! Nemtől, kortól függetlenül, mindenki megsínylette ezt a történetet a csa
október 20th, 2007 | 19:19
Barnaszemnek (143):
Kedves Barnaszem! Nemcsak azért helyeztem át ide az álmod, mert elég sokat elárulsz kapcsolatotokról, hanem főként azért, mert amit elmondasz (és talán válaszom is), másokat is érinthet. Álmod értelmezését annyiban az elmondottak alapján pontosítanám, hogy a testi vágyaid kielégülését romantizálod: vele csoda, más viszont?! Hozzád ne érjen! (Hogy eltérő álláspontom éppen csak jelezzem, bár az érzés ég és föld, de legalább is ahhoz/azzal mérhető, fiziológiai hatását tekintve a legromantikus szerelmi beteljesülés és egy vibrátor hatása között minimális a különbség. Az utóbbitől a lélek látszólag nem kap semmit, ebben igazad van, sőt, mint írtam is, abban is, hogy a fizilógiai hatás felett viszont ég és főld, sőt, még fiziológiásan sem ugyanaz, sőt!
Tehát az okok közül őt nemcsak nyugodtan kivehted, de valószínűleg inkább a “mérleg” másik serpenyőjében érdemes vele számolni…
Azonban kérlek nézd át amit a nyitó oldalon találsz, sőt az egyszerűség kedvéért ide is másolom: “A kielégítetlen vágyak (S, h) durvaságként (S, s); ha ez nem lehetséges, hisztériaként (P, hy), majd a durvaság brutalizálódásaként (P, e); ha pedig az sem, új szokásokként (C, m) (melyek ismétlődéseik során mániákká kövesedhetnek); majd hamis gondolatokként (Sch, p) keresnek maguknak utat. Ezeket a lehetőségeket váltogatjuk tudattalanul és gyakorlatilag folyamatosan. A mániák mellett a cselekvés más lehetőségei halványulnak mind elérhetetlenebbé (C, d), a hamis gondolatok mellett pedig a “valóság” (Sch, k). (”Kérdések és megjegyzések” 105.) Az álmokban hamis elképzeléseink szokásokként (és viselkedésekként), szokásaink kegyetlenségekként, kegyetlenségeink pedig pőre vágyakként válnak láthatóvá. Bár a fentebb leírtaknál kétségtelenül, némileg bonyolultabb útvonalon (és főként módon). (A gondolatmenet folytatása a Nők álmai nőkkel 20-as kommentjében, kiegészítése a Furcsa egybeesések (szinkronicitás) 6-os kommentjében olvasható.) A vágyak brutalizálódásának lehetséges mechanizmusáról http://www.luxerik.hu/?page_id=228#comment-738 28-as kommentben.”
Tehát (akár :-/) a vibrátornak csak látszólag nincs (és pozitív) hatása a lélekre.
Ennél is jóval rosszabb hírem, hogy ez a gyerek/anyagiak/más okok valóban súlyosak (lehetnek), de kizárt, hogy érjenek annyit, hogy erre két élet rámenjen. A Tied és a férjedé legalább félig, a gyereké szinte teljesen, mert azon az úton, aminek a kezdeteiről írsz, sajnos szinte kizárt, hogy ne sérüljön.
október 20th, 2007 | 18:36
Kedves Erik!
Köszönöm az álomfejtésed a szerelmes álmokban (50). Valamit hozzáfűznék-pontosításként, hiszen talán a további fejtegetésnél is lényeges lehet-a szexualitásról írottakhoz.
Szóval én a szerelmemmel teljesedtem ki szexuálisan olyan szinten, ahogyan a férjemmel sohasem. Sajnos-gyerekek, anyagi és más okok miatt-nincs más lehetőségem, mint vele maradni, viszont szexuálisan ott a görcs, és még hozzáérni sem tudok, nemhogy a testiségre gondolni. Ezek jelenhetnek meg álmomban..
Barnaszem
október 19th, 2007 | 23:25
Alexandrnak (141):
Szörnyű történet. Én Csabika édesapjával nem sötét sikátorban szeretnék találkozni, hanem beszélőn, hogy elmondhassam neki, rohadjon ott élete végéig. :-/
Ez egy dolog.
Egy egészen másik, hogy azért álmodsz vele, mert helyzete (nem sorsa, és annak kifutása) rezonanciát kelt(hetett) a lelkedben. A Selbsted hasonló módon érzi veszélyben magát, apai nyomás? (még mindíg), vagy ellenkezőleg, túl szépre festett apakép, és a valóság és a fwestett közötti résbe jelenik meg Csabi? Édesanyádhoz való kötődésed erősíítése azáltal, hogy ő is mennyire szerette?
október 19th, 2007 | 14:29
Mint az Álmodók az álmuk értelmezéséről 464-ben igértem, kiegészítem a Holtakkal Halálban (41-42) rovatban írottakat:
Azért fontos nekem a legutolsó álmom, vagyis inkább az a fontos, hogy megszabaduljak tőle, mert az a kissrác az álmaimból élő személy volt.
Hogy érthető legyen, 5 éve korházbn voltam, kb egy hétig. Mivel eléggé unalmas és lehangoló tud lenni ez az építmény, sokat jártam át a gyermekosztályra. Mindig rajongtam a gyerekekért, ezért sokat beszélgettem velük szívesen. Az orvosokkal, nővérekkel is megismerkedtem.
Volt ott egy kisfiú, 9-10 éves volt és Csabikának hívták. Azért került be a korházba, mert az apja brutálisan megverte, ráadásul alkoholista is. Édesanyja régen meghalt, gondolom ezért is volt állandóan a közelemben, bár még én is inkább gyerek voltam, mint egy ifjú hölgy, mégis valami pótanyát láthatott bennem.
A szívemhez nőt és szívesen összetalálkoztam volna az apjával egy sötét sikátorban! Amíg benn voltam egyszer látogatta meg a nagyannya, mégis annyira boldog volt már ettől is, pedig 5 percet sem volt ott. Mikor kikerültem, még néhány hétig telefonon tartottam az egyik nővérrel a kapcsolatot, aki mindig mesélt a Csabikáról is.
Négy hónappal később kaptam egy levelet, amiben közölték velem, Hogy a Csabika meghalt, elvileg öngyilkos lett, felakasztotta magát.
De könyörgöm egy kilenc éves gyerek!!! Akkor valami meghalt bennem és saját magam is hibáztattam miatta. Azzal próbáltak nyugtatgatni, hogy legalább egy hétig figyeltem rá és szerettem.
A korházban azt mondta nekem és ezt soha nem fogom elfelejteni: ,, Tudod, anyukám a menyben van és onnan vigyáz rám. Szeretnék vele lenni ott fenn!”
A gyereket nem fogom elfelejteni, de az álmok borzalmasak és állandóan feltépi a sebeimet. Sajnos én mindig ilyen érzékeny lélek voltam és könnyen megszeretek bárkint és a szívemhez nőnek. Ő is ilyen kis emberke volt!
október 16th, 2007 | 21:24
zöldikének (139): OK!
október 16th, 2007 | 20:58
“…a víz a nedvesedés asszociáción keresztül a női szexualitás szimbóluma is, azt lehet gondolni, hogy talán az élet épp a szexualitástól jön mozgásba, válik életúttá”
…
(nincs válasz arra mennyire ismerem magam, oké.)
Nem színelem, az az érzésem , h nem gondoltam én át ezt a cinikus, -csak viccesnek szánt- dolgot a nők szórakoztatásáról, de kifejezetten az volt az érzésem mikor olvastam a válaszod, h etetsz!
De megbántani nem akartalak!
majd igyekszem olvasni és érteni a blogot.
és átgondolt szándékom még leszögezni, h figyelemre méltó, h mindenkinek lelkesedéssel válaszolsz, ebben meg duplán nem szeretném a kedvedet szegni az alázós hsz-eimmel.
október 16th, 2007 | 18:48
Zöldikének (137):
Hogyne, ha valaki ki tudja fejezni az érzelmeit, akkor képes manipulálni is, csak egyrészt ezt előszuör nem árt elsajátítani, másrészt, ha elsajátította, akkor meg minek?
Ha nincs megfelelő partnered, akkor nincs megfelelő partnered, ami épp elég gond, semhogy érdemes lenne egy, ha lenne, akkor meg lehet, hogy manipulálna fantáziálással nehezíteni a megatlálást.
Ha Neked a nedvességel teli szobát, amiben három pasi húzza az evezőt a csónakban, amiben Te ülsz, a nedvesedésen át erőltetett a szexualitáshoz kötni, akkor vagy rosszul ismered magad, vagy rosszul fejeztem ki magam…
október 16th, 2007 | 16:48
Nincs ezzel baj, h szimpatikusak lesznek egymásnak a lányok, és a fiúk.
csak arra gondoltam, hogy ez manipulálható, megvan a veszlélye a hamis érzelem mutatásnak és “belesésnek” is. persze a másik féltől is függ , ezért szép! Reggel kicsit búskomor lehettem, h kiábrándultnak hat, amit írtam.
Itt meg leoltassz: nem ,én a fhérfi nemre muattam, hogy “Véddmagad”! Ez ilyen ti sem vagytok jobbak duma volt csupán. Nem védeném én magam, hidd el, ha szimpátiás, izgis , bimbozó kapcsolatom lenne. Bár a staisztika azt mutatja, hogy védem, szal még így is beletrafáltál a személyiségembe. hűű:)
biztos lehet, itt is hozzá lehet szólni az álomfejtésedhez, a nők álmai férfiakkal-hoz amit ma írtam(fogalam sincs milyen számmal, bocsi)?!
a vízzel teli szobára kihozni a sexet? komoly hiányaim lehetnek: D
jót nevettem, a válasz szórakoztatás- féle volt a részedről! Vigyázz, mert kezdek kételkedni orákulumi képességeidben, és átlátok rajtad, hogy te itt az unatkozó nők feldobására szerződtél. Tény azonban , hogy vannak idióta álmok (álmaim), amikre csoda kihozni komoly, átütő jelentéseket, köszönöm szépen a válaszaid!
október 16th, 2007 | 10:13
Zöldikének (135):
Az asztráltestre vonatkozó kérdésed Te magad minősítetted… Én nem ilyen durván fogalmaztam volna, de, ha ragaszkodsz hozzá
, mondhatjuk így is. 
Ez a barátság dolog pont fordítva van. A barátság pozitív érzelem, és hogy ennek ne legyenek testi következményei, annak az azonos neműeknél némi + gátlás állja útját, a nem azonos neműeknél hiányzik ez a + gátlás.
Azt írod: “lehet, h a szimpátia a másikban már előbb kialakult, és úgy is viszonyul hozzád, kimutatja, te észre veszed és kész a baj. akaralatnul szimpi lesz neked is.” Miért lenne ez baj?
Meg azt is írod: “jaaaaa a másik fele, és a pasik is olyan lánnyal Színlelnek Barátságot, aki tetszik nekik amúgy! védd magad!” Miért kéne védened magad?
október 16th, 2007 | 09:09
jaj, Köszönöm a *133 masra adott válaszod , nekem is válaszolt.
Könnyű mondani ám, h ne álmodozzunk!:)
Tessék! itt meg letegezel, pedig pont elhatároztam h magázni foglak, h “fontosembernek” tarthasd magad!
még vmi: sokan sokmident mondanak, az asztrális testről. Ilyen módon se talákozhat két ember akár álmában? vagy nem elég hozzá csak az egyik fél, hogy úgy ,mint élőben, generálja a másikban ezt a szerelmes érzést.
feltettem ilyen baromság kérdéseket, közben eszembe jtutott 50:)
Hogy milyen egyszerű- de összett dolog, ez a “megtetszik valaki”. Mert lehet, h a szimpátia a másikban már előbb kialakult, és úgy is viszonyul hozzád, kimutatja, te észre veszed és kész a baj. akaralatnul szimpi lesz neked is.
(ezek mind kérdédek, csak kijelentőben írom:))
Mint a nők nagy csábító fogása , h elhiheti a pasival h ő tetszik neki , így a pasinál is kialakul,. közben a nő ezt is elkönyvelheti hódolójának, pedig még csak hozzá sem érne, mer annyira nyominak gondolja.
a nők nem igazán tudnak különbséget tenni ( vagy egy kivétel jut most csak eszembe) a “barátság egy pasival”, és “tetszenem kell a pasinak” között. (én se tudok, de azért mert, akit egy picit megismerek, úgy érzem az egyetlen elképzelhető dolod, h kapjak az ő lelkiségéből egy kicsit, ha mellettem lesz, ha járunk, ha felkeltem a figyelmét.)
jaaaaa a másik fele, és a pasik is olyan lánnyal Színlelnek Barátságot, aki tetszik nekik amúgy!védd magad!
ez a blog persze kivétel! de pl ezért gáz, hogy elárultad, hogy fhérfi, fiú , pali, pasi vagy!
befejeztem:)
október 12th, 2007 | 20:43
Zöldikének (132): Szólj!
Azért blog. 
Mit is mondasz? - kíváncsian várom. 
Tényleg. 
október 12th, 2007 | 19:53
Lillynek (131)Csak az álmodó vágya jelenik meg álomkép formájában, sőt, az álom minden szereplője tulajdonképpen az álmodó, annak, hogy kiknek a formáját kölcsönzi, legfeljebb másodlagos, de inkább harmadlagos jelentősége van.
Ha ugyanúgy éreznek egymás iránt, akkor megeshet, hogy hasonlót álmodnak, de erre fölösleges bármiféle spekulációt építeni.
Has adhatok tanácsot, ne csak álmodjon, és ne csak álmodozzon, és főként ne titkolózzon. (Azért ajtóstól nem kell a háza rontani.) De ha már annyira megbeszélnek mindent, miért hiányzik ebből a mindenből, hogy Önnek hiányzik egy férfi testileg is, és a kérdés, hogy ő ezzel miként van a nőkkel kapcsolatban.
október 12th, 2007 | 19:09
131 * Lilly :
igen , ez engem is nagyon érdekel!bocsánat, hogy beleszólok!
október 12th, 2007 | 15:36
Kedves Erik!
Választ szeretnék kapni egy kérdésre, ami mostanában foglalkoztat. Amikor álmodunk valakiről, egy találkozásról, akkor az általunk álmodott partner is álmodik rólunk, a találkozásunkról? Amikor álomban ketten boldogok vagyunk, akkor valójában mindkettőnk vágya ez, vagy csak az álmodó vágya jelenik meg álomkép formájában?
Férfi-nő barátságról van szó, mely pár hónapja kezdődött. A napi munkakapcsolat során egyre mélyülő barátságból részemről erős vonzalom lett. Ezt a vonzalmat titkolom. Találkozásunk első percétől kezdve erős érdeklődést tanúsítunk egymás iránt, s ez a barátainknak is feltünt. Akkor ő még kapcsolatban élt, én pedig férjnél voltam. Azóta ő szakított, én elváltam, s közben egy munkahelyre kerültünk. Minden titkának tudója lettem, s mialatt engedte meismerni magát titkoban beleszerettem. Ő nem kezdeményez a barátságnál többet én pedig boldog, szerelmes egymásratalálásról álmodok. Sokszor kitaláljuk egymás gondolatait, megérezzük egymás érzéseit, szinte mindenben egyezik a véleményünk, teljesen azonos az érdeklődési körünk és mindent meg tudunk beszélni. Ő nem hisz a férfi-női barátságban, mégis azt mondta a közös ismerősünknek, hogy én vagyok a legjobb barátja. Mindez pár hónapja kezdődött, most meg szeretném tudni, hogy vajon ő is álmodik rólam? Lehetséges az, hogy ő is ott van abban az álomdimenzióban, ahol szerelemben együtt vagyunk?
október 7th, 2007 | 22:39
Debrának (129): ha nincs, nincs.
Kár. Az exednél minden jobb. Túl fogod élni a repülést. 
Minél hamarabb! 
október 7th, 2007 | 18:37
Eriiiik!
Nincsen másik pasi, és ha rajtam múlik, nem is lesz.
Egyébként szépen alakul az igazi függetlenségem.
Ezt a szót szajkózza, ha kötekedni akar. Eléggé pjeloratív jelentéssel.
Mintha ez egy “bélyeg” lenne, vagy valami ilyesmi
Veszprém kell, hogy Svajc bejöjjön. Ott nyaral, most az a barátnő, aki meghívott. Csak ne félnék a repülőtől.
Valóban rám fér. És még sok egyéb más is.
Debra
szeptember 26th, 2007 | 21:55
Julikának (126), hogy miért, nem tudom. Azt viszont igen, hogy a gondokon való rágódás, és az ebből fakadó szomorúság valószínűsíti, hogy a figyelem is elkalandozik,könnyebben történik baleset, és az immunrendszernek sem tesz jót. Sajnálom, amik Veletek történnek.
szeptember 26th, 2007 | 21:51
Debrának (125):
Hülyeséged, ha mész Svájcba (mikor végre?!), a volt férjed levakarod, és az új pasit nem költözteted be, egyáltalán nem tűnik vészesnek. 
Esetleg megpróbálhatnátok nem csak a szellemetekkel párbajozni… 
Érezd jól magad, Rád fér! 
szeptember 26th, 2007 | 21:23
Kedves Erik!
Most egy ideig nem kértem álom elemzést, mert olyan keveset alszom, és ha álomodok is, csak összefüggéstelenül emlékszem rá. Ez az év betegségek sorozatából állt. És mire azt gondoltam volna, hogy már rosszabb nem lehet, mindég jön egy ujabb. Egész télen visszatérő torokfájással kinlódtam, mire nagysokára kiderült, hogy arcüreggyulladásom van. Nehezen, de helyre jöttem. Ezután az egyik lányom komoly bél és nyelőcső problémával kórházba került. Az állapota nagyon sulyos volt. Ezzel egyidőben a férjemet érte sulyos baleset, amire az orvos azt mondta, hogy 1% esélye volt az életbenmaradásra. Szerencsére felgyógyult. Ennek még nincs 3 hónapja. Egy hete ujabb baleset érte. Körfürésszel elvágta az alsókarját, amit össze kellett varrni. 3 hete egy fogam miatt járok állandóan a fogorvoshoz.
Nem sajnáltatni akarom magamat, de nekem ez a sorozatos probléma már olyan, mint aminek sose akar vége lenni. Biztos, hogy az álmatlanságaimat is ennek köszönhetem.
Szeretném megkérdezni,hogy miért történnek velünk ezek a sorozatos problémák?
köszönöm a válaszát.
szeretettel: Julika
szeptember 26th, 2007 | 21:21
Kopp-kopp
:D
Ez nem svajc, de valami nagyon érdekes.
Találkoztam valakivel…naná, hogy pasival.
Ronda mint a bűn, de kedves. Nem udvarol, hanem szellemi párbajra hív. Újra, és újra. Az a fene nagy kíváncsiság…..
Érdekel, mert más vallást képvisel, mert azt hiszem inteligens, (bár ezt a tulajdonságot meg is lehet játszani) Annyi mindent mesél, hogy nincs elég időm hallgatni, és türelmetlenül várok minden találkozást, hogy megnyíljon nekem az ő világa.
Asszem megint hülye vagyok.
Debra
szeptember 21st, 2007 | 16:45
Melinek (120, 122):
Hogy mit nevezünk felnövésnek, és mit “sokkal hamarabb”-nak, abba most inkább nem mennék bele. Egy biztos, az általam ismert definíciókba a sem a kutyához, sem a macskához, sem az aranyhalakhoz való kötődés nem fér bele (kisebb falysúlyú kéréseknél sem!). Az irántuk érzett felelősségről való eszmefuttatás pedig még kevésbé. :-/
Az, hogy a házban nem lakik ott édesapád egyrészt örvendetes, és gyökeresen megváltoztatná a helyzetet, ha nem úgy írtál volna ról (és ezek szerint nem úgy élnéd meg), mintha ott laknék.
Az albérletköltségekről és a tulajdonról tartott kiselőadásodnak szerintem apai nagyanyád is csak tapsolni tudna, de Gérta erre a (meggyőződésem szerint ál)dilemmádra is javasolt megoldást. Egyáltalán ez a fejed felett levő tetőről folytatott eszmefuttatás azt mutatja, hogy csak ebben az édesapád által meghatározott keretben tudsz (remélem még, és nem) már csak gondolkodni.
A hadseregen kívül nem hallottam helyről, ahol a bátorság érdem lenne, de amennyire ismerni vélem, ott is inkább csak a látszata…
Az pedig egy lehetséges (és sajnos gyakori) felfogása ugyan az életnek, hogy az a szülőkkel folytatott szkander lenne, de nemhogy bölcs dolognak nem, ostobaságnak vélem.
Nem karmának nevezném, hanem, mint az álmod értelmezésében utaltam is rád, magatartásminta átvételével fenntartott ……….-nek (a kipontozott rész kitöltését Rád bízom).
II. leveledhez (122): egy biztos, amíg alá nem ír valami papírt, hogy nem rak ki, 1 Ft-ot sem költenék a heklyedben a házra. (Ez is eltartana egy ideig, közben lehetne meccselni, hogy “de úgy nem nő az értéke, ha nem újítod fel” stb. ennek megerősítéseként elmehetnél újra albérletbe, de így, ahogy leírtad az ő zsarolási potenciálját növeled csak…
Ha olyan a viszony a barátodhoz, lüld el őt, hogy tárgyalja meg vele, hogy milyen paírért lesz rendbehozva a ház, különben elmentek. Ehhez még el sem kell valójában menni, de legalább próbáljátok meg.
szeptember 21st, 2007 | 16:18
Grétának (121): Ismét szívemből szóltál
, köszönöm! 
Picit majd árnyalom.
szeptember 21st, 2007 | 14:11
Gréta
Szerencsére mi Apámmal nem lakunk egy fedél alatt! Már én is elmenekültem volna, ha így lenne. Anno pont ezért mentem el. Szakítottam az akkori pasimmal és haza kellett egy időre mennem, na kb. 1 hétig bírtam, aztán mentem is tovább. Barátnőmnél, aztán a Nagyiéknál laktam. Most én lakom a házban már 7 éve (meg a barátom is sokat van itt), ami rizikós, mert ugye mint haszonélvező, bármikor igényt tarthat rá és visszajöhet (mondjuk ezzel 7 éve fenyegetőzik és még nem jött vissza egyszer sem). Ő meg a Nagyim házában lakik. Évente kb. 5-ször látom, így egész elviselhető. Csak azok az időszakok rosszak, mikor rájön az 5 perc (ami nála kb. egy-két hét), mert akkor nagyon szemét tud lenni. Aztán meg olyan mintha kicserélték volna, ilyenkor mindig csönd van egy jó pár hónapig. Most éppen csönd van.. kopp, kopp. A pasimtól meg hála égnek nagyon tart! Van másfél fejjel magasabb, mint ő és kétszer akkora. Egyszer átjött üvöltözni amikor a barátom pont nálam volt, ő meg elé állt és jól leteremtette, hogy miért ilyen velem, na azóta tiszteli őt, meg tart tőle!
szeptember 21st, 2007 | 10:03
Melinek. Nem is hiszed mennyire azonos a cipőnk.
Talán még a lábadat is ott nyomja, ahol - annak idején - az enyémet is. Én 18 évesen menekültem el hazulról két bőrönddel és a komplett családi könyvtárral az anyám halála után. Annyira messze mentem, amennyire a 65 000. ft-os fizetésemből futotta. Életem egyik legjobb döntése volt! Pokoli nehéz volt az elején. Éppen egy darab matrac volt a lakásomban, meg egy iszonyú ócska mosógép. Nagyon lassan sikerült berendezni. Mindig egy kicsivel otthonosabbá tenni. Neked már is van előnyöd. Ott lesznek az állataid. Lesz kihez haza menned. Én a négy fal közé mentem minden nap haza. De tudod mit? Iszonyúan örültem annak, hogy az a négy fal - teljes egészében még, ha csak bérlemény formájában is - az enyém. Nekem is van egy házam - ráadásul nem is csak egy fél - aminek az apám a haszonélvezője. Egyáltalán nem érdekel! Az idejét sem tudom mikot láttam utoljára. Úgy gondolom, hogy az nincs. Majd, ha itt lesz az ideje foglalkozom vele. Az állatokat el lehet vinni máshová. (Én a macskámat három földrészen költöztettem át és semmi baja nem lett!) Olyan helyre, ahol nem kell neked sem nap, mint nap megküzdened valakivel, akit ráadásul - “hivatalból” - még szeretned is kell. Azt mondod erősebb vagy… és akár még el is hiszem neked, mert Te ismered magad. De kell ez neked? Szeretsz szenvedni? Mert hiába mondod azt, hogy kibírod.. nem tudod elképzelni milyen sérüléseket szedsz addig össze. A ház eladásából származó pénzeddel próbálj beleugrani egy újépítésű ingatlan vásárlásába. Akkor ugyan törlesztesz, de legalább a sajátodat. Annál biztosan sokkal több és jobb lehetőségeid vannak, mint ott maradni az apáddal egy fedél alatt és arra várni, hogy a mamád után menjen!
szeptember 21st, 2007 | 09:12
Én úgy gondolom, hogy pont azért nőttem fel sokkal hamarabb, mint a korombeliek, mert ezeket mind megéltem. Rengeteget voltam egyedül gyerekkoromban, amíg Apám, dolgozott és csak az akkori kutyám volt mellettem. Nekem az állataim, főleg a kutya és a macska, családtagok! Ha itt hagynám őket, az sokkal mélyebben érintene, mint azt te gondolod. Mindig imádtam az állatokat, ha belegondolok, hogy itt hagyom őket, vagy valakinek odaadom…. nem tudnám megtenni! Én ezt nem gyerekes dolognak tartom, hanem felelősségteljes döntésnek. Ha egyszer úgy döntöttem, hogy lesz kutya, aztán meg úgy, hogy macska is lesz, akkor azt gondolom az ő életükért is felelősséget vállaltam és nem tehetem meg velük, hogy hirtelen meggondolom magam és már mégsem kellenek. Sok ember nem így gondolkodik, ezért vannak tele a menhelyek! A másik dolog, hogy albérletbe nem mennék. Nem azért, mert az nem lenne megoldás, hanem azért, mert akkor abból a pénzből amit a házból én kapok szépen lassan nem lenne semmi, mert a költségek elvinnék. Amit meg ő kapna azt szépen elinná. Akkor inkább választom azt, hogy vívok Apámmal, de van tető a fejem felett, ami az enyém részben (meg majd egyszer a másik fele is az enyém lesz). Gyávaságnak tartanám magam részéről, ha megfutamodnék. Erősebb vagyok mint ő és ha így folytatja, egyszer csak sikerül neki Anyu után mennie. Meg, most gondolj bele! Nekem semmi igazi vagyonom nincs, csak ez a ház. Ha most eladnánk, két lehetőségem lenne, vagy albérlet (ami az előbbiek miatt nem jó), vagy egy olyan mennyiségű hitel amit csak nehezen tudnék fizetni. Ezzel szintén a saját életemet nehezíteném meg, mennyivel lenne ez jobb? Lelkileg nem biztos, hogy kiegyensúlyozottabb lennék, mert akkor azért aggódnék, hogy miből fizetem a hitelt, meg a rezsit. Persze, megvisel a viselkedése és bánt, hogy ilyen, de hát mindekinek van az életében valami rossz. Nem találkoztam még olyannal, akinek tökéletes élete lenne. Nekem ez jutott (mondhati ez a karmám), de próbálok úgy élni, - ezért járok főiskolára is -, hogy ezen változtassak. Ő meg úgysem él örökké! És mindent meg is tesz, hogy megrövidítse a saját életét.
szeptember 20th, 2007 | 19:59
Melinek (118):
).
Ez általában így van: belülről más. Ezért könnyebb kívülről észrvenni, ha a helyzetnek nincs megoldása, vagy csak egy.
Édesanyja emlékétől elnézést kérek. :-/
Ne haragudj Meli, a kiskutya édes lehet, a cica aranyos a 40 aranyhal meg elkápráztató, de ezeket érvéként emlegetni, amikor az életderől van szó, kicsit nagyon kisgyerekes (ami megincsak annak a következménye, hogy apád mellett nem tudsz felnőni, ezt nyugodtan tekintheted egy pszichés károsodás első lépésének…
A 10 millió nem egy jelentős összeg. Ahhoz főként nem, hogy ennyiért (+ kutya, macska, aranyhalak) tönkretedd magad. Nincs az az albérlet, ami ennél szarabb lehet.
Ha az apád eladná a házat, de nem adja el… Mert mint Te is nagyon helyesen látod: “neki az életcélja az én piszkálásom”, abban viszont eghyáltalán nincs igazad, amivel folytatod: “ha elköltöznék, akkor találna más indokot, hogy miért piszkáljon.” A leveleket nem kell felbontani, a telefonszámot meg lehet változtatni, ha pedig személyesen odapofátlankodik, akkor a barátod rugdossa el a távolabbi sarokig. Ha pedig erre nem képes, akkor cseréld le, vagy hívjatok rendőrt.
Ha megbüntetik jó, ha rádől a ház mégjobb. Ha egyszer meg tudtad tenni, meg tudod másodszor is. Ne legyél önsorsrontó, ha nem muszáj. És nem muszáj.
Szerintem Te 3×10 milliónál is többet érsz. Szard le a tulajdonod!
szeptember 20th, 2007 | 17:00
Köszönöm a bíztatást mindenkinek! Igazából a történet csak egy része az egésznek és kívülről látni más. Erik, a haszonélvezetet nem Anyám döntötte el (egyébként nagyon rendes nő volt, 30 évesen halt meg rákban, Apám talán egyetlen jó döntése volt az életben, hogy elvette), sajnos a jogszabályok ilyenek. Az özvegyet védik és minden ilyen öröklésnél az özvegy kérheti ezt a jogot, ő meg kérte… Továbbá ez egy kicsi ház (36 m2) nagy kerttel. Van egy kutya, egy cica és vagy 40 aranyhal a kerti tóban, miattuk sem szívesen válnék meg a háztól. 10 milló körül van az értéke, ha ezt felezzük + a haszonélvezet után neki járó pénz, akkor az a mai világban nem egy nagy összeg. Ahhoz mindenképpen hitel kellene és 40-50 ezres törlesztést nem tudnék bevállalni (mivel a pasim sem keres több száz ezret havonta). Egyébként meg Apám örökölt a szülei után az öccsével közösen egy nagy házat, azt ha eladja, akkor simán tud venni magának egy kisebbet. Csak neki az életcélja az én piszkálásom, ha elköltöznék, akkor találna más indokot, hogy miért piszkáljon. Egyszer már elköltöztem, akkor kb. 3-4 hónap után ő jött és ajánlgatta, hogy költözzek vissza, mert neki nincs ideje a kertre meg a kutyára és megbüntették, mert gazos a kert. Azóta lakom újra itt. Eddig nem mertem felújítani, mert “ki tudja meddig leszek itt” alapon sajnáltam rá a pénzt. Mostanra viszont elég rossz állapotba került és minden elromik egymás után, szóval meg kell csinálni. Meg nekem sem mindegy, hogy a tulajdonom milyen állapotban van. Most egy kisebb összeget felvettem hitelként és elkezdtük a felújítást, mert végre megértette, hogy ez neki is csak jó (növeli a ház értékét stb.).
szeptember 20th, 2007 | 15:38
Melinek (114):
Köszönöm a levelét is, és az elismerő sorait külön is. Nem a mundér becsületét védem, de úgy emlékszem, hgy alternatív választ adtam, vagy (nagy)kamasz, vagy 30 körüli/fölötti.
Sajnos. Azt viszont ne hagyja, hogy ezt is arra használja, hogy Önt szadizza! Próbálja elcserélni, hirdesse meg, de járjon az apja megnézni, hogy megfelel-e neki, Ön csak akkor kapcsolódjék vissza a folyamatba, ha a szerződést kell aláírni.
Úkabb álmait várom!
Ha még nem vágott bele a felújításba (és nincs benne nagyon sok pénze), szerintem hagyja fenébe! Álmában is éppenhogy kislisszolt, jobb onnan elhúzni, az élete többet ér! Ajánlja fel a vén baromnak, hogy eladják, és kap egy kisebbet, amiben jól elfér. Nem fog belemenni, Ön bukik, de, mint írtam, az élete többet ér… (Nem jó úgy élni, hogy az embert a rémálmai mellett a rémálmai forrása is naponta gyötri, és nem hagyja élni.)
Isten éppen tehet csodát, és a vén barom rájöhet, hogy jobban jár, de ez nem valószínű.
Ha meg nem, dőljön rá a ház, minél hamarabb. (Amúgy és mellesleg az édesanyja is remek egy anya lehetett, ha az EGÉSZ házra a nagyszerű apjára iratta a haszonélvezetet.)
Nézze, az apja ráment az ő (az ön nagy)anyjára, egy alkoholista szörnyeteg lett, szakítsa meg az átkot, húzzon le onnan, mielőtt idegroncs lesz (ne haragudjék a nyers fogalmazásért).
Apja nem gyönge, hanem roncsember. (Nem utolsó sorban a szülői hatásoktól, de 30 körültől az ember már tehet (és felelős is) magáért.
Hogy változni akarna, az csak duma, amivel most épp Önt gyötri/hitegeti, amíg hagyja. Hogy ahjol lehet kicseszik Önnel egyrészt még egy ok a menekülésre (másrészt nem példátlan: Álmodók az álmuk értelmezéséről 205, ő is elhúzott, és jól tette.)
Jó szülő! És az Ön apja… Ne legyen már ennyire gyerek. Egy kontrolltalan szörnyeteg. Egy roncs. Mondhatnám azt is, hogy egy szarzsák. Ez egy kérdés, egy másik, hogy az alapkötődésünk akkor alakul ki irántuk, amikor magatehetetlenek vagyunk, ezért a szeretet kiirthatatlan irántuk, de nem is kiirtani kell, hanem nerm 2-3 éves korra visszazuhanni olyankor, aki egykor az apánk volt, de mára egy gonosz szörnyeteg: emberi roncs. Segítsen rajta a jó Isten, és önmaga, ha valamelyiküknek kedve van hozzá. Önnek nem a gyereke!
A kígyos álmmára írt értelmezésem tartom, de azzal egészítem most ki, hogy a férfiakkal kapcsolatos félelmei/rossz beidegzősdései az apjára vezethetők vissza.
És ne haragudjék, nincsenek fentiek, Önnek a gyerekes érzelmei mellett józan esze is van, húzzon el nagyon gyorsan, mielőtt Önt is tönkreteszi!
Álma beszédes: belül rohadt. Annyira, hogy nyüvek másznak ki belőle, húzzon le. Minél gyorsabban. És írjon máskor is, ha úgy egyszerűbb emailt (is).
szeptember 20th, 2007 | 15:14
Grétának (115) apjához részvetem! Szívemből szólt, picit azért árnyalom majd.
szeptember 20th, 2007 | 15:02
Melinek (114): Van némi tapasztalatom, de Tiedhez képest az én apám egy angyal, glóriával a fején!
Menj el onnan, mielőtt nem késő. Költözz el albéreltbe - lehetőleg egy másik városba/országba - és hagyd, hogy az apád cirózist kapjon az alkoholtól. Totál felesleges vele bármit is csinálni!
szeptember 20th, 2007 | 14:01
Kedves Erik!Köszönöm szépen az álmomra adott válaszát! (szellem, kísértet 7) Teljesen leírta a jelenlegi életemet, úgy, hogy azt sem tudja ki vagyok! Ez nagyon megdöbbentett, hiszen csak az álmomat írtam le és semmit többet. Mindig hittem abban, hogy az elme az álmokkal üzen, de most erre megerősítést kaptam. Rengeteget szoktam álmodni, így biztos lehet benne, még egy párszor jelentkezni fogok!
A koromat illetően, amit az elején próbált megfejteni, jót mosolyogtam. Nem vagyok már kamasz, 27 éves vagyok. Viszont a többit nagyon eltalálta.
A ház… Van egy félig az én tulajdonomban lévő ház, ami sok vita forrása, mert én lakom benne. (Édesanyám halála miatt örököltem meg a felét) A másik fele és az egészen a haszonélvezet az Apámé. A tulajdonviszonyból adódóan van köztünk konfliktus. Most éppen abból, hogy én fel szeretném újítani, ő meg évek óta megakadályozza ezt. Most végre belement, de idegileg nagyon megviselnek ezek a harcok.
A “nagy-álom” következtetése is igaz, mert a Apám részéről a nagyszülök, de inkább a Nagymama, nagyon irányítani akarta a fiai életét. Ő akart nekik párt választani, házat, barátot, mindent. Ez nagyon nagy teher volt Apámnak (a Nagyi az idén halt meg), amit - bár állítása szerint ez nem igaz - rám tovább vetített. Ő is beleszól az én életembe, irányítani próbál. Ezt viszont nem jó szándékúan teszi! Úgy érzem, hogy amit ő nem tudott az életben eléni és nekem sikerül, az őt rettenetesen bántja. Nem örül, hogy van barátom már lassan 6 éve (mert neki nincs igazi kapcsolata már jó pár éve), nem örül, hogy boldog vagyok (mert ő egyedül érzi magát), hogy van egy viszonylag jó állásom (mert őt idén kirúgták),nem örül, hogy tanulni akarok (neki is van diplomája, de nem tudott érvényesülni vele, engem nem is engedett az érettségi után főiskolára). Egyszóval mindig keresztbe tesz nekem és ez nagyon bánt, mert szerintem egy jó szülő nem tesz ilyet! Mivel egyedül nevelt fel, így sokáig éreztette velem, hogy kolonc vagyok, nem tud miattam érvényesülni, csajozni stb. Arra következtetek, hogy a kígyós álmom megfejtésre is rá vonatkozik. Ugyanis már jó pár éve iszik (kb. 10 éves korom óta), most már alkoholista. Sokszor már csak megvetést, undort érzek iránta. Egy gyenge ember. A hangulata hullámzó, egyszer jó vagyok, máskor minden rossz ,amit csak ki tud mondani. A barátom sem szereti őt, mert csak azt látja, hogy mennyire megvisel ez az egész engem. És ezért kell az ő életét élnem, mert ha nála csönd van, akkor én is nyugodt vagyok. Ha viszont megjelenik összeszorul a gyomrom és olyan hatással van rám a személye, mint az életben soha senki. Próbálok elszakadni tőle, de ez sem lélekben, sem pedig a valóságban nem sikerül a fentiek miatt. Megszabadulni tőle és az érzelmi terrortól valószínűleg csak a halálakor fogok. Az, hogy ez mennyire hatással van az életemre, az álomból is látszik.
És ha már az álomnál tartunk. Volt egy olyan álmom vele, hogy feküdt az ágyban, hatalmas dunyha alatt. Tudtam, hogy haldoklik. A Nagyi házában voltunk, ő a kisszobában az öccsével. Felkelt az ágyból és a teste tele volt hatalmas (5 forintos nagyságú) miteszer szerű fekete lyukakkal. Olyan volt, mintha a szőrtüszői gyulladtak volna be. Kiestek a lyukakból a fekete összetapadt szőrök és kukacok másztak elő, amik lepotyogtak a földre. Rémes volt! Ha jól emlékszem sírva ébredtem. Ennek milyen jelentése van?
Üdvözlettel: Meli
szeptember 17th, 2007 | 23:35
Jankitának (112): Őszintén szólva először azt hittem, Jankita csak emailben küldte el a fenti beszélgetést, így privát emailben válaszoltam Neki az alábbiakat (amelyet minimálisan stilizálátam):
) E
“Röviden azt szólom hozzá, hogy egy fasz. Kicsit bővebben egy tohonya fasz. Jó hogy már ne Te verekdj meg a bátyjával, hogy elvihesd, és közben esetleg az édesanyjának is kapard ki a szemét?!
Baromarcú - ebben összegzem az imént faszként, és tohonya faszként artikulált véleményem a szejelmedről.
És amit ismét tanácsolok, egy kérdés, hogy szenvedsz, és egy egészen másik, hogy semmi köze hozzá. Érezd, de legalább tegyél úgy, mintha jól éreznéd magad. Ebbe a szenvelgő … …dagonyába ne merülj bele. Intézze el a pereputtyát, az ő dolga!
Ha akar valamit, menjetek bulizni, a többi az ő és a családja dolga. Mi közöd hozzájuk? Bocsánat, ha indualtosan fogalmaztam. Nem Neked szólt, viszont külön jó, hogy írtál, nem a II. hanem az I. trancszendens lejátszható (viszonylag “könnyen”. Próbálkozz azzal is. Jobb.
szeptember 17th, 2007 | 23:17
Erre varj gombot Erik!
Kyrie üzenete:
nem akrsz tovább szenvedni igaz?
Kjanka üzenete:
igaz
Kyrie üzenete:
akkor
Kyrie üzenete:
eljössz hozzám
Kyrie üzenete:
hétvégén
Kyrie üzenete:
és hazahozlak
Kyrie üzenete:
és kiderül mi lesz
Kyrie üzenete:
ok?
Kyrie üzenete:
vagy ki tagadnak:S
Kyrie üzenete:
vagy nem
Kyrie üzenete:
de
Kyrie üzenete:
nem merem
Kyrie üzenete:
sajnos
Ez a nagy probléma..
szeptember 17th, 2007 | 22:39
Jankitának (110)
- és köszi!
szeptember 17th, 2007 | 18:54
Én is köszönöm Debra! Jól beszélt Erik
szeptember 16th, 2007 | 14:58
Jankitának (107):
Szerintem Ön is sokat, pontosabban legalább öt dolgot tehet a szejelme változásáért.
1/ Ha arról nyafog (SMS-ben, MMS-ben stb. stb.), hogy bánja, adjon neki nyugodtan randevút. Következő nap este 9-re, nyilvános helyre. Szűkszavúan, de komolyan. Ha erre is nafog, arra még szűkszavúbban annyit érdemes felelnie, hogy ezt a rokonságával kell emgbeszélnie, és nem Önnel.
2/ Más SMS-eire ne reagáljon, maximum a föntieket. Ugy 4-5 után nyugodtan rövidítheti a rokonokat pereputtyának.
3/ Látsszék nagyon boldognak, és ha nem is komoly, randevúzzon, találkozzék, járjon.
4/ Ha a suliban vakogni akar valamit, vagy osztályba hívja, mondja azt, ennek vége, de másnap (később harmadnap) szívesen találkzik vele este 9-kor, és mondjon egy nyilvános helyet.
5/ És a legfontosabb. Tanulja meg a Transzcendens II-t, az nem olyan pokoli nehéz.
Ez vagy hat rá, vagy Ön lehet boldog, hogy egy ekkora rakástól megszabadult. Kicsit fáj, de ebből egy életen át tartó pokol lehetett volna, és annál ez jóval túlélhetőbb, még ha nehezen is.
szeptember 15th, 2007 | 22:45
Debrának (104): Jankita nevében is (remélem nem kéri ki magának) köszönöm.
szeptember 15th, 2007 | 20:54
106: szakítottunk azt jelenit, hogy együtt szakítottunk…
Mert sokat gondolkozott ő is meg én is és ugyanarra jöttünk rá… Már végre felfogta, hogy neki kéne változtatni, de nem merte megtenni…
És beszélgettünk, hogy ez nem kapcsolat, hanem inkább bújócska… de az élet nem állhat ebből… És ilyenkor még élvezni kéne, hogy fiatalok vagyunk és elöttünk a világ…
Aztán elmélkedtünk tovább és a végén együtt úgy döntöttünk, hogy mindkettőnknek jobb lesz külön…
De nem törődött bele, mert most azzal ostromol, hogy megbánta, hogy így döntött… meg írt smst is, hogy aludjak jól meg ilyesmi…
De nem adhatom be neki a derekamat, mert amíg ugyanaz lenne a helyzet… addig ugyanúgy szenvedés lenne az egész…
Ha annyira szeret, amennyire mondja,akkor változtatni fog… Ha nem, akkor ennyi… De szerintem ennyi…
szeptember 15th, 2007 | 20:19
Jankitának (105): A szakítottunk mit jelent?
szeptember 15th, 2007 | 20:15
Kicsit jobb a helyzet, csak meg kellett vele barátkoznom..
És Szakítottunk..
szeptember 15th, 2007 | 00:57
Jankitának!! (102): Nem meghalni, hanem életben maradni nehéz. Az élet egyszeri számunkra, és megismételhetetlen.
Minden nehézség ellenére gyönyörű. Megtapasztalni minden szépséget, és akár a poklot is..
De ez a MI életünk. Nagyon fájt,….nem tagadom…és azt sem, hogy magam is halni készültem…….de már eszemben sincs. Szeretem az életemet, mert én lehetek, és én
irányítom. Az van amit ÉN akarok. Nincs bennem…illetve irányítani tudom a szenvedélyt.
Minden érzésem, tudom vállalni a felelőseget magamért, és minden tettemért.et. Már nem fáj
semmi, mert én Én vagyok. Jankita talpra!!!!!! Gyenge aki halni akar a harc helyett.
Küzdj!!!! Magadért!
szeptember 11th, 2007 | 22:19
Jankitának (102):
Kezdjük a végéről:
Mármint a takonypolc nem a boldogság. 
Épp ezt tapasztalod. :-/ Ismét.
Jól? 
(Tényleg jobban, mint Berezovszkij? 
)Mert azok ismerete/tudása nélkül végképp kár lenne itthagyni ezt a világot.
Meg fogsz Jankita. Viszont épp ezért (is) elkapkodni fölötte fölösleges.
Ha boldogságot egy elkényeztetett takonypolccal azonosítjuk, akkor valóban nem létezik, mert az nem az.
Mi is volt eddig?
Anyádnak egy szeretője, aki elköltözött, és akivel ezért nyugodtabban tudsz beszélgetni, mert anyád nem rikácsol.
Egy félidióta faszi, aki kinjában (mert a családjától 20 éves melák létére telfossa a nadrágját) csak szóőrakozott Veled. Ha ez omlik össze, bár nagyon fáj - és úgy tűnik a hisztire is van egy kis hajlamod - talán nem is akkora kár, mint most gondolod.
Amúgy valamennyi transzcendens etűdöt tudod már?
szeptember 11th, 2007 | 21:51
Most értem el az életemben azt a pontot, amikor úgy érzem, minden, ami eddig volt, összeomlik, mint egy kártyavár..
A dolgok mindig csak romlanak…
A boldogság nem létezik!
MEG AKAROK HALNI!
augusztus 15th, 2007 | 17:49
Debrának (100):
, 
, 
Legkésőbb (ha cigánygyerekek potyognak az égből) nmikor is? 
Ps: amúgy ezt az önzetlenséget szeretem a legjobban. A kedemért Te például még Svájcba is hajlanmdó vagy kimenni, ha már annyit unszollak.
augusztus 15th, 2007 | 16:50
Arra fehérre ott fenn
Jó nannaaaa :D:_D Megyek
Debra
augusztus 14th, 2007 | 21:33
Debrának (98):
Őszről volt szó. 
Kedves Debra, szánom-bánom, és legkisebb fiadtól ismeretlenül is elnézést kérek. Most, hogy átgondoltam, valóban nem sötét, sak kissé önző.
Avillai Nagy Szent Teréz sem nádszál termetű volt, és egészen kivételes elme, de a fogyókúrádnak azért őszintén drukkolok.
Nem tetszik viszont, ahogy Svájcról írsz, pontosabban ahogy vággyá taknyolod.
Azt sejtem, hgy lélekben kezded fekladni. Először ezt, aztán majd mást. :-/ Ért elég - a szentekhez illő fennkölt szóhasználattal érve - szar az életedben, hogy ne arra csúszkűálj, hanem nézd meg azokat a kurva Alpokat. 53 vagy! - és ráadásul, ha ezt a vágyad halasztod, előbb-utóbb egy kis tokaszalonnával kárpótlod magad, és a fogyókúrádnak is annyi lesz.
Irány Svájc!
augusztus 14th, 2007 | 17:48
97. Kedves Erik!
, 
A legkisebb fiam…nos ha nem is sötét, csak kissé önző. 
Amíg az apja engem csesztet, addig őt békén hagyja 
Svajc még kicsit odébb van….:D de nem múló vágy. 
Van némi elintézni valóm…és van még egy vágyam, amit nagyon szeretnék. Saját üzletet….arra vágyom, Ha már kigürizem a lelkem is, akkor már magamnak, meg az én tehetséges, gyönyörű pici értetlen lányomnak. Akinek elég zöld még a feje…majd csak beérik:D:D:D Az önző fiacskám most tanulja igazán mi a meló…és teccik neki. Nagyon ügyes . Én nagyon büszke vagyok rájuk. :D:D Tudod erik…ők mindent megértek nekem…és meg fognak érni.
Bocsáss meg, hogy röhögök, mert lelki szemeim előtt az általad “lefestett glóriák” lebegnek. Na még csak az kéne! Úgy általában most jól érzem magam a bőrömben. Kivéve, hogy valahogy meg kéne szabadulnom fölös kilóimtól.
Debra
augusztus 13th, 2007 | 21:35
Debrának (96) dehogy feddtelek! Valasmi oylasmi volt a kérdés, mitől hülyék az emberek (annyira
), és erre írtam, hogy hülyeséget IS tanulnak, tőlünk is. Tőled, szerencsére rengeteg bölcsességet is, bár az a kicsi, aki az apjával akar összehozni még sötét kicsit 
, de hát kicsi 
.
KÉtségftelenül nem írtam, hogy feltétlenül szentté kell Téged avatni, de csak azért nem, mert előtte jön a boldoggá avatás, amit inkább Neked kéne megélni, semmit avatáson kapni. Mikor mész Svájcba?
augusztus 13th, 2007 | 18:25
91?
Kedves Éva Az igazi tanulás nem az iskolákban folyik.
A magam példája: nekem is csak szakiskolák jutottak. Többre nem nem ment időből, pénzből, lehetőségből. Az emberi sorsok nengem is nagyon megérintenek, és figyelek, tanulok. Ismerem saját korlátaimat is. (Remélem.)
Erik! igazad van a példamutatásról szóló feddésednek, de….kérdem én… Sok gyereket neveltem fel, és a példa nem egyformán hatott. A magatartásom ugyan az volt. Tettem, mert kellett. Valahogy soha nem az jutott az eszembe, hogy nekem ebből mi a jó, hanem az, hogy a gyerekeknek, a férjemnek, a testvéremnek… a falunak… a franc tudja, talán ilyen alkat vagyok. Az egyik lányom mondja, hogy “nagy barom vagy” a másik… “köszönöm, hogy voltál” …a harmadik azt, hogy “mér nem rúgtad ki a picsába” …bocsi, csak idézem. A fiaim… “egy szemét állat volt, kihasznált”, a legkisebb fiam… “anya…apu retteg, hogy egyedül marad”… A legidősebb lány, pedig aki annyira gyűlölt valaha… “anyám helyett anyám voltál”, és jó tudni, hogy valahol ott vagy. Ez a lány alaposan elrontotta az életét. Annyira akart tartozni valakihez, hogy sok, túl sok férfi volt az életében, és olthatatlan szerelmét mindegyiknek egy gyermekkel bizonyította. Nagyon nehéz élete van, de úgy érzi boldog… mikor fog rájönni??? A másik leány boldogtalan. Mert semmi nem úgy történik, ahogy ő szeretné. Szeretne irányítani.
A harmadik leány pedig… hogyan fogalmazzak, ami nem sértő, de érthető… nos, ő egy hetéra, mindazok tudása, műveltsége nélkül. Akit csak lehet, kihasznál…..
A legkisebb lányom, arrogancia mögé rejti a félelmeit.
A legidősebb fiam, ő katona, szereti a fegyelmet… a középső, kötelesség tudó, de néha nagyon “bunkó. A legkisebb fiú békeséget akar, akár azon az áron is, ha én “egyezséget” kötök az apjával. A példa közös… mégis mások a reakciók.
Így utólag könnyű megmondani, mikor, és hol rontotta el az ember lánya, de mikor a közepében van…. csak találgat, mi jó, mi nem. Minden utólag derül ki. Ha tanulunk egymás életéből, bár senkié nem kaptafa… talán könnyebb.
Debra
augusztus 12th, 2007 | 10:36
Kovácsné Évának (93):
Kedves Éva, amennyire meg tudom ítélni, Te egy nagyon okos ember vagy. Azt viszont tudom, mert tapasztaltam, hogy az észt nem az iskolában adják.
Jobban leírtad mint én, mert én csak körülírogattam, hgy az ember eljut az önállóság küszöbéig, a szerelem révén még át is lépi ezt a küszöböt, de az egyik is, a másik is (és inkább előbb, mint utóbb) saját pályájának véli a kapcsolatot, és a konfliktusoktól visszahúzódik a küszöb mögé…
Az emberi okosság eloszlására vonatkozó tpasztalataid megegyeznek az enyémmel.
augusztus 12th, 2007 | 07:51
Tisztelt Debra (92)!
Neked nagyon igazad van, de sajnos az ember már csak ilyen .
Nem hiába van ez a sok válás. Mert az első akadálynál az egyik vagy másik fél feladja, nem hajlandó rá hogy kompromisszumot kössön, nem hajlandó csiszolódni és engedni. Ha az ember, most mindegy, hogy nő vagy férfi ,mert sajnos mind kettőből van bőven példa, nem tud együtt élni a másikkal, “ami nagyon ritka lenne, ha találnának kompromisszumokat“, akkor rögtön szalad anyuci szoknyája alá, ahol még rosszabb esetben adják is alá a lovat, igy esélytelen, hogy kibéküljenek; igy a család is rátesz egy lapáttal, és máris ott a válás. Ha van már gyerek, akkor sajnos ő issza meg a szülei hülyeségének a levét. Én nem tartom magam okos embernek, mert nincsenek felsőfokú iskoláim, sima szakiskoláim vannak, “jelenleg is járok egybe”, engem az élet tanitott meg minden olyan dologra, amit hasznosítani tudok az életben. Az ember, ha emberekkel foglakozik és “sorsokat” lát maga előtt, abból is tud tanulni, de ha csak megyünk, és élünk a világba, mint egy szemellenzős ló, akkor sajnos a saját hibáinkbol vagyunk kénytelenek tanulni. Van egy nagyon jó kis mondás, és ezt nagyon szeretem “a nagyon okos ember más kárán tanul, az okos a saját kárán, a hülye pedig semmiből “. Találkoztam már mindegyik fajtával, de a legutolsóból van a legtöbb.
augusztus 10th, 2007 | 19:19
Dernának (92):
Neked hány évedbe telt (és bocs, de addig milyen mintát mutattál, és milyen mintát láttál anno, otthon…)? :-/
Miért, miért?
Jankitával kapcsolatban is egyetértünk, de én nem aggódom, ha ennyien sem… Szinte kizárt
augusztus 10th, 2007 | 16:22
86. Reag
Kovács Évának.
Nagyon igazad van. Csak egyet nem értek meg az istenért. Annyi elcseszett, vagy majdnem elcseszett élet van. Miért????
Nem is tőled kérdem. …csak úgy. A nő, és a férfi egymásnak vannak… …egymás nélkül nem létezhetnek. Mikor veszi tudomásul a férfi, vagy a nő, hogy a kompromisszumok nélkül nem lehet élni. Csak ésszerű kompromisszumok kellenek. Jankita pedig tényleg mindenre ráér még. Még nem kell kompromisszumokat kötnie… …és minél később… …ha lehet… …kicsi lány.
Debra
augusztus 10th, 2007 | 10:38
Jankitának (91):
- és főként köszönöm az őszinteséged. Kicsit (nagyon kicsit, de) arra (is) hasonlít, amit írsz (túl azon, hogy jóval bonyolultabb is, és komolyabb is:), ha éhes vagyok, rossz (sőt, a végén már a gyomrom is fáj), ha meg eszem, gyomorrontást kapok.
Ebben az általam leegyszerűsített helyzetben nyilván pontosan tudnád, mi a megoldás. Az biztos, hogy a feladásnak is, és a folytatásnak is rengeteg, talán az evésnél is több fokozata van.
augusztus 10th, 2007 | 00:59
Ha most feladom, akkor is szenvedek, ha folytatom, akkor is… Nah, akkor most mit csináljak?
augusztus 9th, 2007 | 19:58
Debrának: ahogy éltél, abban (szinte) semmi kivetnivaló, mindenkinek jó volt - kivéve Téged. :-/ “Kicsit” lebecsülted magad (valószínűleg a gyerekkorod, a szüleid hatása)… De túl vagy rajta
, és ez a lényeg! 
Csak mellesleg. Miért állsz szóba a barátnőkkel. És ha már szóba állsz, miért nem mondod azt “nekik”, hogy megtaláltad az igazit.
(Tök mindegy, hogy valójában milyen volt; ez is csak egy játszma (lehetősége), azt hiszem, úgy hívják “édes bosszú”) Ja., és “úgy néz ki a “szerelmeddel” ősszel mentek Svájcban. 
Eddig álmodni sem merted, hogy ilyen is van. Csak most jössz rá, hogy a férjed az ágyban mennyire, hát hogy is mondjad: semmilyen.
augusztus 9th, 2007 | 19:23
Eriknek!
Talán most igazoltam az első álmom értelmezésénél tett megállapításodat. Mindent túl komolyan veszek. Túl komolyan.
Játszma….. Ebből az aspektusból nem vizsgáltam.
csak a helyes, helytelen….voltát. Nem is annyira az elvárásoknak megfelelően, mint azt, hogy a tetteimnek milyen hatása van más emberekre… a közvetlen a családra. A szélesebbre….a falura. És sok-sok emberre.
A férjem nevén futott egy vállalkozásunk. Falvakban élelmiszer üzleteket működtettünk. Mi voltunk a környéken az elsők, akik szombat-vasárnap, és ünnepnapokon is nyitva voltunk.
Csak egy dolog jutott az eszembe… Búcsú volt, ilyenkor mindenki szórakozik, nevet. Összejönnek a családok. Én dolgoztam. Mert ünnep napokon is szükségük volt rám az embereknek. A férjem a gyerekekekkel és az akkori ügyeletes barátnővel fürdőbe ment szórakozni. Mikor meg mertem jegyezni, hogy a barátnő mit keresett a családi szórakozáson? Mikor én dolgozom? Micsoda felháborodás volt a férjem részéről… Már ezt a “kis” szórakozást is irigylem tőle???
Még majdnem szégyeltem magamat.
De mesélhetek durvább “játszmát”.
Mivel nő vagyok, akadtak női problémáim. Egészségügyiek…
Küretem volt… mert muszáj volt: “egészségügyi”.
Altatásból alig ébredve vitt a munkahelyre, mert az alkalmazottnak kellett a szabadnap, a szabadidő.
És sokkal később. Volt egy műtétem. Teljesen át volt vágva a hasam. Frissen műtötten hordtam a fát a kályhába, mert ő a számítógépen vihogott a barátnőjével. Mikor szóvá tettem, rámförmedt, hogy van egy fiad is…van, az igaz. Iskolába járt a hugával együtt. Aztán pökhendien megjegyezte ” te baszod el az egészséged”: Ki mondta, hogy hord a fát… Takarózz be, ha fázol….tudjátok??? Ez is kellett, hogy teljesen felépüljek érzelmileg.
, 
Most sajnáltatja magát a “barátnőivel”. Azok próbálnak beszélni a fejemmel. Szegények, majd rájönnek. 
Na azt hiszem,….ez volt az igazi nevelés. Ha ettől sem tértem észre, majdnem reménytelen voltam. Igazi “lórúgások” voltak. Kibírtam, és már nem érdekel. Már hideg fejjel ki tudom számítani, mikor mi lesz a lépése.
Debra
augusztus 9th, 2007 | 18:36
Kovácsné Évának (86):
, 
, 
. Szuper vagy! 
augusztus 9th, 2007 | 18:29
Jankitának!!
Nem tudtam, hogy ilyen fiatal vagy, vagy nem vettem észre ha irtad is. Akkor vissza szívtam mindent. És a következő a tanácsom: ÉLLLJ MÉÉÉG ! Szenvedni ráérsz később is.
augusztus 8th, 2007 | 23:37
Jankitának (84): Ha tudod, hogy milyen, csak rajtad áll.
Bár, hogy egy férfi mindent borít (és nála akár beköltözik a másik mellé), mintha tényleg lenne egyelőre némi hasonlóság. 
augusztus 8th, 2007 | 23:28
hm… elveszett a levelem vége…
szóval… Debrának:
Inkább a másodikat választanám, ha lehet…
De félek,h ogy nem lehet… Attól félek ,hogy olyan leszek,amilyen anyum…
Ő az anyja elől 400 km-re menekült, de mégis nagyon nagyon hasonlít rá… főleg mostanában…
nem akarok így járni…
Remélem ebből okulni fogok, és talán én majd másképp csinálom,d e ez a jövő zenéje…
Néha úgy érzem, hogy olyan az életem,akár egy film:-) és a filmeknek általában happy end a vége
Remélem én is “boldog leszek,amíg meg nem halok”…
Csak már tartanék ott…
augusztus 8th, 2007 | 23:26
Jankitának (82): Nem világos, Debra sorait miért idézed.
augusztus 8th, 2007 | 23:20
Köszönöm mindenkinek a tanácsokat! Meg az észosztót… meg ilyesmit.
Nem hiszem,hogy koravén lennék… Mondjuk ezen nem igazán gondolkoztam még…
Kovácsné Évának: Anyukám az utcán kolduló, koszos, legundotítóbb emberhez is széles mosollyal megy, és elhívja ebédelni, és közben beszélget vele, hogy hogyan ment tönkre az élete és próbál tanácsot adni neki,hogy hogyan tudna kimászni a gödörből… Nem gondolom,hogy nagyon tiltana a barátomtól még akkor sem,ha az ő szülei nem… Mondjuk erre nagyon kicsi az esély… Valahogy én nem igazán hallottam olyan esetről(legalábbis közelemben nem volt),hogy 16 évesen(mert én ennyi vagyok) valakihez odaköltözik a barátja… Nem csodálom, hogy anyum nem szorgalmazza a dolgot, merthát már kétszer is csalódott… Szerintem már nem igazán hisz a szerelemben… Aztán lehet tévedek…
És köszönöm! 
Hasznos, amit írsz. 
Jah és egyáltalán nem zavarsz
Debrának:”Ne ezt analizáljam, hanem kérlek gondolkozz el. A te életeddel mit szeretnél? Hasonlót, mint anyukádé?, Vagy némi önállóságot, megtanulva a függetlenséget?”
augusztus 8th, 2007 | 22:31
Debrának (79): Egy mondatával vitatkoznék, pontosabban a 30 éves korral, Ön az eleven cáfolata.
Ha az önnevelés is nevelés. 
Szerintem az. 
PS: meg kicsit azzal is, hogy nem játszma, de két megszorítással:
1/ Nem mindegy, hgy milyen.
2/ Legfeljebb és a legtöbbször nem veszük észre, hgy az.
augusztus 8th, 2007 | 21:11
lollának (77): Ön félreértésben van. A játszmáktól legfeljebb a szentek mentesek (de meglehet, ők is csak hiszeik, hogy mentesek).
Nem mindegy viszont, hogy milyenek a játszmák (ökölvivó meccset imitálunk velük, vagy szerelmes évődést). És ha Ön túlzott nőiességében (valójában gyerekességében :-/) úgy is véli esetleg, hogy tökmindegy, mert “nem őszinte”, a gyerekének nem az. Inkább ne zengjen a ház… A saját érdekében sem, de ha ezt nem láthja be, akkor gondoljon a gyerekére legalább, és egy csecsemőnek végképp nem metafizikai hülyeségekre van szüksége az őszinteségről, hanem nyugalomra, és békére…
Aztán az Ön szempontjából sem mindegy, hogy egész életében az édesanyjával meccsezik-e, vagy bővül a kör. Ha bővül a játszmákm is gazdagodnak, és finomodnak is…
A stílus maga az ember - tartották, és tartják a franciák, és valószínűleg (Önhöz képest abszolút :-/ ) igazuk van/volt.
augusztus 8th, 2007 | 17:11
76. Lollának.
Nem robbanást kell produkálni, hanem szépen lassan “szoktatni”. Fiatal vagy. Lesz erőd saját kuckóra.
Az élet nem játszma. De lábujjhegyen mondom neked, hogy anyukád öregszik….egyre, és egyre. Neki is szüksége lesz támaszra esetleg benned találhatja. Ha vele leszel a piciddel, az fogja őt megszelidíteni.
Ne félj! A félelem gyengít. Már tudom magamtól is. Minden cselekedetemet a félelem irányította. Amit ismertem…és amit nem , attól féltem.
Nem tudom, hogy a pároddal pontosan milyen a kapcsolatod, de szerintem te magad sem igazán. Adva van egy helyzet, amiben nem érzed jól magad. Javulásnak esélyét sem látod, tehát nem fog változni semmi. Akkor ideje változtatni.
Van egy elmélet…mi szerint az embert 30 éves koráig lehet “nevelni” Azután reménytelen…
Egyre figyelmeztetlek… nem könnyű… nem diadalmenet. De kell a változás, és neked is kell változnod. De megvilágítottad a probléma lényegét. A túl erős anya…. Ne ess majd te is ebbe a hibába.
Debra
augusztus 8th, 2007 | 16:57
Most kicsit másról. Sorsok, emberek.!!!!
A hajléktalanokat általában igyekszünk “levegőnek” nézni. Én magam is. Mert zavaróak. TÚl sokan vannak, nem tudunk mindenkin segíteni, (sokakun nem is lehet, mert nem hagyják).
De találkoztam egyel. Reggel jött egy kávét venni. Fizette.
Fel sem figyeltem rá, mert egy vevő volt a többi közt. Aztán jött másnap, és újra…minden reggel. Egy alkalommal nem volt pénze. Azt mondta nekem. Kv nélkül nem bírom…..én csak akkor néztem meg, hogy ki is ő. Kapott kv-t és tejszínt is hozzá. És ennivalót. Látványpék vagyok…nálam mindig akad “selejt” Amit eladni…úgy nem lehet…mert megégett, mert kicsit túl kelt….hát neki adtam. Ő sírvafakadt.
Láttam, hogy a körülményekhez képes igyekszik rendben tartani magát. Hidegek voltak az éjszakák, nagyon fázott. Az exem pulóvereit, amit nem dobtam még kukába…..hát elvittem neki. És törölközőt sampont, borotvát. Másnap csak borostásan jött. Haragudtam…..nem mutattam.
Mikor igyekeztem hazamenni a hév felé, a padon megláttam őt…üldögélni. Leültem mellé, mert kellett….nekem.
Kérdeztem, mióta van az utcán…másfél éve…..mért nem borotválkoztál??? megpróbálta felemelni a kezét….béna volt.
És a szokásos történet. Volt egy élettársa ..és neki egy lakása amit eladott az árából, az élettárs lakását újították fel. Be sem volt jelentve. A sszony meghalt…váratlanul, és a fia az örökös…kidobta. Azóta utcán van. Lenne nyugdíja, de az iratait valaki ellopta, vagy elveszítette. Az állandó vevőim közt találtam valakit aki egy hajléktalan szállón szociális munkás. Ő adott egy címet…elküldtem a hajléktaléanomat, mert (már az enyém) Onnan elzavarták. A válasz, hogy mosakodjon, ahol eddig mosakodott….le vagyok döbbenve. Ez a z ember súlyos beteg….valószínű strókos………
Ha egy kutyát rugdalnék az utcán…egyből lenne rendőr.
Ez az ember nem iszik…tényleg nem. Az összekoldult pénzéből kv-t vesz. Nehezen beszél….fél karja béna, és akiknek segíteni kéne rajta…..belerúgnak. Újra szóltam a szociális munkásnak…megígérte, ma megnézi, s ha úgy látja, kihívja a krízis kocsit….várom a híreket. Azon gondolkodom, hogy ha kell mentőt hívok……kerüljön kórházba….vagy valahova fedél alá.
Nem tudtok segíteni, és én sem, Csak enni adok neki, és szólok az embereknek, hogy takaró…használt ruha ..én kérem neki…..
Ha már kutyákat mentünk….mentsünk embereket…is akit lehet legalább. Bocsánat a közjátékért……de tudtam szó nélkül hagyni.
Debra
augusztus 8th, 2007 | 10:24
Kedves Erik!
Elmondom miért nehéz a döntés. Mert a játszma maga marad. Csak a stílusa változik a döntésem függvényében. A jelen helyzetben a férjemmel, ha pedig úgy döntök elhagyom, akkor a játszma anyámmal folytatódik. Akiről meg éppen le kellene már válnom. Sajnos nem vagyok abban a helyzetben, hogy külön tudjunk lakni, egy akármilyen kis kulipintyóban is, legalább átmenetileg!
(elnézést a politizálásért, csak ennyi és nem több!)
Olyan ez mint a kormányválasztás, a rossz és rosszabb között kell/lehet választani!
üdv
Lolla
augusztus 8th, 2007 | 10:14
Kedves Debra!
Köszönöm, hogy megosztottad ezt a történetet is! Azt hiszem a kérdéseim egy részére választ is kaptam!
A Balcsin megettek a szúnyogok?
Üdv
Lolla
augusztus 8th, 2007 | 02:08
Debrának (73):
:-D Legalább medencébe dobtad a hátast? 
Vagy puff a padlóra? 
Azért remélem nem lett komolyabb bajod.
ÉS itt jön be, amit remekül irtál a felelősség (önmagunk iránt, amiből megszülethet) a függetlenség. Ebből a szempontból kimondottan jónak tartom, hogy Jankita nem huszon.
Ha a kedves mama, Jankita édesanyja lenne a levelezőm, hasonlóakat írnék mint Te, de és úgy mellesleg érdeklődnék, hogy tényleg nem volt-e más megoldás, mint édes hármasban élni, és szép lassan, de mindezt inkább nem “a gyerek előtt” mondanám most el.
Én nagyon remélem, hogy ugyan nem édesanyja “bölcsességének” (ezt sem egészen így mondanám) köszönhetően Jankitát nyilván megcsapta a “korán érés” szele is (de Júlia 14 a Shakespeare drámában), meg a “koravénség is”, de levelei/álmai azt mutaják, jó esély van rá, hogy nem két szék között a pad alá, hanem két szakadék között a párkányra (vagy hegygerincre, ha már az Alpokba készülsz).
Ebből a furcsa helyzetből az lett volna csoda, ha nem zúg bele valakibe… Hogy pont ebbe a srácba, akinek határozottságáról és főként férfiasságáról én is, de alább (72) Kocsáné Éva is elég karakteres véleményt mondott.
Lehet jó is. Akár úgy is, hogy a “kapnyél is elsülhet” (és nem csak az ágyban :-/), akár úgy is, hogy Jankita újabb érékes tapasztalatra tesz szert (bár ez úgy hiányzik neki, mint üveges tótnak a hanyattesés), hogy akiket szeretünk jobbak mint az anyánk/a szüleink, de nem sokkal.
A többit meg meglátjuk.
augusztus 8th, 2007 | 01:38
Kovácsné Évának (72): Kizárt, hogy zavartad, nagyon okos dolgokat írtál, köszönöm.
augusztus 7th, 2007 | 16:55
68)
Ha jól kalkulálok, még huszon se vagy. Talán túl érett, talán (bocsi), koravén.
No!! Most dobtam egy hátast
Anyukád fáradt, ezt igaz. Vitathatatlan. Gyanítom, korán ment férjhez. Nem volt meg az úgymond tombolás, hogy lehiggadhasson. Gyerekfejjel kaphatott férjnek egy másik “gyereket” Igazán ebbe fáradt meg. Nem mentségeket keresek számára. Kiégett, ha Erik orron nem koppint ezért a megállapításomért. A másik apukádra szüksége volt, hogy egy férfi mellett nő lehessen. Valami okból nem működött igazán a dolog. Anyukád most lázadt fel…minden ellen. A választott apukád ellen is.” Neki ne mondja senki,”…..tehát ő az igazi gyerek. (hogy ezért én mit kapok) ????
Ebben a helyzetben hamar kellett felnőnöd. Túl hamar.
Ne ezt analizáljam, hanem kérlek gondolkozz el. A te életeddel mit szeretnél? Hasonlót, mint anyukádé?, Vagy némi önállóságot, megtanulva a függetlenséget?
Tudod, az első házasságomat mikor megkötöttem, meg voltam győződve, hogy szerelmes vagyok… és most utólag tudom, hogy nem. MENEKÜLTEM. Hamis érzelmekbe. Az általam függetlenségnek hitt házasság pokoli kelepce volt.
Saját magam zártam börtönbe. Felelőség a gyerekeim iránt…
Miközben az apjukat naponta megvertem, mert nem tudtam észérvekkel megállítani a beteges féltékenységet. Idáig eljutni se lett volna szabad. Évekig kínlódni valami miatt, amit egy rossz döntés hozott létre. Várj még a NAGY érzelmekkel. Illetve várd ki valóban érzed-e, amit érzel. Én már túl óvatos vagyok. Fújom a hideg kályhát is. Mindenkit türelemre intenék.
Változik a világ, változnak az elvárások. De! Ha felelősséget nem vállalunk, csak magunkért, akkor nincs senki számára jövő.
Bármit teszünk, vagy nem teszünk, az valaki más sorsára kihat.
Háááát ez a felelőség.(szerintem)
Az a meglátásom, hogy második apudra számíthatsz… még egy ideig. Barátok lehettek… ha nem is az apukád… de valami példakép lehet. Mondhatnám, anyukád értsed meg… nem mondom, csak légy türelmes…ha tudsz.
Én is gyakorlom a birka türelem erényét
Szeretném, ha nem kéne türelmesnek lennem.
Debra
augusztus 7th, 2007 | 15:57
Jankitának: azt értem, hogy a te szüleid engedik, hogy járjatok, de többet is engednének? Ugyanis nekik szerintem ez pont jó igy, ahogy van. A fiuú szüleire háritják az egészet, és ők mossák kezüket ,holott legbelül örülnek,hogy nincs köztetek komolyabb kapcsolat. Hiszen azért azt hozzá teszem, hogy az én esetemben is ez volt a helyzet. Mikor már látták a szülei, hogy már az én szüleim nem tiltják, akkor ők fúrtak engem, neki kellett megküzdenie velük. Mert sajnos a magyr szülők sem szeretik, ha cigány a választottja a gyermeküknek, jobb partit szánnak neki stb. Persze nem ismerem a szüleid, de sajnos az átlag az ilyen. És abból következtetv, hogy nem szorgalmazzák, hogy esetleg oda költözzetek, hát nem tudom nem biztosan, hogy valóban szertnék a kapcsolatotplat. De a fiú sem töri magát ahogy látom, mert nem ő keresi a megoldást hanem te. Gondolkozz el ezeken kérlek, és bocs, ha zavartalak. Szia!
augusztus 7th, 2007 | 08:06
Jankitának (70):
), de azért olyan nem :-(, mert akkor szabadulna :-/, de legalább is lázadna. Szóval a szabadság mellett én azért azzal is számolnék, hogy ez így neki majdnem optimális, egyrészt otthon semmi konfliktus, másrészt a várost átnyargálják érte, még csak füttyentenie sem kell, ez már majdnem olyan öröm, mint - na jó, nem a jó, de - egy közepes szex. 
Tudni nem tudom természetesen, de azt sejtem, hogy bár nagy igazságok, amiket leírtál, hiszen szólás rögzíti őket, tehát nagyon sokszor nagyon sokan elmondták, én nem ellentétet, inkább azonosságot látok.
Egyrészt édesapádban és szerelmedben a tehetetlenség azonosságát, az egyiknél ok, fiziológiai okai vannak, a másiknál inkább csak mentálisak, ez azért különbség.
Másrészt valószínűleg a szabadság is vonzhatja a szerelmed (kit nem
augusztus 6th, 2007 | 23:05
Köszönöm Erik!
Hát igen… Ellentétek vonnzák egymást…
A szomszéd kertje mindig zöldebb…
Lehet ő is ezért vonzódik hozzám… Neki ez a szabad élet tetszik…
Ki tudja?
augusztus 6th, 2007 | 22:22
Jankitának (67): azért érdekesek az emberi sorosok. :-/ Pont olyanba sikerült beleszeretned (aki nagyon más okok miatt), de kicsit úgy viselik, mint akit kétoldali szélütés ért, és 6 (max 10) éves gyerek maradt.
Így vonzalmad lélektani okát is érteni vélem, és intenzitását is: onnan, ahol élsz (amit abból Debrának megírtál), hát bizony jó lenne elkerülni: békébe és szeretetbe. Sok szerencsét!
augusztus 6th, 2007 | 21:36
65: Kedves Debra!
Én örülnék, ha anyukám rávilágítana, ha baromságot csinálok és néha leteremtene…
De sajnos általában vagy alszik, amikor itthon vagyok, vagy dolgozik, vagy ordibál mindenféle apróságért..
A múltkor mondtam neki, hogy pihenje ki magát. Búcsúztam, mert tesóimmal két hétre elmentünk nyaralni, és rögtön leordította a fejemet, hogy én ne mondjam meg neki, hogy mit csináljon, mert ha jól tudja,akkor egyenlőre én vagyok a taknyos kölyök és a lánya… és ő jobban tudja,h ogy mire van szüksége… (már egy kedves szavam se lehet hozzá…)
Az meg, hogy az emberek rosszul választanak férjet… Hát az anyámnak is kijutott… El is váltak 11 éve… Akkor összejött egy másik férfival.
Miattunk nem költözött el apukám (meg maga miatt sem, mert szegény, amikor született, kicsúszott egy nővérke kezéből, és agyvérzést kapott… emiatt “még mindig gyerek”… Egyébként 52 éves…)
De anyum ideköltöztette az élettársát, és így éltünk szép nagy családként, tulajdonképpen 2 apukával… 10 évig…
Aztán épp most kezdtem elfogadni az “új apukát”, erre anyum úgy döntött, hogy elege van belőle, és mennie kell… Most van egy hete, hogy elköltözzön, és én segítek neki helyrehozni a házát… (télleg nagyon jóban lettünk)
Anyumat nem ismerem, és nem is beszélgetünk,csak arról, hogy mit hozzon a boltból… De jobb esetben csak pénzt kérek, és elmegyek én. Nehogy azt mondja,hogy mindent neki kell csinálni (szokta)-
Nem ítélem én el,tudom,hogy fáradt mert 3 műszakban dolgozik..Ráadásul nehéz fizikai munkát..
De apukám igazából nincs… Mert az édesapámmal inkább olyan a viszonyunk, mint a testvéreknek…
Anyum élettársára meg soha nem tudtam apukaként felnézni… (Régen a fejéhez is vágtam, hogy nem az apám, ne parancsoljon.)
Anyum szintén nem olyan, mint egy szülő… Évközben van olyan, hogy egy hétig nem találkozunk, mert éjszakás műszakban van és 9kor elmegy itthonról, én meg zenei szakközépbe járok és 8ig suli van, és 9re érek haza..
És bevallom hiányzik, hogy neveljenek… Mert ha tanácstalan vagyok, kihez forduljak, ha anyum nem ér rá meghallgatni (van elég problémája neki is), apum meg nem tud tanácsot adni?… Anyum élettársa nevel tulajdonképpen, ő bármikor szakít rám időt… dehát most egy hét, és már ez sem lesz..
Szerencsések a gyerekeid,hogy ilyen anyjuk van. És majd pár év múlva, ha már “benő a fejük lágya” biztosan ők is hálásak lesznek ezért.
augusztus 6th, 2007 | 21:20
64: Igazából nem tudom,-hogy megengednék e, mert még soha nem beszéltem velük erről… bár másról sem nagyon szoktam..
Azt tudom, hogy anyumnak eddig az volt a véleménye, ha akar jöhet bármikor, akár minden nap..
Azzal nincs is gond, hogy akar… de ha egyszer nem engedik:S
Komolyan mondom, én négy évvel fiatalabb vagyok -na jó csak három- De engem egy hétre elengednek egyedül akárhova..
Néhány szülőt nem tudok megérteni… Felnőtt már… Szerintem ezt kéne felfogniuk… Dehát én csak nem mondhatom nekik:-D Érdekes lenne..
Ha csak a házukba belépnék, az ajtóval együtt röpülnék a szomszéd faluig…
augusztus 6th, 2007 | 20:44
Debrának (65):
Köszönöm, hogy ezt is megírtad, de egyet nagyon nem értek leveled alapján: mi nincs nagyon nem rendben?
augusztus 6th, 2007 | 17:36
(62)
Ha láttatok két egymásnak feszülő birkózót. Nos az összacsapásainknak ilyen a hangulata. Mikor nem bír velem, mert az a taktikám, hogy kérdezek, amelyekre egyetlen válasz van… a helyes cselekedet.
No azért nincs minden annyira rendben.
A fiam, aki a közös házasságból van… nos, ő eléggé raplis.
Nagy a szája… felesel, mindent jobban tud másoknál, de ha baj van, hát intézkedni nekem kell. Nem önálló. Csak annak hiszi magát. Rámutatni neki újra, és újra, ha hibázik (jujj, de utál érte).
De mindig közlöm, hogy leszarom, hogy utálsz édes fiam, de az én dolgom, hogy mondjam a “frankót” Inkább én, mint más.
Hát vannak magán háborúink rendesen.
Nos?? Hát olyankor néha marha nagyot csapódik az ajtó.
Pasihiszti, ha még ráadásul dühös is vagyok rá, hát még képletesen seggbe is rúgom…”akár az apád”. Háááát ezt nem teszem túl jól, az időzített bomba kutyafasza hozzá képest.
No és a leányzó?? Igazi nehéz bombázó…megfűszerezve némi keménykedéssel (hisztivel?), no ezért kapok a pofámra)
Amíg lehet, megkímélem őket a felesleges csalódásoktól. Persze nem lehet, nem is igen hagyják. Oszt ha baj van, akkor vagy nekem sírnak, vagy velem veszekednek. Hol ez, hol az.
És az apjuk?? Nos úgy “tisztelik” a “férjed”. Beszélnek vele, de igazán komoly dolgokról nem. De van bennük valami, azt hiszem csalódás, és ennek én is oka vagyok, mert én hittem, és elhitettem, hogy az apjuk a világ legtökéletesebb férje, apja… És ráébredtek, és én is, hogy nem az. Amit látunk az szánalmas. Ezzel a képpel, már nem érezzük olyan jól magunkat. Se ők, se én. Ebben az állapotban jobb pozicióban vagyok, mert kiábrándultam… Oksi, ennek vége, de nekik az apjuk marad életük végéig… és nem tudják tisztelni, se példának tekinteni. Nem maradt semmi… semmi…
Igen, hibás vagyok. Ha időben kilátok a fejemből….akkor ez nem következik be. Erik, nem igazán nem számítottam be a gyerekeket…hogy értük… jajj dehogynem. Csak ott számítottam el magamat, hogy nekik nem arra lett volna szükségük, hogy biztonségos családban legyenek, hanem, hogy legyen igazi példaképük. Anyjuk, aki nem engedi a férfit a fejére nőni, és a férfi, az apa, aki ha nem muszáj, nem tesz olyat, amit nem szabad. Illetve ha mégis, annak vannak következményei.
Néha ez többet ér az életbe, mint hamis biztonságérzetben hagyni őket.
No ez már komoly…ez már önvizsgálat
Debra
augusztus 6th, 2007 | 00:16
jankitának (63): még most sem világos számomra sem, ha merne, a szerelmed hozzátok költözhetne, a Te szüleid megengednék?
augusztus 5th, 2007 | 23:32
Köszönöm a tanácsokat!
Kovácsné Évának annyit szeretnék hozzáfűzni: hogy azt hiszem valamit kicsit félreértett,de lehet, én írtam rosszul…
Nem az én családom tilt, ők sok szeretettel fogadják… Az ő családja nem akar elfogadni…
És sajnos a mi esetünkben az elköltözés nem lenne megoldás, mert mind a ketten tanulunk…
augusztus 5th, 2007 | 21:29
Debrának (61):
Bő lé?! Éppen csak belekezdtél. És nagyon köszönöm, hogy leírtad.
Ami nagyon, és külön is tetszik, hgy a saját gondjaid nem varrtad a gyerekek nyakába, nem értük tetted, amit tettél, és ezzel is, és még külön is meghagytad az önállóságukat: a lehetőséget, hogy valóban felnőjenek.
augusztus 5th, 2007 | 21:10
Huhh!! Hol is kezdjem. Nos, az előző házasságomban a gyerekek nagyon rühelték a helyzetet, a karácsony sem tudott eltelni cirkuszok nélkül. A veszett féltékenységi jelenetek, az oktalan vádak napirenden voltak. És a gyerekek nem túl jól viselték. Símán megértették, mire végre döntöttem, hogy nincs más választásom. Tudták, hogy ezt kell tennem. Igaz, sokat beszélgettem velük, már az életkorukhoz igazítva az érthetőséget. Jajj elfelejtettem 51.
a kamatokból tudtunk élni… Mikor a férjem hazalátogatott, és egy vigyázatlanságból elölhagyott banszámlakivonatot talált.
A nagyobbik fiam 10-éves év volt. Vitorlázni tanult, mivel elköltöztünk ez a lehetőség megszűnt, és ez rázta meg őt igazán.
A kisebbik, valahogy (rossz kifejezés) cinikus volt. De értette a helyzetet. Mondtam nekik, hogy nem zárlak el apátoktól, de értsétek meg, hogy nem tudok vele, mellette élni.
Azt is megmondtam, hogy ha maradok, előbb-utóbb tragédia lesz belőle, mert egyszer elszakad a húr, és megölöm.
Ezt is érették. Anyagilag nem sínylették meg, mert a törvény kötelezte, hogy fizessen. Megjegyzem, próbált zsarolni a nem fizetéssel. Nem tartott sokáig. A fiúkat inkább az új ismeretség billentette ki. Még csak nem is a pasi, hanem annak gyerekei, mert ebbe a kapcsolatba az is beletartozott. Vetélkedés indult a két gyerekcsoport közt, amit én kissé erősen, de csírájában elfojtottam. A fiaim nem akarták… nem is a pasit, hanem a lányokat. Én mondtam nekik, fiúk, ti felnőtök… lesz saját életetek, de akkor én magamra maradok, és ezt nem akarhatjátok. Szeretelek benneteket, de a választottamat is. Nem tudok választani, mert az képtelenség.
Beletörődtek. A folyamat hosszú lenne. Az igazi probléáma nem is az én gyerekeim voltak, hanem a férjem gyerekei.
Annak leigidősebb lánya olyan tömyény gyűlölettel fogadott, hogy a levegő a szó szoros értelmében kihűlt. 13 éves volt.
Én értettem őt. Az életét abban töltötte, hogy az a piszkos apátok, és a kurvái… (Én is csak egy voltam a többi közt.) És kénytelen volt velünk élni, mert az édesanyja a törvény szerint is alkalmatlan volt. Szerette az anyját, és szánta, mert annak szétesett az egész élete. Megjegyzés. Mikor megismerkedtem a későbbi férjemmel, nem élt együtt a családdal. Ez számomra mindig tabu volt. Családos férfi nem kerülhet hálóba.
Mivel a lányok, és köztem nem volt a kapcsolat felhőtlen, így a fiúk állástfoglaltak, mellettem. Képzelhetite micsoda csaták voltak. Nekem igazságot kellett tennem, úgy, hogy senki büszkesége, érdeke ne sérüljön, Állandó pengeélen táncoltam a problémás eseteken. Rendesen igénybe voltam véve.
Kemény évek voltak. A harmadik gyereket is úgy pottyantotta anyuka a nyakamba, hogy majd jön érte… Jött pár év múlva.
És közben született két közös gyermekünk. Nos ez két gyerek vo9lt a híd a kétféle anyától született gyerekek közt.
Ne részletezzem. Mert most nincs idő… de mikor a második férjem elhagyott, akkor már csak a közös gyermekek voltak a háztartásomban kettő. A férjem gyerekei közül a legkisebb kárörömmeel fogadta. Örült a szenvedésemnek. Az apja alá tette a lovat. Hogy én soha nem érdemeltem meg….. A legidősebb aki akkor oly erős indulattal fogadott, az állt mellém, és monbdta, hogy aputól ez nagyon csúnya volt, mert anyánk voltál anyánk helyett. Érdekes az volt, hogy a középső lány, akit valóban lányomként szerettem, és neveltem, azt teljesen hidegen hagyta az apja viselkedése akkor… Az új nővel is azonnal “barátságot” kezdeményezett. Velem nem állt szóba… Illetve ha igen… hazudott.
Tehát valamit csúnyán elcsesztem. De nem. Mégsem. Ahogy az apa új kapcsolata előre haladott, úgy jöttek vissza hozzám, és panaszkodtam mondva csinált ürügyekkel. Az apjukra.
Nagyon hosszú ezt levezetni, mert ismerem az okokat, a történéseket, amik akkor a háttérben futottak.
A két közös, akik velem voltak, hiszen még tanultak, nos, ez tanulságos. Őriztek éjjel, nappal, mert önveszélyes voltam.
“rugdaltak, “hogy mozduljak ki”, menjek, ismerkedjek. Az apjukat igyekeztek távol tartani tőlem. Mert menet közben kiderült, hogy az apuci új nője szeretné megkaparintani az anyagi erőforrásainkat. Na! ettől észre tértem. A gyerekek fedezetével indultam jogilag levédeni, és menteni mindent. Ha kellet azt mondták, kórházban vagyok, mert utaznom kellett. Volt, hogy nem létező kapcsolatot találtunk ki.
Bár mit, csak ne vegye észre, hogy az örökségem pénzé tétele van folyamatban, és annak mentése.
De sikerült, volt egy viszonylag kövér bankszámlám, és egy rendelkezés, hogy a pénzhez a férjem hozzá ne férjen.
Szép eset volt. Csak tanulságképpen. Már hónapok óta ültünk a pénzen..
Nos, volt üvöltözés. “Neki filléres gondjai vannak, én meg ülök a milliókon.” És érdekes, a gyerekektől nem mert kérdezni.
Csak azt hajtogatta, hogy az is közös. De nekem már volt erőm a képébe röhögni, hogy talán “kérdezz egy ügyvédet”.
A legidősebb fiam, aki alapból csendes (előző házasság) magából kikelve közölte a férjemmel, hogy talán nem az anyja megcsalásával kellett volna az idejét tölteni…
A másik (előző házasság) ha bírod fater a feszültséget, nyugodtan kúrjál félre, majd csak te is repülsz az ajtóval együtt, mint a biológiai apám. És csendben a képébe röhögött.
De már állt a családi védelem. Kemény fal.A fiaim (előző házasságból) a legidősebb lány az ő előző házasságából, a két közös. Nem harcoltam nyíltan. Csendben voltam, hallgattam. A gyerekek többször kérdezték, hogy anyu, biztire nem szedi el tőled a pénzt? Megnyugtattam őket: Fiúk, anyátok szerelmes, de nem hülye.
És nyertem. Egy adásvételi folyamatot is leállítottam, hogy ne férjen pénzhez. A vevő is szövetséges volt. Érdekes… Válásra nem gondoltam, A gondolatát is elutasítottam.
De ez más folyamat része.
A gyerekek szép sorban felfogták mi történt. A mai nap, és kb. egy éve mind mögöttem áll, szemben az apjukkal. Nem győzködtem,senkit. Nem láttam értelmét. Mert már láttam, hogy az apjuk éppen most veri szét minden maradék tekintélyét. Nem kellett nekem semmit mondanom.
És már nem is mondok. Válni? Majd akinek sürgős, válni fog. De ő már nem szerepel az életemben (de próbálkozik). Csak részemről vége. Már nem hiányzik, nem akarok vele beszélni, és látni se bírom.
Ha hozzám érne, azt hiszem hánynék.
A gyerek többnyire többet lát, és érzékel, mint azt igazán fel tudnánk mérni.
Gyerekre soha nem hivatkozzon az ember lánya, mert a gyerek felnő, és akkor derül ki, mit rontottunk el, és mennyire. A példa… Az sokat jelent. Ha egy fiú gyerek azt látja, hogy apuci bármit megtehet anyuval, akkor az a későbbiekben a kapcsolataiban ezt fogja érvényesíteni. Mivel a mai lányok már több öntudattal rendelkeznek, ezt nem fogják tűrni. És a kicsi fiú tanácstalan lesz, mert nem volt előtte se példa, se intés. Ha a lány az a gyermek, akkor vele tehetnek meg mindent, és tűrni fogja… Boldogtalan lesz. Vagy mazohista?
Én azt mondom, hogy asszonyok, ideje tudni, hogy társak, és nem cselédek vagyunk. Még kevésbé rabszolgák.
De könnyű ezt mondani… Miután átmentem minden hibán, és tévedésen. De így van. Ezen a tényen nem változtathatok.
Ha valaki tanul belőle, már nem éltem hiába,
Na ez megint jó bő lé lett.
Bocsánat
Debra
augusztus 5th, 2007 | 19:50
lollának (59):
Természetesen elküldöm Önnek Debra elérhetőségét, lévén Debra már jelentkezett az Önéért. Azonban csak megismételni tudom, amit írtam már: azzal nem javítja, hanem rontja saját esélyeit, ha a valóságos, és súlyos gondjaiból kiemel egyet, és arra próbálja felfűzni a többit.
Különösen, hogy ez a probléma gyermeke jövője. Ezzel semmi mást nem tesz, mint saját gondjait a gyereke nyakába varrja, és ezzel az ő esélyeit rontja.
Mert gyermekének semmi problémája nincs (hála Istennek, és jelenleg), Önnek van problémái.
Ezeket ugyan meg nem oldja azzal, hogy a gyereke érdekeit szeme előtt tartva igyekszik cselekedni. Ezzel csak saját döntésképtelensége megtámogatásához keres indokokat, és akaratlanul is, de a saját baját a gyerek gyakába varrja.
Ennél többet érdemelne.
A gyerek.
Annál is inkább, mert ezzel Önön nem “segít” (nem is ez gyerekek dolga) , de az ő életminősége inkább hamarabb, mint később romlani fog. (Tudja, a pokolba vezető út is jószándékkal van kikövezve, éppen ezért ne a gyerekének akarjonb jót, hanem a sajátját tegye rendbe.
augusztus 5th, 2007 | 16:42
Az 1500. komment
L E:
Kedves Debra!
Nem rég azt írtam Eriknek, hogy “látom magam 20 év múlva”, ha egyáltalán kibírom addig. Sok a közös vonás, s ahogy egyre többet ír, egyre több…
Levele(i) megérintett(ek), a hasonlóság kapcsán.
Amiről nem ír, ill. keveset (mert nem is ide tartozik), hogy a gyerek(ek) hogyan élték meg és viselték el a helyzetet? Milyen az ő életük most?
Engem most ez a része foglalkoztat eléggé, ha nem bánja és megosztaná velem, elérhetőségem Eriknél!
Előre is köszönettel:
Lolla
augusztus 5th, 2007 | 13:58
Kovácsné Évának (56):
De örülök, hgy írtál. (Most nem annak, amit másoknak, azt már megköszöntem, hanem amit magadról.)
Annyit változtattál már, és jó irányban az életeden, hallgass rám, és változtass ezen is. Nem lesz könnyű, de nem is annyira nehéz, mint amikról írtál, és amiket sikerrel megvívtál.
Nem a betegségnek természetesen, de azért megkérdezem, mi jobb két hétig otthon feküdni, és csontkovácshoz járni, vagy havonta Hajduszoboszlóra?
Az üzletnek örülök, sok sikert kívánok hozzá!
augusztus 5th, 2007 | 12:31
Debrának (52):
) segíteni is lehet, de a legkevésbé a szülőknek tudnak segíteni. Főleg nem azzal, hogy még abba is belepofáznak, amit tdkp ők rontottak el a példájukkal.
) jók is, amiket írsz, és pokolian szórakoztatóak. Ha sok lenne szólnék, volt (és nyilván lesz is) rá példa Veled is, mással is.
Ennél (pontosabban annál) azért egy kicsit bonyolultabb a dolog (mint ahogy azt leírtad).
A szülők persze hogy érzékeny orral kiszimatolják saját gyöngeségüket másokban, csak emiatt egyrészt nem is érdemes, másrészt képtelenség rájuk hallgatni.
Sajnos (sokszor) olyan erővel muztatják a példát, hogy szinte ellenállhatatlan vágyat keltenek, hogy az ember megmutassa, tud változtatni rajta, ha nem gyerek, hanem férj/feleség: társ.
Vagy tud, vagy nem. Te például, végül - hatalmas erőfeszítéssel - magadon változtattál: rengeteget.
Ebben olykor még (inkább csak az álmok “lefordításával”
Ps: Írjál nyugodtan, (legtöbbször
augusztus 5th, 2007 | 12:21
Köszönöm kérdésed. Jól vagyok. Átvitt értelemben, mert begyulladtak az izületeim és alig tudok mozogni. Most már azért jobban megy, de két hete iszonyú volt. Elmentem csontkovácshoz, és nagyon sokat segitett, még van három kezelés, de már lényegessen jobban vagyok. Valószinüleg abba fogom hagyni a piacozást, mert már nem igazán birom az utcán valo árulást, az örökös időjárás függvényében való árusitást Annak a betege vagyok, talán egy konkrét üzletben jobb lesz, és nem olyan hajtós. Majd meglátjuk.
augusztus 5th, 2007 | 11:38
Kovácsné Évának (51):
Nagyon köszönöm bölcs, feldolgozott, gazdag élettapasztalatról tanúskodó sorait. Remélem Jankita is haszonnal olvassa.
Önnek mi van? Hogy megy sora?
augusztus 5th, 2007 | 11:25
Jankitának (50): szerencséDre nem kaptál igazán választ a leveledre. Szerencsédre
, mert mint álomértelmezésemben már részletesebben írtam is (Házastárssal, partnerral 50), nem Neked kell odamenned (mert ott nincs helyed), hanem a szerelemd magadhoz húznod, mert neki van helye Nálad.
Annál is inkább, mert ha ezen az úton indulsz el, akkor a családi, (nemcsak anyjával) közös tudattalanával bonyolódnál harcba, és az elég reménytelen (abszolút az), amitz tehetsz, hogy kettőtök közötti merccsként tartod fenn és meg a szerelmeteket/háborúrokat, Neked Vele van Viszonyod (pontosabban lenne), hja a családja nem kavarna be. Bekavar, de az az ő családja, Neki kell(ene megoldania). Kihúzni onnan talán ki tudod, de csak kívülről! Ha érte mész idegen terepen, és reménytelen helyzetben találod magad. Most nem az, nem reménytelen.
augusztus 5th, 2007 | 10:55
Debrának (49):
Félre ne értds! Tényleg csak ennyire gondolok! Mert ha már, inkább Te őt, mint fordítva. 
)
)
Nagyon köszönöm a nagyon szórakoztató, valóban remek humorral megírt leveled.
Mindazonáltal jobban örülnék, ha nem “katonásan jelentenél” - csak úgy leírnád (akár ilyen humorosan, akár másként) a dolgokat. Azt sejtem ugyanis, hogy talán némileg a fürdővízzel a gyereket. (Nem a leveledben, azokban, amiket a leveledben leírtál.)
Mintha nagy igyekezetedben, hogy ne úgy élj, mint az anyád, érthető modon ugyan, hiszen ő volt a minta számodra a nőiséghez, de ennek következtében (túl)fiusítottad volna akaratlanul magad. (Nem nagy dolgokra gondolok, de talán, ha már… Elég lett volna kékre, esetleg csak lilára verni a nyomorultat.
Ezt sejteti/valószínűsíti a verekedés oka is, hogy mitől szakadt el nálad a cérna. Még akkor is, ha a vádaskodása abszurd volt…
Tudod mit, vegyél magadnak - na jó, nem szegfűt, azt én sem szeretem, ráadásul büdös is -, de egy csokor rózsát. És tedd csak be a szobába egy vázába! Ha van lányod is, előtt légy szíves szagold is meg, és mondhatsz, amit akarsz, de ne azt, hogy büdös. (Az a szegfű
Aztán a betegségek. Nem arra gondoltam, hogy ezt, vagy azt a kórságot tanultad el tőle, nem is arra, hogy az ahhoz való viszonyt, hanem magát az alapsémát. Aminek akövetkezményeihez aztán már pont ellentétesen viszonyultál.
Aztán járj szuabadegyetemre, ha kedved van, de gondolkodni azon is lehet, hogy hogyan is van/volt az, amit írtál? Most akkor “minden, ami történt velem, az én döntéseim eredménye, (néha rossz döntések)”, vagy inkább mint a leveled elején: “Nem a másik embert okolom, félreértés ne essék, a körülmények, az elvárások… A rossz beidegződések. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge nő legyek…”? És most? Van mit kipihenned! Legalább egy csokor rózsát vegyél, vedd úgy, hogy én küldtem.
augusztus 5th, 2007 | 09:55
Megjegyzés 50 -51-nek
Nos lányok, én nem romákat választottam, hanem a saját etnikunomból. Szüleim mégis ellenezték. Ők azt látják, hogy (bármely esetbe), hogy az adott társsal milyen nehézségek fordulhatnak elő az életben. És megkímálnének tőle, akár dac, ellenállás árán. A szülők ellenállása nem csak a “jajj pici lányunk elveszése miatt van”, hanem ,mert a választottunk személyisége messze mutat arra, hogy jó, szilárd kapcsolat lesz-e valaha, vagy hamar összedől, mint egy kártyavár. Az első férjemben, apám azonnal felfedezni vélte önmaga részeit, és mivel tudat alatt érzékelte, hogy pont ezek elől menekülök, hát nem éppen keresetlen szavakkal adott hangot az ellenekzésének. A második választottam….nos, annak akár külön fejezet dukál, mert amit mondtak nekem róla, eleve elképzelhetetlennek tűnt….pedig igaz volt minden szó.
Csak éppen 22 év kellett hozzá, hogy számomra is nyilvánvaló legyen. A szülők, már bizonyos idők távlatából szemlélik a gyerekeik magatartását, és választottaikat.(szerintem)
De hogy a kép teljes legye, nekem is került a családomba cigány fiú. Azt hittem, az agyam eldobom, mert (nem a cigányágával volt bajom), hanem, mint az később kitudódottt, az előéletével. Megjárta a börtönt, de nem tanult belőle. Minden stiklit kihasznált, és belevitte az én buta lányomat is.
Bizony jártunk a Szegedi Csillagba is látogatásra. És az utódok. Erről itt nem kéne beszélni… de az egyik gyerek az apját nagyon formázza, és elvben itt nincs megkülömböztetés (dehogy nincs). A gyerek, és a már fehér gyereket olyan iskolába passzolták, ahol bizony a lehetőségek sokkal szerényebbek. A párválasztás buktatóira hívom fel a figyelmeteket. A legszebb boldogság is szertefoszlik, a mindennapi gondok mezején. Senkit nem beszélek le semmiről, se rá. Csak mesélek. Mert az életem nagyon gazdag volt tapasztalatokból. Ha ez segít másoknak, akkor jó.
Nos a magam részéről. Az én szüleim is beették a békát a kedvemért… de pont a párom volt az, aki naponta a tányéromra tette, hogy az anyád utál engem… Pedig ez nem volt kimutatva, és nem is lehetett volna, mivel 300 km-re éltünk egymástól.
Köszönöm, hogy olvastatok
Tegnap, és ma szabadnapos voltam… Holnaptól esküszöm kuss lesz, mert dolgozom. 
Szerettetel Debra
augusztus 5th, 2007 | 06:49
Tisztelt Jankita!! Sajnos én csak az én verziómat tudom neked tanácsolni, amit én átéltem, és megéltem. Nem vagy könnyű helyzetben, mert a szüleidet is szereted és a fiút is. Én ugyanígy őrlődtem, akkor tizenkilenc voltam, és szerelmes. Nem értettem, hogy “mért pont én”. Istennek és az életnek azonban tervei vannak, és megvan, hogy mi miért történik. Azt hiszem, hogy amit az ember olyaN NEHEZEN SZEREZ MEG ATTÓL NEHEZEN IS VÁLIK EL. Ez esetedben a boldogság egy roma fiúval. A cigányok azért, akit szeretnek, sok mindenre képesek pl. én ott hagytam a szülői házat, holott ott mindenem megvolt. Autó, ékszerek, pénz stb. Elmentem nyomorogni, de azzal akit szerettem. Gondolhatod,h ogy milyen ribbilio volt! Visszamentem akkor, amikor már terhes voltam ,és miattam kénytelenek voltak elfogadni azt is, akit választottam mert szerettek, és ez az amit Neked is ki kell használni. Csúnya dolog, de más modszer nincs, hiszen te a gyermekük vagy, és érted képesek mindenre, még erre is. Neked kell eldöntened,h ogy a boldogságot választod, vagy a “boldogtalanságot” nélküle. De érdemes harcolni, mert mint emlitettem, amiért sokat szenvedünk azt nem adjuk egy könnyen. Én már 13 éve élek boldogságban a férjemmel. De ha olvastad a levelemet, akkor tudod, hogy tökéletesen nem mindenki fogadta el őt, az édesapám és a nagymamám a mai napig sem. Neked is lesz olyan, aki nem tudja a békát lenyelni. De semmi nem lehet tökéletes, igy az élet sem az,c sak törekedni lehet, hogy az legyen. És még valami így a végére. Nálunk egyik tesómnak sincs cigány férje vagy felesége, ezt az utat már én tapostam ki nekik, hiszen az én példámon már ők is merészek voltak, és a szüleim már nem merték ellenezni a dolgot, igy nekik már könnyebb dolguk volt, mint nekem, de a kisebbik hugom már el is vált a férjétől, és szerintem azért, mert minden olyan simán ment nekik. Sok boldogságot és kitartást kivánok neked az elkövetkezendőkben. Ha valamiben segíthetek még csak irj. Szia
augusztus 4th, 2007 | 22:52
Sziasztok!
Elég sok álmot leírtam már, de sajnos elég lusta vagyok végignézni, hogy hova :-S
Az utolsó az álmok házastárssal/partnerrel 33. bejegyzése… (Föntebb nem szereplő témájú álmok 1-4, Álmodók az álmuk értelmezéséről 60-61 L E) Remélem ez elég
Olvasgattam ezt a blogot és megakadt a szemem az 1. bejegyzésen és ha lehet szeretnék kérdezni Kovácsné Évától…
A barátommal azzal a problémával kűzdünk, hogy én “magyar ember”(ahogy te fejezted ki) vagyok, ő meg muzsikus cigány… És a családja foggal-körömmel kűzd elenem, de ő tiszteli és becsüli őket annyira, hogy nem akar szembeszállni velük, így titkolni kell a kapcsolatunkat. De halálosan szerelmes vagyok belé, és amennyire tudom ő is belém… Csak hát nem lehetünk így együtt..
Arra lennék kiváncsi, hogy-t e biztos tapasztalt vagy ,hisz mondtad nálad ez fordítva volt - nem lehetne-e valahogy mégis megbékéltetni a családot? Mert ez már így megy másfél év,e és kezdünk mind a ketten belefáradni.
Próbáltuk is külön,de mindig az lett a vége, hogy egymás nyakába borulva folytattuk. Nem tudunk elszakadni egymástól, de ez így nem mehet tovább!
Nagyon fontos lenne, hogy válaszolj! Kérlek!
És ha másnak is van valami tanácsa, megköszönném, ha leírná!
Nagyon rossz ez így.
augusztus 4th, 2007 | 20:24
Jó! Katonásan bevallom, hogy tényleg nem akartam úgy élni, mint az anyám. Ezt régóta tudom. A kötelsség tudat kurva erős érzés. Néha jó lenne nélküle, mert könnyebb (ha nem lenne baj) lenne. Minden. Irigyeltem azokat a lányokat akik, tehették amit szerettek volna. Én nem tehettem, mert az belső dolog erős, nem enged. Kihagytam az elbeszélésemből, hogy az első házasságom vége felé, márt dúlt az erőszak. De nem úgy mint gondolnád Erik. Nincs vigyorgó fej, mert… Az első férjem részegségébem… idézem a megtisztelő szavait:”rohadt kurva, bárcás ringyó, akit minden szomszéd megbaszott…” (82 éves volt az egyik, a másik 74). Szóval nem bírtam cérnával. Hallgasson el… hallgasson, de nem hallgatott. Modta, mondta, mondta. És én ütöttem. Lila köd ült az agyamra, és néha rettenetesen megvertem. Szégyeltem magamat, de nem bírtam magammal. Másnap jött sírva bocsánatot kérni egy csokor szegfűvel. Párszor ment… de azóta gyűlölöm a szegfűt (mintha tehetne róla szegény). Írtam, hogy fiús voltam esetenként.
Pici vagyok, de fizikailag kemény. A verés szép nyomokat hagyott rajta. Néha feketére vertem szó szerint. Kezdtem félni, hogy megölöm… Gyűlöltem, undorodtam. Végül fogtam a gyerekeimet, és elmentem tőle. Mindent otthagytam. Amikor a válóperre mentem a gyomrom görcsbe ugrott, mikor közeledtem a falu felé.
A betegségek….. nos, sejtem, hogy “szereztem”. De nem mindent, és igyekeztem anyámra nem hasonlítani. Felvettem a “kemény vagyok” személyiségemet. Nem vettem tudomást a fájdalmakról. Éreztem, hogy baj van, de a gondolatot is elutsítottem, hogy beteg lehetek… Én ugyan nem… Tagadás!!!!
Hááááát csináltam pár majdnem késő esetet.
Volt vakbél műtétem. kijöttem a kórházból, és másnap vizet hordtam. Mintha pusztítottam volna saját magamat. Végül is azt tettem tudat alatt.
Most újra elgonkodtam. Nem a másik embert okolom, félreértés ne essék, a körülmények, az elvárások… A rossz beidegződések. Nem engedhettem meg magamnak, hogy gyenge nő legyek… Néha jól esett volna. De csak néha. Nekem egy bölcs idősebb férfira lett volna szükségem, aki mellett teljes nő lehettem volna. Asszem, nekem ez illett.
Minden tudás kevés… Mindent ismerni, és tudni, és érteni… Mert ez kell nekem. Egyensúly. Ami soha nem volt az életemben. Még most sincs.De már alakul a dolog.
És mégis… Valahol vagány vagyok… Szeretem az extrém teóriákat. A mi lenne, ha… és indulnak a gondolatok.
, 
Azért írom le neked, mert azt hiszem valaki tanul belőle. És máris megvan az értelem.
Nekem a tudat és a lét értelme kell. Minden ember gondolata érdekel. Na, állítson le valaki
Tegnap beszéltem egy idős hölgyel aki nagyon jó tippet adott.
A József Atilla szabad egyetem. Látogatni lehet, és ott aztán mindent megtudhatok, ami érdekel. És engem minden érdekel.
Nem kívánom a sebeimet nyalogatni, hiszen minden, ami történt velem, az én döntéseim eredménye, (néha rossz döntések). Valaki tanul majd belőle.
Üdv Debra
augusztus 4th, 2007 | 17:41
Debrának (47):
Nagyon köszönöm.
Ami még észrevehtő, és nem hangsúlyoztadl, hogy valószínűleg a nő voltod elleni (gyerekkori) lázadásod olyan érzelmi séma működtethette, hogy nem akartál úgy (és olyan életet) élni, mint édesanyád.
Apád imádtad, így aztán kiválasztottál egy olyat, aki a mesélésen kívűl még hasonlított rá (abban, amit ismertél/láttál még belőle, hogy időnként “jóságosra itta magát”).
Aztán az anyai minta még legalább háromszor visszajött szerintem (de honnan lett volna másmilyen mintád):
a/ a kötelességtudatodban,
b/ a tehetségedben, és:
c/ a betegséghez mit szólsz?
Nézd, felneveltél 7 gyereket, a lelkiismertfurdalásnak még azt az irmagját is - katonásan mondva
- baszd ki, mint a macskát (amikor zsinórban harmadszor akar be)szarni, ami arra késztetett, hogy mentegetőzz annyit, hogy le “kellejen” irnod “bocsánat”.
Meg van bocsátva.
Amiért azonban különösen hálás vagyok, és amit külön is köszönök (túl azopn, hogy leírtad), hogy megértetted velem, rávezettél, hogy a női szerep annál is fontosabb, mint ahogy eddig papoltam róla itt a blogon is. Merthogy ott vagy Te okos, határozott, tehetséges; hadd ne részletezzem - összesen ez hibádzott, de csak annyira, hogy nem emgfelelő mintát kaptál, és hajszál híján elcseszted, emrt majdnem eldobtad az életed… Miközben az Aalpok (is) vár!
augusztus 4th, 2007 | 17:10
Válasz Eriknek!
Írtam az előzőekben, hogy anyukám nagyon szeretett bennünket… Apánk?? Na, ez már más kérdés. Amíg kicsik voltunk, legalább is én, Nekem meséket olvasott. Imádtam azokat az estéket. Ő olvasta nekem el a Bíborszímű virág című mesét, a Grimm meséket, és a létező akkor elérhető mesekönyveket.
A királylányos meséket szerettem. De nem volt felhőtlen az élete-. Két össze nem illő ember. Anyám, és apám. Apám imádta ahangos dáridókat, a feltűnést. Szépen énekelt. Ilyen mulatozások után üldözte anyámat, mert anyu a csendet kedvelte. A szürke veréb, és a bölömbika házassága. Apám szerette a feltűnő, félvilági nőket. Nos anyám nem ilyen volt.
Csendes… de nagyon tehetséges. Mindent azért tett, hogy apám elismerje, És anyám minél többet bizonyított apám annál inkább rühelte. Csalta fűvel, fával. Ne részletezzem. Anyám betegeskedett, tudom a tudatalatti. Hátha apu megsajnálja. Minél betegebb lett, apám annál jobban gyűlölte. És ez egy ördögi körforgás volt. Menekültem. Az első férfival, aki megkért mentem. Gondoltam rosszabb nem lehet (tévedtem).
Meséltem a rossz döntések sorozatát. Akkor egy nő, vagy asszony, és anya volt, vagy kivetett. (53) a korom.
Miér voltam veszett?? Nem lányként viselkedtem, Utáltam a konvenciókat. Nem akartam lány lenni, Mert egy lány csak feleség lehet (el sem tudtam mást képzelni), de lázadtam ellene.
Nos, ennek több akadálya is volt.
Mint egy hepciás kiskakas……
, 
Katonatiszt akartam lenni.
Apám politikai elítélt volt, és a középiskoláig sem jutottam.
Ez más világ volt. A másik, a szüleim anyagi helyzete. No, meg vagyok 150 cm.
Az első férjemet meg sem ismertem igazán… Csak vigyen minél messzebbre, legyek önálló, és tanulhassak. Törekvő voltam, mindent tudni akartam. Ma úgy mondanák karrierista. Kiolvastam két községi könyvtárat. Éjjel elemlámpa mellett olvastam. Kinn aludtam egy katonai sátorban. Kora tavasztól késő őszig. A férjhezmenetelemig. Aztán… vége lett mindennek.
A háznál a férfi az úr. És már nem voltam gyerek…nem lehettem.
Hatalmas lexikális tudással, kiéhezve minden egyéb ismeretre… és gyereket szültem (mert ez volt a dolgom). A férjem legszívesebben csadorban járatott volna, és a kocsmában oldotta a feszültséget a túl okos feleség miatt. Ezt csak most tudom így… akkor csak szenvedtem.
Életem értelmetlen lett. Bocsánat, de szartam a gyerekre. Nem az én kiteljesedésem volt, csak kötelesség. Ez az igazság, nem szégyellem. Valamikor ezt is ki kell mondani.
De szerettem a gyerekemet, és aztán a másikat. De nagyon boldogtalan voltam. Eljutottam addig, ….hogy nem kéne élnem. Semmi nincs, ami csak az enyém, amit én alkozttam.
Nézőpont kérdése.
Nos Erik, én egy lázadó vagyok. Akit a konvenciók beszorítottak egy skatulyába. Mindig meg kellett felelnem az adott körülményeknek, Tökéletes akartam lenni minden helyzetben. (Anyám példája.)
Nos, történt, ami történt, volt az életemben minden. De állok a talpamon, és ami most adatik, azzal akarok élni. Ami még lehetséges… Akarom.!!!!!!
Most lehetek önmagam. Már nem kell megfelelnem. (Nem is akarok.)
Viszont ez lett belőlem, amit most láttok. Szűkek voltak a lehetőségek, de választani kellett, és választottam. (Nem mindig jól.)
Sok mindent bánok, de a személyiség fejlődésemhez kellett. És 53 év még nem olyan sok.
Nos Erik?? ez vagyok
Debra
augusztus 4th, 2007 | 16:13
44 Debra
Nagyon aranyos vagy ahogy próbálod tartani a másikban a lelket! :)) Köszi. De én tényleg túl vagyok a rémséges részén.
augusztus 4th, 2007 | 16:01
Debrának (44):
Nagyon köszönöm, egy hibája van csak: nem én írtam.
Egyet viszont nem értek: miért volt gyerekkorában veszett hírneve?
Ps: írta, hogy az első férje alkoholista volt. A leszármazási családjából kaphatta a mintát, hogy őt válassza?
augusztus 4th, 2007 | 15:26
Drága Mimózám!
Éjszaka a szarvas lesen aludtam, hogy szarvasbőgést hallgassak. Na ja, másnap a rendőrök szedtek le a magaslesről, mert otthon elfelejtettem megmondani, hol vagyok. 
Egy hét szobafogság lett belőle.
Vadászat volt. Az erdész jól ismert (veszett hírem volt). Szólt, hogy nem akar az erdőben látni másnap. Naná, nekem ugyan ne mondja meg senki….és mentem. Na ez jó történet. 
Vaddisznó rohant felém… Eléggé gyors volt… Na, én azt hiszem világbajnokságot nyertem volna fáramászási sebességgel. Kuksoltam ott x ideig. Rémképeim voltak, és eszembe jutottak a rémmesék, hogy vadásznak tavasszal csak a csizmáját találták meg a hó alatt, mert vaddisznó ölte meg. Hát a vadászok távcsővel páztázták a terepet. Megláttak a fán, és tudták, hogy a vaddisznó (sebzett) valószínű ott van a fa alatt. Ott volt. Na, lelőtték, engem leimádkoztam a fáról… Az erdésztől kaptam életem legnagyobb pofonját. Mit ne mondjak, persze, hogy megérdemeltem. Ma röhögök. Akkoriban egy darabig elég volt azt mondani, hogy vaddisznó…és rettegtem.
, 
Hadd mondjak valamit. Ha fiatal vagy, akkor előtted az élet.
Elképzelni se tudod, mennyi szép dolog vár rád.
Ha nem lenne benned semmi belső szépség, akkor durva lennél, érzéketlen. Hagyd abba az önsajnálatot, mert az sehova nem vezet. Keresd azokat a dolgokat amik érdekelnek. Ne kozmetikus, és ne plasztikai sebész legyen. Bármi más, ami ér annyit, hogy mindezeket el tudd felejteni. Most, (mivel nem tudom a korod) hasznos ötletekkel nem szolgálhatok.
Talán, ha érdekel. 13 évesen betegesen féltem mindentől. Edzettem magamat. Erdőre jártam, egyedül, és indiánnak képzeltem magamat. Megtanultam csendbe lopózni, becserkészni. Csodákat láttam. Legelő szarvasokat. Kést dobni tanulta célba…na, ebből néha majdnem baj lett.
Fiús dolgokat csináltam…bunyóztam…
Éjjel lejártam a Dunára. Átúsztam. Ma már tudom, hogy istenkísértés volt. De megtettem. Meztelen jártunk éjjel fürdeni a lányokkal. Nos, a fiúk rájöttek, és ellopták a ruháinkat. Lapulevelekbe öltözve mentünk haza. Másnap a ruhák a kapun bedobva az udvaron hevertek.
Elmúlt. Tudod Mimóza, ez mind pótcselekvés volt, mert úgy hittem csúnya vagyok… Alacsony, pattanásos, nagyszájú, olykor közönséges… Már sportot űztem belőle.
Hidd el, annyi minden más van, mint külsőség. Kitartás…szép vagy…csak el kell hinned.
Debra
augusztus 4th, 2007 | 14:11
Mimózának (42): Ez az (mármint a belső szépség), amiről az ember szinte sosem tud, mások veszik észre. Szerintem Rólad is ki fog derülni, hogy nagyon is a birtokában vagy.
Aki azt végicsinálta, és még megírni is volt ereje. 
augusztus 4th, 2007 | 13:59
Oké, lehet, hogy van belső szépség. Nálam akkor valószínűleg hiányzik.
augusztus 4th, 2007 | 13:22
Mimózának (35):
Én köszönöm a beszámód, hogy (szempontodból sajnos) lett mire felhívni mások figyelmét.
Amit Debrának írtál, azt úgy pontosítanám, hogy fiatalabb korban nehezebb, de nem vetném teljesen el, mert az a kérdés, mi a kisebb veszteség, egy (ugyan messze nem vágyunknak megfelelő) helyet kiharcolni a világban, vagy szinte teljesen kivonulni (addig, amíg úgy nem érezzük most már megcélozhatjuk a vágyainknak megfelelőbb helyet).
Azzal pedig egyenesen vitatkoznék, hogy nincs belső szépség. Eltekintve a az első szexuális akusra inkább csak ácsingózó kamaszoktól (és a keződő részesgségtől beszűkülő érdelődéstől) a legritkábban választják potenciális partnerként a legnagyobb mell és a legkerekebb fenék szorzatának a felét. Hogy jól megnézik, és esetleg fantáziálnak, az más kérdés.
augusztus 4th, 2007 | 13:04
35 Lux Erik
Köszi a kitételt!
36 Debra
Először is köszönöm a soraidat.
Attól tartok, hogy az effajta másságból, “különlegességből” (pláne egy fiatal nőnek-lánynak) nem sok erőt lehet meríteni, hacsak nem akar az ember valami kretén showban fellépni.
Persze, nyilván simán lehetsz értékes ember és el is fogadhatnak (inkább a nők), de én nem fogadtam magam így el.
Az én esetemben spec. nem genetikai hiba, hanem tudatlanság következményeként rossz kezelési mód.
Félelem attól, hogy más vagyok? Inkább saját magamtól való iszony. De szerencsére a nagyját már magam mögött hagytam.
Belülről fakadó szépség? Ezek inkább kegyes hazugságok.
Mint a szegény, de boldog, stb.
Nem lökik el a kezed? De nem is fogják meg.
augusztus 4th, 2007 | 12:48
38-hoz (Debra): nyilván számos más olvasóval együtt én is azt mndanám, könnyű azt mondani, amit Debra javasol! Aznban ismerem Debra sorsát (alább a 17-es), ami azt mutatja nem könnyű ugyan, de nem is lehetetlen.
augusztus 4th, 2007 | 10:35
(37)
. Ha már én viselem otthon a kalapot, akkor már legyen ennek külső jele. 
, 
, nos van jelentkező az ágyamba is. 
, 
A szégyen, a félelem nagyon rossz. Le kell győzni, bármi áron.
Ha valaki bátran vállalja saját mivoltát, és felvesz egy “vagány” magatartást azt az emberek ösztönösen tiszteletben tartják (dominancia). Ettől fogva már senkit sem érdekel, hogy az ember, akivel kapcsolatban vannak, milyen külsőleg (mert dominál)… Ha a kezdeti elutasítást át tudja váltani tiszteletté, akkor nyert ügye, van. Ne mutasd, hogy félsz, mert szétszednek. Ha bátor vagy, van benned némi csípős irónia, bölcsesség, van mindenre válaszod.Az emberek elfelejtik elutasítani azt, amit nem ismernek, mert ismerni akarják (kíváncsiság).
Bocsi, megint a magam példája…..Nem vagyok nádszál karcsú.
De mivel iszonyú gyorsan reagálok, és ironikus vagyok(nem bántóan), kíváncsiak az emberek rám. Maguk jönnek hozzám. Közelednek a saját kíváncsiságuk miatt.
És így van rengeteg barátom.
Ők maguk keresnek, nem bújok el, nem szégyenkezem. Mert vagyok aki vagyok (nő a bajszom kifigurázom)
Kacagás, és elfogadnak. Tömör gyönyör az ilyen helyzet.
Kineveztem magamat delfinnek, de mindig hozzátettem(teszem) hogy a delfinek szerelmi élete nagyon árnyalt
Pedig nem vagyo k modell alkat
Megtanultam a hátrányt előnyre fordítani. A különleges, az különleges. Használni kell az adottságokat.
Volt egy férfi ismerősöm, aki iszonyú szőrös. Vastagon, és mindenütt. Furcsáltam, elhúzódtem tőle, ő ezt érezte, és rosszul esett neki. Lassan azonban rájöttem, hogy isteni a humora.
Végül bejelnettem, hogy lehet, hogy “beleszeretek egy majomba”, de az a majom kedvesebb mint az emberek. Persze röhögés, és egy szép barátság lett belőle.
Nem feltétlen rossz az, ami annak látszik.
Lehet, hogy én vagyok túl elfogadó, de engem is elfogadnak, kivéve a férjemet.
Debra
augusztus 4th, 2007 | 10:06
Debrának (36): milyen előnyre gondolsz? (Nem vitatom, hanem nagyon jó ötletnek tartom, és azért kérdezem, hátha van egy még ennél is jobb ötleted a hogyanra.)
augusztus 4th, 2007 | 09:12
Kedves Mimóza!
Megjelentek a ráncaim. Lóg a bőröm a fogyókúráktól. 
És valahogy nem tud érdelekelni, mert süt a nap, kék a folyó, és visszanevetnek az emberek, ha rájuk mosolygok. Azzal gazdálkodj amid van.
Olvastam leveledet. Sorsok. A szégyent nem értem. Mert az ember csak akkor szégyenkezik, ha valami olyat tett, ami kárt okozott másoknak. Amit te érezhetsz, az inkább félelem. Félelem attól, hogy te más vagy. Igaz, az emberek szégyellik azt, hogy mások…. Én inkább büszke lennék, és előny kovácsolnék. Nem vagy rosszabb, mint azok akik nem ezzel a genetikai hibával születtek. Még lehetsz szép. Hiszen az belülről fakad. Hirdetm én… (gondolják mások). Amíg te a szálaiddal küzdesz, elmegy az életed és csak az marad belőle, hogy valami ellen harcoltál, ami talán nem is olyan rémes.
Sok embert látok, akik okkal, vagy anélkül ilyen vélt hibák ellen küzdenek, és elfelejtenek odafigyelni másokra. Magam nevében elmesélem neked, hogy igazi túlsúlyos emberke vagyok. Még szőrszálaim is vannak itt-ott.
A lelkeddel, az érzéseiddel, a mosolyoddal, és ha kinyújtod a kezed, azt nem löki el senki. Ne rettegj. A félelem a legnagyobb ellenségünk. Akárki vagy, én elfogadlak olyannak, amilyen vagy. És már van egy barátod, aki előtt ne szégyeld azt, hogy szőrszálaid vannak. Így vagy jó.
Debra
augusztus 3rd, 2007 | 21:17
Mimózának (35): Természetesen tiszteletben tartom döntésedet. Annyira, hogy siokerült elkerülnöm, hogy gondolkodni kezdjek azon, milyen álomként jelnhetet meg problémád (emléke).
A cimlapora is kitettem egy figyelem felhívót, reméljük, lesz, aki okul történetedből.
Álom értelmezéssel foglalkozom a blogon, nem akarok közhelyeket írni.
augusztus 3rd, 2007 | 18:47
Lux Eriknek (34):
Már több álmot is küldtem, de a legkevésbé sem szeretném, ha beazonosítanának.
Rajtam annyiban segít a leírás, hogy lelkiismeretfurdalásom volt amiatt, hogy nem mondom el senkinek, így annak sem, aki hasonló rémálomban szenved és akin valamit segíthet, ha más rémtörténetét is hallja. A szülők is figyelmeztethetik (még erre is) lánygyermeküket, hogy óvatosan a szőrszálakkal…
Amennyi tanácsot tudok adni: ki kell bírni egyik napot a másik után, ami sajnos borzalmasan lassan megy az efféle rémálom alatt. A gondolatelterelés is nagyon nehéz. Barátságaimból is tönkrement néhány, mert nem akartam (nem tudtam) igazán kimozdulni évekig.
Van valami pszichológusi jó tanács az ilyen rémálmok kibírására?
augusztus 3rd, 2007 | 12:54
Mimózának (33):
Nagyon köszönöm, hogy leírta, remélem ezzel nemcsak másokon segített (a címlapon figyelmébe ajánlom azoknak, akik hasonló problémával küzdenek), de talán Önnek is hasznára vált a leírás.
(Újat is, régit is. 
)
Örömmel olvasnám álmát is!
augusztus 3rd, 2007 | 10:52
A szőr
Sorsok?
Csak epizód. Viszont gyötrő.
Rettentően szégyelltem és szégyellem.
Hogy mi az?
Utálom kimondani és leírni is. Ritkán sikerült.
A „történetem” a gyerekkori meséből ismert kolbász nőtt az orrára mesével vetekszik. Tehát… Hogy milyen átkozottul nehezemre esik leírni. Mindenki előtt igyekeztem titkolni, többnyire sikerült is, persze ez még növelte a terhet. De anonimitásban is nehéz „beszélni”. Olyan utálatos és szégyenletes…
A szőr.
Tudom, hogy sokféle ok miatt szabadulhat az emberre ez a rém (hormonok, miegymás). Nekem speciel egy gyerekkori balesetben keletkezett sebből sarjadt az első szál még valamikor kamaszkorom tájékán. Mi a fene? - gondoltam, majd megragadtam apám borotváját, s eltávolítottam e szálacskát. Igen, annyira tudatlan voltam, hogy fel sem merült bennem, hogy ezzel micsoda tömeget szabadítok magamra egy idő (évek?) után. Egyrészt fel sem merült, hogy az egy szálon kívül rengeteg szinte láthatatlan pihe boríthatja az álam… Pár év eltelhetett… Ekkortájt már rendszeresen csipesszel távolítottam el e nem kívánatos szőrszálakat. S egy idő után már naponta kellett… Eltelt így vagy 10 év. Sokszor eszembe jutott, hogy ha megsimogatja egy férfi az álam, akkor elsüllyedek, pedig egyébként kívánnám, de így… Vagy 10 éve valahogy eljutottam oda, hogy végleges megoldás kellene. Akkoriban még nem voltak lézeres megoldások. Elmentem egy-két helyre, kozmetikába és orvoshoz is. Már az is megpróbáltatás, hogy újabb és újabb helyekre kell elmenni és próbálkozni, ami „lepleződéssel” jár. Volt kozmetika, ahol a többi vendég előtt „csinálták”, hát oda többet nem mentem vissza. Orvosnál méregdrága (legalábbis az én fizetésemhez). Egyébként 5 mm-re kellett hagyni kinőni a szőrt, hogy kezelni (kihúzni) lehessen. Hát az maga a rémálom. Amikor egyetlen száltól is irtóztam, most meg egy rengeteget kellett hagyni kinőni. És még az utcára is ki kellett menni. Először tapaszálca volt. Később rengeteg alapozót és púdert kentem magamra és lehajtott fejjel mentem, így a hajam is takart, egész jól rejtőzködtem.
Végül is találtam egy kozmetikust, aki már vagy 40 éve foglalkozott a végleges szőrtelenítéssel. Tűvel távolította el a szálakat. És ha már így belevágtam, a mellbimbóm és a köldököm alatti szálakat is eltávolíttattam.
Az első kezelés talán fél óráig is eltartott. 2-3 nap múlva nőttek az újabb szálak, amihez nem volt szabad hozzányúlni többet csipesszel, mert a sima kihúzás szaporítja a szálakat, s akkor semmit nem ér a kezelés. Igazából egy hetet legalább kellett volna várni, hogy az előző sebek begyógyuljanak, de azt nem lehetett „kibírni”. Menni-menni kellett. Szedjék le rólam! Mivel sok seb volt, sok savó is. Szóval vagy szőr vagy savós seb. A napot is kerülni kellett lehetőleg. Eltelt 2-3 hónap, kérdeztem, hogy mikor lesz már „végleges”? Hímezett-hámozott a kozmetikus. Kérdezte, hogy mennyi ideig szedtem? Hát sokáig – válaszoltam. Ha akkor megtudom, hogy a rémálom intenzitása még két évig ugyanilyen lesz (tehát minden héten kell járni és alig-alig ritkul valamelyest) és négy év múlva csökken elviselhetőre, akkor lehet, hogy nem bírom ki… Szóval teltek az évek, most már évtized, de még egy-két szálat most is „kezeltetek”, de ez már SEMMI. JÓ, hogy nem mondtam meg a kozmetikus a „jövőt”, mármint, hogy ez egy jó pár éves program – ugyanis talán nem bírtam volna ki.
A tűszúrás semmi a szégyenérzethez és a lelki gyötrelmekhez képest.
Szerencsére ma már vannak gyorsabb (lézeres) eljárások, cserébe viszont sokkal-sokkal drágábbak a tűsnél. A tű mellesleg nyomot is hagy, pláne a sok ezer tűszúrás…
augusztus 1st, 2007 | 22:30
Debrának (30):
Ellenkezőleg! Köszönöm.
Ha véletlenül nem tetszenék valami, azt majd legfeljebb jelzem a bologon, de most messze nem ez a helyzet. 
ÉS jó utat, örülök, hogy utazol. Azért valamit hagyass magadból a szúnyogokkal, például egyelekromos riasztó segítségével.
Persze ha valaki szereti, hogy csípdesik, ez is egy módja. 
augusztus 1st, 2007 | 17:09
Olvasok. Megragadta a figyelmemet a 13. komment, amelyben azt írja, hogy anyukájának két férfi közt kellett választania.
Ő nem szeretne rosszul választani. Kedves Álmodó, (bocsi Erik, hogy átveszem a szerepedet:-D ) mindenkinek kell választani.
Néha nem is kettő, hanem több között. Legyen személy, esemény, gondolat, cselekvés. Jól, vagy rosszul. Nem látunk a jövőbe….nem tudhatjuk, de Álmodó óvatosan hadd jegyezzem meg… Ha az unalmat válsztjuk, abba belehalunk, és akkor már régen nem a “megcsalás” a fő ellenség. Hanem az unalom. Az viszont (ez a véleményem, és engem bánts, ha nem igaz) Tuti csaláshoz vezethet.
Nem mondom, hogy hangos bulikba vesd magad, de egy kirándulás, szemlélődés, baráti beszélgetések kellenek.
Jó előadás a színházban, egy mozi…. Gondold át.
Megjegyzés Jövőhétem a Balatonfelvidékre megyek…meglepem a barátnőmet. Megetetem magamat a szúszogokkal.
, 
Debra
július 29th, 2007 | 18:10
Debrának (28):
Kedves Debra!
Nagyon köszönöm, hogy újra írt!
És milyen jókat! Kivéve, kivéve; nos, kezdjük a végén!
A sumérok szerint a “sors” valami olyasmit jelent, ami az emberre váró rossz és jó összessége. Az ember szabadsága abban állna szerintük, hogy mikor/milyen helyzetekben lesz túl a számára rendelt rosszakon, illetve jókon. Mintegy (csak) ütemezheti azokat. Nem tudom, hogy igazuk van, pontosabban volt-e, de ha igen; akkor kétségtelen, hgy Önre csupa remek dolog vár! 
Jól kivárt, de legalább végre elkezdi! 
Rajta! 
Ön egyáltalán nincs túl mindenen! Reméljük, hogy élete legnehezebb szakaszán igen, és talán a rossz nagyján is.
A boszú, persze; nem szép dolog, meg jobb, ha, de még jobb, ha az ember (időlegesen és félig) nem bolondul bele, szóval nevessen (sőt röhögjön) csak nyugodtan! De túl sok időt tényleg nem érdemes erre vesztegetni (csak amennyi jól esik!
).
Az ő szülei olyanok voltak, és csakugyan volt szabad akarata is, de azt hiszem túl sok időt, energiát feccelt már ebbe a kapcsolatba, semhogy túlelemezni, és ezzel további időt érdemes lenne rá vesztegetnie. Mint 53 éves, először Svájc, rengeteg bepótolni valója van! Valóban nem a gének örökítik át a magatartást, de a mintákat azért tudatos, és főként akaratlan (tudattalan tanulással) a szüleinktől veszünk.
Ha van kedve, és eszébe jut bármi írjon nyugodtan, de igyekezzék Svájcra készülni. Utikönyve, hgy tudja mit fog látni, és mit érdemes megnézni, van már?
Ps: és a diagnózisait pedig - szerintem - nyugodtan elfelejtheti. Azt hjisze, sőt nagyon erős a gyanúm, hogy - ahogyan Ön nevezi - a dilidokijának volt igaza, és megszabadult a betegségeitől (pontosabban a forrásuktól).
július 29th, 2007 | 17:40
Kedves Erik!
Bocsánat
kurva jó amit mond, de erre tényleg nem gondoltam…bosszú. Ez nem érdekel. Azt a nézetem, hogy ez egy felesleges érzés, bár néha engem is elragad. Érdekes módon, nem az ex iránt, hanem a másik nő váltotta ezt ki belőlem. Neki soha nem, volt családja, nem volt férje. Nem vállalta. De az enyémet szívfájdalom nélkül tönkretette. Volna. Meséltem a véletlenekről. A technikai tudásom a minimális. Nem értettem a számítógéphez, de a kíváncsiság rávitt, hogy felderítsem. Ott találtam a férjem minden árulásának bizonyítékát. Még ezzel szembesítve is tagadott mindent. Még nekem kellett volna bűntudatot éreznem. Szánalmas volt, és gyomorforgató. De a harag oda vezetett, hogy kerestem a nőt, hogy mégis mit akar?Tudni akartam, mi kell neki. Primitívnek nevezett. Ezen elgondolkodtam…igazán, és mélyen. Valóban primitív vagyok?? Az ő szemszögéből bizony az. Mert ő a függetlenséget, és a felelőtlenséget képviselte.(az én szememben).Tehát az, hogy én vállaltam a gyermekeket,(ebből 3 a férjem első házasságából származott)Az édesanyjuk alkoholista volt.
, 
Nagyon fájt, jobban, mintha élve boncoltak volna. Mégis szánakoztam. Mindkettőt sajnáltam. A férjem nem kapott engedelmes nőt, hanem a szinglit, ki nem tűr irányítást. A hölgy nem a szerető férfit, hanem egy önző állatot kapott.
Ez egy független nő szemében primitív, ócska, maradi szemlélet. Bevallom gerincesen piszokul begurultam, és üzentem…a neten keresztül, hogy tudom, hol van és szívesen odamegyek, és felmosom vele a követ a második emeletről a földszintig. (erre már nem vagyok annyira büszke) Aztán sajnálni kezdtem. Ennek nőnemű valakinek senkije nincs csak egy férfi, aki nem az aminek el akarta hitetni magát. Azt hitte, megfogta az isten lábát vele.
Egy évig tartott a kapcsolatuk, és amilyen viharosan indult, oly hamar be is fejeződött. Csúnya történet volt. A hölgy úgy képzelte, hogy a férjem (az a szeretett férfi) ki akarja őt forgatni a vagyonából. Bevallom, röhögtem. Káröröm?? Lehet, sőt biztosan az, se ahogyan mondják, isten nem ver bottal. Ekkortájt vettem meg itt a lakást. Mivel a gyávaság a férjem jó tulajdonsága, nem tudott szembenézni akkori környezetünkkel, mert ott mindenki keresetlen szóval közölte vele, hogy egy nagy barom. (köztiszteletnek örvendtem). Tulajdonképpen ez segített abban, hogy az önbecsülésem ne menjen a béka valaga alá. Engedtem, hogy “újra kezdjük” vagy ő engedte nekem?? De hamar rájöttem, hogy az érzelmei odakötik. Megint a véletlenek. Villog a telefonom. megnézem, sms. Szerelmes… Oda a volt nőnek.
Kezdtem a türelmem elveszteni. Letagadta, és még neki állt feljebb. Nem segítek neki érzelmileg túl lenni rajta. Vádolt, vádolt, és így tovább. Én kérdeztem, válaszokat vártam. Nem kaptam, de találtam újabb telefonszámokat abban a telefonba. A végén mindig hölgy volt. Kérdeztem, tagadott. Biztos akartam lenni.
Aztán már tudtam, hogy kérdezni sem érdemes. Hazudik, vádol, a felelőséget simán átpasszolja. Ekkor hallgattam el… Levegőnek néztem ettől kiborult, és elköltözött, és én először éreztem szabadnak magamat. Rengeteg történés volt még.
Valóban a gyerekkora lehet az oka, de volt szabad akarata. Apja hasonló volt , mint. Anyja kemény kőszikla. Senkinek nem volt fontos a gyerek, csak, hogy ki kinek fizessen tartásdíjat. Sokszor napokig csavargott, és senkinek nem tűnt fel.
Apja falta a nőket…ettől érezte férfinak magát. Ezt a tulajdonságát jól örökítette. Tudom, nem így van… Nos, azt hittem elég lesz őt szeretni, és megváltozik. Nos e szeretem csdak annyira volt elég, hogy ideig óráig előttem titkolni tudta, hogy ő nem az akinek mutatja magát.
Az én gyerekkorom?? Nos! Anyám nagyon szeretett, de érzelmi rabszolga volt (rossz példa). Apám tett, amit akart, anyám szenvedett, és betegségekbe hajszolta magát.
Mi pedig menekültünk… Húgom, és én. Rossz házasságokban leltük magunkat. Rossz döntéseket hoztunk, holott mindketten tehetséges emberek voltunk.
Már túl vagyunk rajta. Szüleink halála leültetett bennünket. Most tökéletes az összhang. Van TESTVÉREM. Van családom, és van szabadságom.
Pokoli jól érzem magamat. Szinte bűntudatom van miatta, de rohadt jó szabadnak lenni.
Vannak újra színek, szabad gondolatok. Csavaroghatok, ha akarok.
Az agorafóbia volt legnagyobb ellenségem. Már tudom, hogy önmagam zártam be.
Disszociatív, konverziós zavarok, személyiség zavarok kevert formája, sorolom a diagnózisokat. A frászokat ahogy megpróbáltam túlélni újabb, és újabb személyiségeket vettem magamra. Ami nagyon terhelő volt, azt törölte az agyam amnézia, részleges.
Túl vagyok mindenen.
Debra
július 29th, 2007 | 12:27
Debrának (26):
Nagyon köszönöm levelét, és méginkább engedélyét, hogy kitehtem a netre. Szerintem is, és fölötte tanulságos.
), aminél kisebb gondot is csak hazugságokkal van ereje a legtöbb embernek - úgy, ahogy - eltakargatni (nenm pedig) kimászi/kilábalni belőle.
férje motivációját. Mi sem egyszerűbb pedig! Még ha most némileg fájdalmas is lesz talán Önnek: szinte nincs annál ideálisabb, mint egy feleség, aki ellátja a házat, a gyerekeket, az ágyban is igyekvő, és emellett még azt csinál az ember, amit és amihez csak kedve van. Nem volt határ, és a férje ment, ment, prbálkozott; egészen addig, amíg kiderült számára, hogy mégis csak van határ.
rábaszott.
Ne ezért feküdjön le mással, ha majd (esetleg 
mégis 
) lefekszik, de ez is lehet egy kis öröm forrása, aminél kettő biztosan nagyobb: az egyik, amit az ágyban átélhet, a másik - ha majd úgy alakul -, hogy ez a “bosszúnál” sokkal jobban érdekli, és jobban is élvezi. A legjobb, ha annyira, hogy a bosszú rész már nem is érdekli. (Viszont ne feledje, ez nem a majdani partnerén, sokkal inkább Önön múlik. 
Majd. 
Most legyen egész nyugodtan dühös, van mit kidühöngenie. Bár 
, ha arra gondolok, hogy egy normális életet kapott, nem is olyan sok. 
Minden jót, írjon máskor is.
Azzal vitatkoznék, hogy szennyest teregetett ki. Elmondta az életét (ha röviden is). Nem hazudott helyette egy másikat. Van amikor az apróbb-nagyobb hazugságoknak van értelmük. Az Ön esetében viszont azt tartom ennél is fontosabbnak, hogy van mire büszkének lennie, és szirntem - bár maga sem tudta, de - tulajdonképpen ezért írta meg. Kilábalt abból (remélem lesz ereje, hogy így is maradjon
Ön azt írja, és nincs okom kétségbe vonni, hogy azért írta meg, mert mintegy bosszantja, hogy nem érti VOLT
Annak magyarázatát, hogy miért lett ilyen (ennyire kontroll/önuralom nélküli) a gyerekkorában és az arra épülő élettörténetéből lehetne kibogarászni, amiként azt is, hogy Ön miért olyan lett, aki (szerencsére csak majdnem) mindent eltűr. Önnél az is valószínű, hogy gyerekkorában (és azon is túl) semmibe vették otthon, és (ezt kiegészítve) az is, hogy kevés szeretetet kapott, és egy kicsit többért (otthon is) szinte mindenre kész volt; és ezt szokta meg, ez a viselkedés rögződött be Önbe. Szerencsére nem véglegesen.
Írta, hogy depressziót is diagnosztizáltak Önnél. Az általában a szülők elleni (magunknak sem bevallott, magunk elöl is eltitkolt) indulat (és főként az eltitkolás) következménye, tehát lehet, hogy nemcsak a szülei halála volt a depressziója oka. De akár így volt, akár másként, lényeg, hogy túl van az egészen! Rendezzen be minél hamarabb, és minél alaposabban egy új életet.
Ehhez képest már csak azért is lényegtelen a múlt boncolgatása, mert végül is ez a múlt vezette oda, ahol csak Önön múlik, hogy mennyire jól, és kedvének megfelelően tölti el a további éveket, évtizedeket.
Külön is figyelemre méltó számomra, hogy ami a végső lökést adta az Ön talpraállásához, az (szerintem nem a szerető(k) pénzéhsége), hanem az Ön anyai felelősség érzete.
Nem szeretőként/feleségként, hanem a nőiség egy másik aspektusa, az anyaság segítségével sikerült észrevennie, és érvényesítenie azt a határt, amit a férje egyrészt nem vett figyelembe, másrészt - ezáltal végre és végül (beszéljünk magyarul
Azu, hogy vadászik, nem vadászik, pasa, nem pasa, legyen az ő godja! Önnek van élete is (végre!), gyerekei is, kisebb gondja is nagyobb.
Az, hogy most épp elege van a férfiakból; nem csoda, hogy így érzi. Ha így amrad, akkor így marad, az Alpok szólóban is szép, ha meg kedve lesz, akkor egy(néhány) férfival is eltölt majd néhány remek éjszakát. Ha nincs kedve, ne tegye, és addig semmiképp, amíg nincs kedve, de ne feledje, hogy az exe ettől külön gutautést kapna.
július 29th, 2007 | 11:55
Kedves Erik!
Nagyon köszönöm levelét. Én csak azért teregettem ki a szennyesemet (17 L E), mert a férjemet nem értem, és jeleztem, attól nem érzem jól magamat, ha nem értem valaki cselekedeteinek a mozgató rugóját.
Átmenten minden stáción. Magam vádolása a magamban lévő hiba kutatása, aztán a lázadás a helyezet ellen, a remény, a reményvesztettség. Aztán, a mindent lehet folytatni, csak akarni kell. Aztán a döbbenet, hogy ami az életemben történik, annyira méltatlan értelmes emberekhez, hogy szégyelltem magamat. Jött a kiábrándulás, az undor… magamtól is, mert úgy éreztem, nagyon lealacsonyodtam egy pitiáner alak miatt.
Nem bánom, ha a történetemet kiteszed a netre. Tanulság mindenkinek. Nem szégyellem.
Debra, csak egy nick, de én valóságos vagyok, és a történetem is valós. Ez a történés sokkal bonyolultabb, de le kell rövidítenem a vázlatra. Kimaradtak belőle az anyagiak. A szerető pénzéhsége, és a mentés, hogy ne tudjanak hozzáférni ahhoz, ami a gyerekeim jövője lehet, az én örökségem. Ebből tudtam önálló lenni. Itt vettem lakást pesten, és tudok dolgozni. Van melóm, ami vidéken nem volt, sőt remény se volt, hogy lehessen. És velem vannak a gyerekeim is. Tanulnak, dolgoznak. Én meg végre érzelmileg független vagyok. Már nem fáj, csak ironikus gondolatokat csal a fejembe, mikor újra, és újra próbálkozik életem “pasája”, aki már nem pasa.
De vadászik a nőkre, mert mindenáron uralkodni akar. Persze a mai nők ezt nem tűrik, és már én sem, és ő boldogtalan. Ez az én elégtételem.
Ja és a svájci barátnőm meghívott. De a repülő 70.000. Ennek az árát meg kell még keressem. De akkor is látom a hegyeket, mert engem azok vonzanak. Irónia. Elhíztam, öregszem, …és mégis tartom a férfiak figyelmét.
De nekem több pasa nem kell!
Debra….
július 28th, 2007 | 20:50
Debrának (24): Telefonált már?! :-/ Minél hamarabb!
Azt az életet (végre!) lezárta, kezdjen minél hamarabb egy jobbat! Svájc nem rossz. 
Kezdetnek. 
Biztos nem tud legalább egy (hosszú) hétvégére elutazni? Most.
július 28th, 2007 | 20:45
Ahogy így mondja…
Az interneten megismerkedtem egy Svajci doktornővel, aki már meglátogatott engem. És hívott, hogy látogassam meg viszonzásként. Asszem veszem a telefont.
Ősszel lesz pár szabadnapom. És ezt most komolyan is gondolom.
Debra
július 28th, 2007 | 17:54
Debrának (22)
Mikor utazik? Minél hamarabb! 
július 28th, 2007 | 17:11
Az Alpokkal fogom kezdeni… Az szebb.
, 
, 
, 
Debra
július 28th, 2007 | 16:18
Debrának (19): És egyáltalán nem az a kérdés, hogy hol volt Ön 22 éven át - épp elég, hogy úgy pazarolt el 22-t (bár ez nem egészen igaz, hiszen 7 gyereket felnevelt!) - de ennél sokkal fontosabb, hogy miként tölti el a hátralevőket. Szóval, a tengert mikor nézi meg?
július 28th, 2007 | 16:11
Debrának (19):
július 28th, 2007 | 16:06
Köszönöm a pozitív megerősítést.
Csak annyit fűznék hozzá, hogy én kerültem pszichiátriai kezelésre. Diagnózis van szép sok, marha flancosan hangzanak, de a dilidokim csak röviden annyit mondott, hogy:asszonyom, az ön betegsége a férje.
Már tudom, hogy igaz, de kérdés… hol a büdös fenében voltam én 22 évig????
Nevetséges. Ha kívülről nézem, magamat döbbenetesen hülye voltam. De nem volt választásom.
Már van, és köszönöm. Ha vannak álmaim jövök…mert érdekel. Mindig izgatott az álmok világa.De még jobban az emberek. Ki mit és miért, és hogyan….
Tanulok… mindenki cselekedetéből.
Izgalmas az emberi psziché.
Mindenkit tisztelettel
Debra
július 28th, 2007 | 15:03
Debrának (17):
, és ereje is volt/van hozzá, hogy megcsinálja. 
Szívből gratulálok!
Nagyon megrázó, amit ír, de nem érdemes hosszan rágódni rajta. A lényeg, hogy megtalálta a megoldást
Csak így tovább, és miért ne látná meg 53 évesen a tengert?! (Inkább, mint a férje - elnézést, de: - pofáját!)
Ne rágodjon a múlton, ha már volt ereje megteremteni, védje is meg a függetlenségét, és nagyon szép napjai leszenek még!
A férjét meg, bocsánat a szép kifejezésért: szarja le.
július 28th, 2007 | 12:24
Látom, nem csak álmokról beszélhetek itt.
Súlyos problémával küszködök.
Boldog házasságban éltem 22 évig. Hatalmas családról kellett gondoskodnunk. Minden rendben lévőnek látszott. Tanyán éltünk, mert 7 gyerek nevelése itt tűnt a legbiztonságosabbnak. Sok mindennel foglalkoztunk, hogy a családot fenn tudjuk tartani. Mindig nagyon kommunikatív voltam. Mindenhol megtaláltam a témát, a barátságokat, a kapcsolatokat. Csak furcsáltam, hogy engem mindenki elfogad, férjemnek meg egyre csak nő az ellenségeinek tábora.
A tanya olyan helyen volt, hogy csak gépkocsival lehetett közlekedni. Mivel jogsim nem volt, ma sincs, a férjem közlekedett, vásárol, ügyeket intézett. A család mérete miatt én voltam, aki otthon maradt, mert az állatokra, gyerekekre felügyelni kellett valakinek. Ez a valaki én voltam.
Pár év múlva véletlenül kiderült, férjemnek kapcsolata van.
Kiborultam, mert szerintem nem volt erre oka. Még fel is háborodott, hogy én ilyet mertem róla feltételezni.
Mivel a barátnő maga is beismerte, és szánta is… nem értettem a támadó fellépést a férjemtől. Elsimultak a kedélyek, de ezer jelzést kaptam, hogy kikezd nőkkel. Nem vettem tudomást róla. Nem mentségként, de 7 gyerek adott elég figyelem elvonást, hogy nem tudjam a férjemet is elemezni állandóan. Közben csapások értek. Szüleim halála, ettől, vagy ezzel együtt nekem depresszió. Aztán férjem egyedül fogta magát, és elment kirándulni. Mind többször. És a véletlen. Nem értek a számítógépekhez, de a véletlen a mesenger használatát tanította meg nekem. Ott ismerkedtem meg férjem egyik kapcsolatával, aztán a többivel is. Természetesen mindent tagadott, és engem okolt, hogy én elüldözöm. Mert nem szetretem, nem csókolózom vele… stb… stb. Randikra járt, és minden nőnek panaszkodott, hogy én mekkora teher vagyok a számára. Ez az előzmény.
Elhagyott. Egy hónapig se kép, se hang. Aztán egyre sűrűbb telefon, skype, mesenger ahol csak utol lehetett érni.
Persze női hiba…visszatért, és minden ott folytatódik, ahol félbeszakadt. Reménykedés, becsapás, újabb hazugságok.
És én vagyok vádolva, hogy hazudok… Nem tom miben.
Aztán visszatérés… és újabb hazugságok, mert rájöttem, vissza-vissza megy volt szerelméhez, akihez érzelmileg még kötődött. Aztán nálam a kattanás. Marha vagy te nő, mert ezt nem szabad engedni.
Dolgozom, keresek… jól is, eltartom magamat, fenn tartom a lakásomat, és már nem félek. Nincs agorafóbiám, tudom mit érek. Mivel a kérdéseimre választ nem kaptam, csak hazugságokat, és újabb nők kerültek a képbe, én elhallgattam. Nem beszéltem, nem köszöntem, nem kérdeztem többé semmit.
Ez egy hónapig tartott. Elköltözött. Aztán elkezdett a szerelmével üldözni, megint vádaskodott, hogy én nem bízok benne, és hazudok neki, persze csak nem tudom miben….
Nekem semmi közöm ahhoz, hogy ő merre jár, de ha hívtam fel telefonon egy nap legalább óránként, kiverte a hisztit.
No mostanra elég lett.
Nem fogadom a hívásait. Nem érdekel mit csinál, és nagyon szeretném, ha nem jönne a közelembe sem.
Erik! Tudom, hogy nem ide tartozik, de kérlek, azt mond meg nekem, miért csinálta ezt velem, és miért csinálja mostanság is.
Barátkozik nőkkel. Persze semmi közöm hozzá, de ha én a munkámból kifolyólag beszélgetek, kommunikálok, kedves vagyok azt bűnként rója fel. Őt kell megfejteni. Köszönöm, jól vagyok. De szeretem érteni mi történi velem, és körülöttem.
Mindig mindent, és mindenkit előbbre helyeztem, mint magamat.
Rá kellett jöjjek, ha én felmorzsolódom, akkor többé nem lesz szükség a “rangsorra”. Mert nem tudom tovább teljesíteni a kötelességeimet.
Már nincsenek vágyaim. Olyan hogy kirándulás, látni a tengert, vagy látni a Havasokat, elérhetetlen maradt számomra.
Megtanultam a vágyakat elutasítani. Mert kellett cipőre, könyvekre, és a férjemnek benzinre a kocsiba.
Naná, hogy dühös vagyok. Az indulataimat mindig elfojtottam, mert a gyerekeknek nem használ egy hisztis anya, elég a hisztis apa is.
A féltékenység nem fogalmazhatódott meg bennem, mert akkor ordítozás lett volna a vége. Gyerek így fel nem nőhet. De felnőttek, és köszönöm, nem kérek a megbízhatatlan társból.
Amit nem értek. Én kevés vagyok, tele van vádakkal irányomba, de nem ereszt el. Miért, ha nem vagyok neki megfelelő?
Bocsánat. Beszélhetek kicsit vuilgárisan?? A szex neki az atyaúristen. Pornó filmekkel volt tele a lakás. Ezeken az “oktató” filmeken nevelődtem “profivá”.
Semmi nem volt neki elég. Elvárás, elvárás, és elégedetlenség.
Hát most már köszönöm elég!
53 épves vagyok. Gyengédséget még nem sikerült megismernem. Akkor nagy kérés, ha szeretném, hogy hagyjon békén?
Panaszkodjon rám, ha jól esik neki, csak kerüljön el.
Tiszetelettel és elnézést Debra
július 3rd, 2007 | 11:09
Kovácsné Évának (15):
Köszönöm leveled, örülök, hogy újra írtál. Ennél is jobban annak, amit férjeddel megbeszéltetek.
Édesanyáddal viszont ennek megvalósíthatóságáról, esetleg gyakorításátról nem sikerült beszélned.
E
Kicsit szimbolikusnak érzem (és főként Veled szembeni tapintatlanságnak is, és figyelmetlenségnek is), hogy a temetés pont a születésnapodra esett.
Álmod is ehhez hasonlót jelent számomra, azt viszont külön a “Gyermekekkel” (”Idegennel (nem családtaggal”) rovatban elemzem. Egyrészt “a rend kedvéért”, és azért is, mert álmod hatására a rovathoz megírtam a bevezetőt.
július 3rd, 2007 | 05:46
(Előzmény: 1-2, 5-8 L E)
Szia Erik Tudom,hogy régen írtam. Elmentünk Hajdúszoboszlóra, nagyon jó volt kipihentem magam. És kitaláltuk a férjemmel, hogy minden évben elmegyünk kettesben valahová így, három napra. Akkor, mikor a gyerekek táborba vannak. És álmodtam is valamit a napokban ,de azóta sem megy ki a fejemből. Azt elég sürün álmodom, hogy terhes vagyok, volt már olyan is, hogy átéltem az egész terhességet és a szülést is, nem volt rossz érzésem tőle, de jó sem (mert már nem szeretnék több gyermeket). De most nem az én gyermekem volt, hanem valaki másé. Találtam egy kis babát. Fiú volt, de nem volt felöltöztetve, és olyan volt, mintha már nem is élne. Egy kuka melett találtam, magamhoz vettem és felneveltem. Ezt az elött álmodtam,hogy a napokban meghalt a keresztanyám, már nagyon régen nem láttam. Több mint húsz éve, ezért nem rázott meg annyira, inkább az, hogy a szülinapomon volt a temetése. Nagyszabású temetése volt, hiszen a fiai a Rajkó, és a Száztagú zenekarban muzsikálnak. Rengetegen voltak a temetésen, és tényleg a mennybe muzsikálták szegényt.
július 2nd, 2007 | 18:39
Egy álmodónak (13):
Nagyon köszönöm levelét, és főként őszinteségét. Néhány észrevétel és megjegyzés:
Ismereteim szerint a magatartásminták nem örökölhetőek, csak eltanulhatóak, de a tanulásnak (a sajnos szinte automatikus utánzásnak) csak egy határig van értelme. A(z általában is) nagyon közeli (és ezáltal szűkös) határon túl az ember már nem a saját életét éli, hanem másoknak próbál akaratlnalu (sőt tudattalanul és fölöslegesen) megfelelni. (Ha ennek részletei érdeklik a másik blogomon tájékozódhat: http://www.luxerik.hu/?page_id=120)
Édesanyja rosszul döntött (legalább is úgy gondolják), amikor két férfi között kellett választania. Ön ezt a csorbát szeretné “kiköszörülni”. Ismereteim szerint lehetetlen is, felesleges is. (Lehetetlen, mert az édesanyja élete az édesanyjáé, amint az Ön döntései annyit változtatnak, mint az Önén az, hogy én hogyan és kivel töltöm a ma éjszakát. Felesleges is, mert az édesanyjának, mint írja, két férfi között “kellett” választania. Ismereteim szerint édesanyja is, és Ön is - ha nem követi mereven a rossz, mert kudarchoz vezető anyai mintát - számtalan férfi között választhat, és választhatott volna.
Az, hogy megcsalják-e az embert, vagy nem, egyrészt kettőn múlik, azaz a kapcsolatukon, másrészt biztos vagyok benne, hogy - bár nem lenne kellemes, de azért - túlélné. (Pláne, ha meg sem tudná. Mert azt talán Ön sem gondolja komolyan, hogy paff, egyszer csak megállna a szíve, mert a férj egy gyönge pillanatában…)
Úgy érzékelem leveléből, hogy édesanyjának nehéz élete lehet(ett), Ön azonban nem az édesanyja, hanem az édesanyja lánya. Lévén semmit sem tudok egyikükről sem, nem zárhatom ki azt sem, hogy édesanyja nehéz életéről nem csak az tehetett, akit kiválaszott, hanem például a rossz választáshoz való ragaszkodás is. (Sok egyéb mellet.) Elég nagy jelentőséget tulajdonítok a szexualitásnak, de azért nem ekkorát, és főként nem a megcsalásnak.
július 2nd, 2007 | 10:19
10-re:
Sok ember éli át ezt és szerintem én örököltem ezt, mert édesanyámnak is két férfi közül kellett választania, de ő sajnos rosszul döntött. Én ezt a csorbát szeretném kiküszöbölni, és jól szeretnék dönteni. Akárhogy is, mindig az unalmasabb élet felé hajlok, mert őt kimozdíthatóm meg szervezhetünk programokat együtt, míg ha megcsalna, azt nem élném túl, és egyébként is azon nem lehet változtatni. Végülis boldognak mondhatom magam, és persze szerencsésnek is, mert van egy személy akiről biztosan tudom, nem csalna meg. Viszont sokan vannak, akiknek inkább az a fontosabb, hogy van-e pénze mert tudják, mind a kettő megcsalja. Hát igen, furcsa az emberi lény.
július 2nd, 2007 | 10:08
Én-nek (11):
A Kérdések és megjegyzések 76-81, 87-88, 90-es kommentjei másról sem szólnak, mint hogy “nincs” (általános, bárki számára jó) “recept”. Megoldások vannak, amelyek közül mindenkinek magának kell (nemcsak) megtalálnia (de ki is kevernie) a neki megfelelőt.
(Nem azért hivatkozom vissza, hogy megmutassam, hogy eleve megmondtam “tuti”-t. Erről szó sincs, sokkal inkább azért, hogy látszódjék nem össze-visszabeszélek: nagyjából ugyanazt mondom, de folyamatosan fionomítom, amit mondok.)
Mielőtt megjegyzéseire reflektálnék, a fentieket még azzal is finomítanám, hogy a megfelelő recept ráadásul nemcsak egyénenként változik, de az időben is. (Ami ma jó és megfelelő valakinek, az nemcsak évekkel ezelőtt volt - esetleg - elképzelhetetlen, de néhány év múlva is tűnhet hülyeségnek.)
Az biztos hogy a szex a “senkivel - legfeljebb eggyel” - és a “mindenkivel” szélsőségei között váltakozik. Nemcsak (szerencsés esetben) az egyének életében, de szokásként és divatként koronként is. (Az is biztos, hogy napjaink tendenciája inkább az egytől tart a sok felé, semmint fordítva.)
Nem hiszem, hogy értelmes dolog “általában” megítélni a dolgokat (ez legfeljebb Isten dolga, akinek szerepében mindenki szívesen beleképzelgi magát. 
A politikusok az átlagosnál gyakrabban. :-/ ). Mint miden, van akinek előnyös, van akinek inkább hátrányos, de ez nem a dolgon, - sokkal inkább - az illető neveltetésén, és ebből következő felfogásán múlik. Legfőképpen azonban az múlik rajtunk, hogy mennyire vgyunk képesek felfogásunkat a helyzetünkhöz igazítani, és nem (főként a szüleink által) peprogramozott robotként élni az életünket. (Abból a szempontból valószínűleg sokaknak kedvező a változás, amit Ön is írt: könnyebben talál szexpartnert.)
Szemben Önnel biztos vagyok abban, hogy ez nem jó. Azonban abban is, hogy nem is rossz.
Amit az új szexuális forradalomról ír, érdekes. Nem gondoltam erre. Az Ön által leírtak alapján számomra úgy tűnik, ez lehet a második fázis. A múlt század 60-as 70-es éveiben az addig a szex előfeltételének tartott/vélt érzelmeket egyről, az “igaziról” sokakra kiterjesztették, mára talán kiderült, hogy jóval kevesebb érzelem is elég (lehet).
Az, hogy a szex biológiai igényünk, csak részben értek egyet. Biológiailag megalpozott, de ettől még - és itt inkább azzal értek egyet, amit kommentje más helyein ír - nem kell lemenni állatba. (Mellesleg még az állatvilágban is, ha nem monogám kapcsolatok vannak (ott is van ilyen is), nem mindenki mindenkivel - bár erre is van példa -, hanem a legerősebb, a “vezér” hím minden nösténnyel…
A felnőttség - ebben biztos vagyok, és így abban is, hogy az adott helyzetben Önnek volt igaza - nem azt jelenti, hogy képes vagyunk a promiszkuitásra (a bármikor bárkivel való kefélésre). Sokkal inkább azt, hogy megtaláljuk azt a “helyet” (életvitelt), amiben jól érezzük magunkat, hogy jól egyensúlyozunk saját monogám és poligám (csak eggyel, többekkel) készetéseink között. Ennek - és ebben is biztos vagyok - része az Ön által is említett óvatosság.
És még valami.
Amit majdnem ilyen fontosnak vélek. Saját gyöngeségünk, és ügyetlenségünk elfogadása (ami nem azonos a beletörődéssel!). (Nem életre szóló problémát csinálni - némi hiszutériával - abból, hogy időnként rossz döntéseket hozunk. Igen, időnként rossz döntéseket hozunk, ettől vagyunk emberek.)
Már csak két megjegyzés:
Keressen olyat, akinek szintén (fontos). Amikor pedig épp nem talál ilyet, hát Istenem. Megesik. Ne csináljon belőle (a szükségesnél nagyobb 
) problémát. És főként ne próbálja meggyőzni a partnerét, hogy nem neki van igaza. Egyrészt mert neki sem könnyebb, mint Önnek, másrészt akkor épp neki van igaza (amikor egy ilyennel fekszik le), harmadrészt egyszerűbb egy megfelelőbb partnert találni, mint egy nem megfelelőt “átgyúrni”.
Leveléből úgy tűnik, Önnek fontos(abb) az érzelmi töltés, mint némelyik partnerének. Ez sem nem jó, sem nem rossz. Mérje be őket. Óvatosan.
Neki sem könnyebb, mert abban Önnek tökéletesen igaza van, a szex nemcsak biológia (bár olykor csak az
), és ahogyan az “z elfojtott szexuális vágyak rosszul jönnek vissza”, az érzelmekkel sem áll másként a dolog.
július 2nd, 2007 | 00:34
A szabadabban pasizásrol és a kevésbé párkapcsolat centrikusról még annyit, hogy egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ez jó. Illetve ez a mai trend, ez működik. Nem párkapcsolatban, hanem laza kapcsolatokban élnek az emberek. Félnek.
Abból szempontbol jobb így a dolog, hogy így, vagy úgy, de könnyebben találok szexpartnert. Azért igy mondom, bár persze ezek sem csupán a szexről szólnak, mert már hiányzik az udvarlós, értelmes kapcsolatteremtés a fiatalok életéből. Elsősorban szexpartnert keresnek.
Egyfajta új szexualis forradalom tombol.
De nem a hippikorszakéhoz hasonló. Akkor a nyitottság megnyilvanulása volt a szex. Mindenki mindenkit szeretett. Ma a bezártság miatt, a falak miatt működik a forradalom. A szex elvesztette intimitását és érzelmi tartalmát. A szexre szükségünk van, mint mondtad te is, az elfojtott szexuális vágyak rosszul jönnek vissza.
Így ez biológiai igény, de ma már ehhez elfogadottan nem kell ideadnom magam. Ha be sem mutatkozom a másiknak, az sem baj, sőt, attól leszek igazán menő. És sajnos ez nem olyan dolog, amit kinőnek az emberk.
Nem is olyan régen valaki közölte velem, nőjek fel, csak mert nem éreztem helyénvalónak hogy egy együtt töltött éjszaka után, pár nappal később egy esti bulin végig kelljen néznem, ahogy egy másik nővel jön éppen össze, bármit is jelentsen ez a szó. Hívjuk inkább csókolózik-nak.
Nekem kéne felnőnöm.
Azaz kinőnöm gyerekkori naivságomat, miszrint a szex igenis jelent valamit, ha mást nem is, egymás tiszteletet.
Én nem igazán érzem ezt normálisak. Így is megpróbáltam, de nekem nem működik. Én nem tudom a szexualitásból kizárni az érzelmi töltetet és így csak én sérülhetek. Óvatosnak kell lenni, de ez bizalmatlanságot és álarcokat jelent, úgy meg megint nem működik jól a dolog. Nem könnyű ám.
Pláne az elemzős típusoknak. És jól láttad, szeretek védekező mechanizmusokat kidolgozni, csak ez megint egy bizalmatlanság faktor megjelenését hozza be. Meg nem is törtent rossz, én máris védekezem elenne és paranoiás módon belelátom a dolgokba.
július 1st, 2007 | 11:53
Ezt válaszoltam a 9-re (és természetesen emailben “megbeszéltem” a levél írójával, hogy levelezésünket kitehetem a blogra):
Természetesen nem “kell” semmit sem mondania. A visszajelzéseket azért köszönöm, mert ugyan az ember meglehetősen egyszerű lény, de rengeteg árnyalata létezik, és a durva általánosságok finomításához is, és ahhoz is, más álmodóknak árnyaltabb választ tudjak adni, a visszajelzések ha nem is nélkülözhetetlenek, rendkívül értékesek.
Mint föntebb írtam is, az ember meglehetősen egyszerű, bár árnyalatait tekintve rendkívül bonyolultan “összerakott” lény. Ez az oka, hogy Önnek úgy tűnhet, “minden egy témáról szól”.
Általában is így van ez, de különösen akkor, ha valaki olyan tudatos döntést hoz, mint Ön, és főként ha ahhoz annyira sikerül tartania magát, mint Önnek. A tudatos én nem (alig) változik, következésképpen a tudattalan “variál” (próbál alkalmazkodni ahhoz, amit a döntés “lenyomott”, folyamatosan lenyomni igyekszik “a torkán”).
A testi vágyait Ön (egyelőre) elméleti problémává alakította át, és így nemcsak egyre bonyolultabbak lesznek az “elméleti” problémái, de egyre nehezebbek.
Némi leegyszerűsítéssel, ha jól értem válaszát, Ön épp az ideális( partner)t keresi, és ennek megfelelően elméletileg sikerült reprodukálnia azt, amivel mindenki kínlódik: a biztos, de unalmas; illetve a kellemes/szórakloztató/szines, de kockázatosabb dilemmáját.
A dilemma mindkét tagjának szinte végtelen számú (de midenképpen több milliárd) variációja létezik.
Gyakorlatilag az ellenkező nem valamennyi élő és holt tagja elhelyezhető egy olyan “számegyenesen”, aminek az egyik végén (inkább elméletileg, de szinte tisztán) ez (az unalmas típus), a másik végén (inkább elméletileg, de szinte tisztán) az (a színes típus) áll.
Próbáljon ügyelni arra, hogy ha csakugyan elméleti alapon akar dönteni (és választani), próbálja ezt csakugyan az eszével, és ne olyankor tenni, amikor elveszti a fejét. Mert ha ez megesnék, amire van esély, egyáltalán nem baj (bár ebben eltér az álláspontunk, de abban talán hasonlít), de mindenképpen a kisebbik baj ahhoz képest, mintha életlen “botlását” sorsszerűenk (netán jelenek) tekintené.
július 1st, 2007 | 11:52
Az “igazi” kiválasztásáról:
Az egyik értelmezésemre emailben rákérdeztem, és az alábbi választ kaptam:
“Miért, mit kellene mondanom, köszönöm szépen hogy segített habár minden egy témáról szólt. Kicsit még zavaros és bonyolult amit írt de próbálom megérteni. Mindkét orvos a szívembe van a fejemben mások vannak. Engem a pénz kicsit sem érdekel nekem van elég. Azegyiket azért szeretem, mert sokban hasonlítunk. Nagyon vicces kedves, és pont olyan amilynnek szeretném, hogy legyen. Tőle maximum azért tartok mert félek, hogy megcsalna. Ellenben a másiknál meg vagyok győződve hogy nem. Azonban azt a kapcsolatot kissé unalmasna találnám, mert mind a ketten rákok vagyunk és a rákok otthon ülő típusok habár én azért elég sokat megyek. Úgyhogy végülis a kérdésére a válasz még emésztem a dolgokat és próbálom összerakni a fejemben a dolgokat.”
június 16th, 2007 | 09:38
Az, hogy valaki önző és egoista nem zárja ki hogy vezető legyen, sőt!
Ráadásul nem is azt írtam, hogy az öcséd fogja vezetni, hanem azt, kérni fogja a részét, ami az általad leírtak alapján nekem úgy tűnik, hogy szerinte pont annyi, mint a Tied, sőt inkább egy kicsit több (mert Te már…).
)
A vezetés az én elképzelésem szerint közelebb áll a pénz, a bevételek kezeléséhez, semmint az ügyintézéshez. De fogadjuk el, hogy már jelenleg is “szinte Te vezeted” a kocsmát.
Az általad leírtak alapján nekem úgy tűnik, nagyon rosszul.
Az egyik alkalmazottat (önmagad) szinte halálra dolgoztatod.
Ha már együtt mentek Hajdúszoboszlóra, szerintem ott lesz a kivételesen jó alkalom, hogy a kocsma tulajdonosával megbeszéld és tisztázd, hogy nem jól mennek így a dolgod, változtatásra van szükség. (Legelőször is arra, hogy legalább 1/4 évente el tudj menni 3-4 napra.
Talán nem is a pörgés elsősorban a lételemed, hanemvalamiel még így kényelmesebb/elviselhetőbb esetleg számodra. Mert aligha véletlen, hogy a saját családod írtad legutoljára a felsorolásban. (Két üzlet, családtagok, és csak ezek után a saját családod - ebben a sorrendben említetted a gondjaid.) Talán egyszerűbb ezekre (a két üzletre és a családtagokra) hivatkozva hagyni, hgy a dolgok úgy történjenek, ahogy történnek; semmint megpróbálni javítani rajtuk. Mi a gond a gyerekeiddel?
június 16th, 2007 | 06:56
Kizárt, hogy működjön az öcsém vezetése alatt, mert önző és egoista ember, és azt elfelejtettem neked megírni, hogy szinte én vezetem a kocsmát már jelen állapotában is, mert mindent én intézek. Anyuék csak a pénzt kezeleik. Mindenre nekem kell oda figyelnem, hogy müködjön a dolog. És szerintem ezért vagyok túlterhelt, mert két üzlet gondjait-bajait kezelem, plussz a családtagok gondját-baját, és még a saját családomét is. Ez egy kicsit sok, de valahol nem is bánom. Igaz, hogy nagyon elfoglalt vagyok, de az a pörgés az életem!
június 15th, 2007 | 12:17
Kovácsné Évának (5):
Szia, örülök, hogy írtál. Amúgy, hát, Te tudod… Az irigység - ismereteim szerint - attól nem lesz kisebb, hogy nem törődnek vele, hogy úgy tesznek, mintha nem lenne; sőt inkább nő tőle. Ezt két dolog miatt írom: félek, hogy épp ez keresztezheti - esetleg, és ne adja Isten! - a “számításaidat” , miszerintt “majd egyszer” Te “veszed át az üzletet”. Az irigységet is jobb a helyére tenni, és még jobb ezeket a dolgokat előre tisztázni, és ilyen tisztázó beszélgetésen azokat a - legalább negyedévenkénti - 3-4 szabadnapot is megbeszélhetnéd. Mert ha az öcséd abban is egyenrangú(nak érezheti magát) Veled, hogy ugyanannyit kewll a kocsmában lennetek, és Hakdúszoboszlót is le kell dolgoznod; miért ne suámítan ugyanarra, mint Te, hogy az üzeltet (de legalább a felét!) egyszer majd ő veszi át.
június 14th, 2007 | 15:15
Szia, örülök, hogy válaszoltál. Menjünk sorjában. A kocsmában fizetést kapunk, én és az öcsém is, a kocsma a szüleimé. Részben azért dolgozom benne, hogy ne a szüleim álljanak ki a pultba, részben azért, hogy idegent ne kelljen alkalmazni, és nem utolsó sorban helyben vagyok. A szüleim a “főnökeim”, és nem rossz a pénz sem. Számitásaim szerint majd egyszer én veszem át az üzletet, így nem kell majd két helyen dolgoznom.
A testvéreim eggyáltalán nem úgy gondolkodnak mint én. Sőt, mintha nem is a testvéreim lennének. Nem érdekli őket semmi, csak az éppen aktuális nap. Természetesnek veszik az ember segitségét, és el is várják, de amikor nekik kéne tenni valamit, sehogyan sem akarodzik nekik ,de úgy veszem ezt, mintha nem is érdekelne, holott néha nagyon bánt, de nem akarom szítani az amugy is ellenséges légkört, mert tudom, hogy irigyek rám. Holott, ha végig mentek volna azon amin én, meggondolnák, de hát mindenkinek a saját problémaja a legnagyobb, és nem tud a másikéval mit kezdeni, vagy nem akar, ezt nem tudom. Négy testvérem van, a legfiatalabb 17 éves fiú, aztán jönnek az ikrek, ők 24 évessek egy fiu és egy lány (a fiú dolgozik a kocsmában), és van egy 29 éves hugom. Mindeggyik dolgozik, csak nem a családi vállalkozásban. Kivéve a legkissebbet, ő még tanul. Számítógépes szakközépbe jár. Nagy a család, plussz ott vannak a két hugomnak a férjei, az én férjem, és anyunak öt unoka, úgy hogy eltudod képzelni, ha össze jön a család, szép kis kavalkád van. Pl. a Szenteste nálunk úgy zajlik, hogy mindegyik család a saját otthonában délután megtartja az ajándékozást stb. aztán mind lemegyünk anyuékhoz, és ott folytatjuk tovább. Kész vagyon, elhiheted, de nem bánom, mert a legszebb ünnep a karácsony. Egész évben azt várom. Egyszer azért mert KARÁCSONY, másrész mert akkor nem dolgozunk annyit. Akkor van a kocsma két napig zárva. Félreértetted a férjemmel kapcsolatos dolgot. Nem nekem tette fel az íre a pontot, hanem anyuéknak. Én nagyon örülök, hogy leszokott az italról, máskülömben már nem lennék vele. És jól látod nekem köszönheti, hogy megváltozott, de elsősorban magának, mert ha ő nem akarta volna, én kevés vagyok. Szeretett annyira engem és a fiát, hogy megtegye. A kislányomat úgy mertem vállalni, mikor már biztos voltam benne, hogy igy is fog maradni, igy az ő születése teljesen másként zajlott, mint a fiamé. Bent volt a férjem is, és nagyon jo érzés volt, hogy nem vagyok egyedül. Na de azt hiszem hogy már nagyon sokat irtam, hagyok holnapra is, köszönöm. Szia
június 13th, 2007 | 17:32
Xandinak (3):
).
Kedves Xandi, köszönöm levelét.
Amit ír, azzal mindnyájan így vagyunk (de csak szerencsés esetben!
Nem szerencsés esetben rendszerint két dolog szokott történni (illetve az alábbi kettőnek a legkülönbözőbb arányú keveréke):
1/ Az ember megkeseredik, bizalmatlanná (nagyjából mindannak az ellenkezőjévé) válik (amiről Ön önmagával kapcsolatban ír).
2/ Tesz egy(-két) kivételt. Úgy “dönt”, hogy az emberek általában olyanok, amilyennek az első pontban jelzett típusú emberek is gondolják, de van egy kivétel: az ő párjuk! (Rendszerint így is emlegetik - a hozzájuk hasonlóan boldogtalan szerencsétlent -: “a párom”.)
Arról, hogy az általam szerencsésnek gondolt eset miért az ember alapállapota a “Földönkívüli álmok” és az “Álmok földönkívülekkel (UFO-val)” bevezetőiben fogok bővebben írni (ha lesz rá érkezésem
).
Alapállatunk megőrzéséhez elengedhetetlen az emberismeret, aminek megszerzése és tökéletesítése életre szóló feladat. Ennek mértékében - sok-sok kudarc árán - válunk képessé a mindent adásunkat apránként a másik teherbírásához igazítani anélkül, hogy közben megkeseredetté válnánk. (Mint egy New Yorkban élő filozófus szokta volt mondani: “az ember legyen naív, de ne hülye”.)
Ezen az uton “a pár” illúziója valóságos partnerek sokaságá(nak illuziójá)vá oszlik. Sok sikert, türelmet, és bölcsességet ehhez - a csak szerencsés esetben élethosszan át tartó - utazáshoz!
június 13th, 2007 | 16:34
Eddig az életemben kevés barátom volt. Én olyan vagyok, hogy adok mindent, amit tudok, és csak barátságot kérek cserébe, de valahogy nem jött össze igazi barát sose. Ahogy az álmaim is mutatják, eljutok oda, hogy megkedvelek valakit (elmondom neki legféltettebb titkaimat), és hátbadöf, vagy kibeszél, vagy elmondja a titkaimat másoknak. Kiben bízhatok akkor ha nem bennük???
Egyedül vagyok, és ezt érzem legbelül, hogy így is marad!
június 13th, 2007 | 14:06
Kovácsné Évának (1):
Kedves Éva, megkérdezhetem, hogy a kocsmában ki a “főnök”? Te és az öcséd fizetést kaptok, vagy egyszerűen “szétdobjátok” (nyilván a szüleiddel együtt) a nyereséget? (Milyen arányban?) Hányan dolgoztok a kocsmában? Többi testvéred mit csinál? Ők is (részben) a kocsmából élnek, részesednek a hasznából?
A 7-8 évvel ezelőtt bekövetkezett változásnak volt/lehetett más oka is, mint a “gyógyító” idő múlása?
Miért pont az “í”-re, hogy alkoholista volt? Pontosabban miért úgy írsz róla, mint bajról. Bajnak, persze baj, de szerintem eltörpül amellett az öröm mellett, hogy leszokott róla, és nyilván nagyrészt Neked köszönhetően!
június 13th, 2007 | 12:55
Örülök, hogy örülsz és tényleg jó ötlet az uj blog, mert az embereknek szükségük van arra, hogy valakinek kiöntsék a bánatukat, és van olyan ember akinél már ez is hatásos.
A kérdésedre válaszolva: anyukám is jön velünk. Őt szülinapjára fizettem be. Igaz, hogy augusztusban lesz neki, de hát igy jött össze. Sajnos nem megoldható a sűrű kiruccanás, ugyanis ezt a három napot is le kell dolgoznom az öcsémnek. Ugyanis ő lesz helyettem a kocsmában. Így nagy árat fizetek érte, mert három napig 5 és 22 között kell az üzletben lennem. Én zárok, és én is nyitok három napig. A szüleim között olyan 7-8 éve vagyok hárító fal, mivel azóta “néznek ” ugymond fel rám.
Azelőtt én voltam a fekete bárány.
Aférjem miatt, mert foggal-körömmel tiltották hogy vele legyek. Kilenc évvel idősebb mint én, és akkor még nős volt, de már régóta nem élt a feleségével. Na meg aztán én roma származású vagyok. Nem oláhcigány, hanem muzsikus családból származom. Nem nézték jó szemmel, hogy magyar ember akadt”, mi igy mondjuk aki nem cigány. A nagymamám még a mai napig sem nézi jó szemmel a dolgot, pedig már 12 éve a férjemmel vagyok. És a pont az íre, hogy nagyon ivott. Később jöttem rá, hogy alkoholista volt. Azért volt, mert 11 éve egy kortyot sem iszik, és két éve leszokott a dohányzásrol is. Na mennem kell dolgozni, köszönöm a válaszod, és neked is jo munkát, szia!